2020. november 17., kedd

Meliorisz Béla: Egyre




könnyen törik a szó 
mint rozsdás drótdarab 
napestig ámulunk 
mi lesz még mi marad 

járkálunk a parton 
magunkra maradtan 
s egyre fojtogatóbb 
a kimondhatatlan

Meliorisz Béla: Esik

innen látni még valamennyire a tengert 
meg öregedő arcom az ablaküvegben 

hamuszürke lett a világ 
ellobbantak a sziklás part lángjai 

végül értelmüket vesztették 
a távoli és titkosnak szánt üzenetek is 

rendszerint félelmetesen ismétlődnek a dolgok 
csak nem beszélünk róluk mert minek 

de hisszük hogy egyet gondolunk 
mintha egy közös kirándulásra emlékeznénk 

akár filmrészlet is lehetne az egész 
a száradt álomdarabokat a szél elsöpörte 

szakadatlanul esik 
hasadni készül a várakozás vászna

Kürti László: negyventől kétlépésnyire

mindig is óvtam, tisztán akartam tartani 
emlékét annak, aki voltál. és ki hitte, hogy 
belenézhetek egyszer minden lámpafénybe, 
hogy még te is elmosódhatsz, elsárgulhatsz 
bennem. hogy úgy törlök vissza sorsokat, 
fogalmazlak át elemibb világokká, legszentebb 
ügyeinket sem kímélve, mint ahogy anyját hagyja el 
fiatal férfi, ahogy apját üti meg az igazságok 
legostobább indulatával, vagy szerelmét csalja 
vad tehetségtelenséggel. 

néha eszembe jutsz még itt, negyventől 
kétlépésnyire, hetente alig párszor idézlek 
már magaménak, és nem azonosítalak többé 
rejtélyes lelki nyavalyáimmal. kávézókba járok. 
érteni kezdtem az őszülők élettöréseit, titkukét, 
melyben művészien finommá nemesülnek 
mindannyian. egyre gálánsabb borravalót adok 
kávék után, nagyokat köszönök előre ostoba 
pökhendieknek, és mikor senki nincs itt a figyelő 
tekintetek közül, erre a játékba feledkezett 
kisgyerekre mosolygok önfeledten.

2020. november 14., szombat

Bella István: Először kettő voltam




Először kettő voltam, 
azután lettem egy, 
de egyedül csak fél, 
majd lettem ketten egy, 
végül por, fény alakban 
egész magam maradtan 
lettem ezerszer, ezerszer, 
   ezerszer ezerszer egyszer-egy.   

Tóth Árpád: Madárcsicsergés...












Madárcsicsergés, 
Nyitott könyvemen napos lombok árnyéka reszket 
Ó, betűk, napos élet szürke árnya, 
A lap szélén egy apró sugár fut végig.   

Igen, 
A fák nem nőnek az égig.

Julia Hartwig: Ő ki már nincs




Ő ki már nincs köztünk eteti a madarakat 
Mindig is etette miért hagyná abba 
Keze láthatatlan ám a madarak látják 
és látják a magvakat miket hint 
Mik átjárják őket mint az eső a szél   

Zsille Gábor fordítása

Zelk Zoltán: Gúny




Kő verte be az ablakot – de a parittya 
szelénél is gyorsabb a nevetés útja: 
a gúny, mely a csínytevő ajkáról mállott le, 
hamarébb éri el a magányos homlokot.

2020. november 12., csütörtök

Szabó Lőrinc: A Holló meg a Róka




Tél volt, havas és csikorgó. 
Sajtdarabot csent a Holló. 

Röpűlt vele egy nagy ágra: 
„Ebéd, végre-valahára!” 

Ravasz Róka, noha messze 
járt a fák közt, észrevette: 

nyála csordúlt, gyomra kordúlt, 
sóvár szeme majd kifordúlt. 

De a Holló óvatos volt, 
lenti lombból máris iszkolt 

s mire Ravasz odabillent, 
ő még fentibb ágra libbent, 

fel, a havas, büszke fára, 
deli fenyő derekára. 

Róka koma rém dühös lett; 
tudta, itt csak ész segíthet. 

Egyebe nincs úgyse semmi, 
elkezdett hát hízelegni. 

És a Holló, gyanakodván, 
felfigyelt rá, bár mogorván, 

de lassankint, mint varázslánc, 
befonta a szó s a csábtánc: 

hiúságát egyre jobban 
kábitotta, mind mohóbban 

tömte a sok édes méreg, 
hódolat, bók és dicséret. 

„Röptöd, ah, be könnyed, ingó,” 
– szólt a hang – „be sima, ringó!” 

„Jól hallom?!” – a Holló döbbent 
ámulatban lejjebb röppent. 

Róka mester erre szárnya 
s farka díszét fuvolázta. 

Nem volt többé képtelenség: 
hitte a rút, hogy milyen szép! 

Két hökkent kis, drága mókus 
nézte a nagy hókuszpókuszt. 

A Holló meg illegetni 
kezdte magát, billegetni, 

s mikor az elszánt hizelgő 
ráfogta, hogy tündér s delnő, 

már tipegve és topogva 
és libegve és lobogva 

pípeskedett, szédelegve – 
de a sajtját nem eresztve. 

Mohón leste a madárnép, 
hogy Ravaszdi mit csinál még. 

Mit? Jégcsapot penditett meg: 
„Szebb a tiéd, égi zengzet!” 

És a Holló megbüvölten 
csőrét tárta… Persze rögtön 

pottyant a sajt; s mint kereplő: 
recsegett az énekesnő: 

„Kár, kár!” – későn kapva észbe,
hogy oda a jó ebédje. 

Ravasz koma eloldalgott: 
„Edd a nótát, – én a sajtot!” 

Vígan vitte csemegéjét, 
bámúlta a csacska népség. 

Holló búsúl: „Kár, kár, kár…” 
Aki hiú, pórul jár!   

Barak László: Tízéves vagyok – Duzzogó

„Kinőtted már a hintalovat”
-  mondják a nagyok.
Merthogy tízéves vagyok.
Világjárás csábít,
meg egy kék szemű copfja,
hírnév, dicsőség. . .
Füllentek itt-ott,
aszondom: „izé”,
vagyok még mindenkié,
ám lassan senkié. . .
Haragszom, ha anyu fogja
a kezem, de akkor is,
ha nem,
napra nap öregszem,
tejfogaimat már nem rakják
kincsesládikába;
szülinapomra pénzt kapok;
kinőttem már a hintalovat – hiába,
tízéves vagyok!

Ha az iskolából hazaérkeztem,
azt mondják: „Szevasz!”
Majd jön a kérdés,
ami mindig ugyanaz:
„No, mi volt az iskolában?”
Mi volt, mi volt. . .
Ugyan mi lett volna?
Apu meg azt kérdi anyutól:
„Milyen napod volt, szivem?”
Választ persze nem vár
senki sem. . .
Furcsa, nem?
Aztán tanulni kell:
matek, honismeret,
magolni verseket,
anyu horgol,
apu olvas,
vacsora, tévé,
miegymás. . .
„Jóccakát, gyerekek!”
Aludni, mindig csak aludni –
a fene egye meg. . .

2020. november 11., szerda

Cseri Kálmán: Az idő


Az idő

Reményik Sándor: Békesség Istentől

Nincs nyugalom, nincs nyugalom, - a szív,
Amíg ver, mindörökre nyugtalan.
De mindörökké nyughatatlanul,
Istentől mégis Békessége van.
Nyugalma nincs, de Békessége van.
Békesség Istentől. 

Nincs nyugalom, nincs nyugalom, - vihar,
Örök hullámzás a víz felszíne.
De lent a mélyben háborítlanul
Pihen a tenger s az ember szíve,
Hadd hullámozzék a víz felszíne.
Békesség Istentől. 

Nincs nyugalom, nincs nyugalom, - s ez a
Nyugtalanság, mint a járvány, ragad.
Te sugarazd szét békességedet
És szóval, kézfogással másnak add.
Az Isten Békessége is ragad.
Békesség Istentől. 

Reggel mondd, délben mondd és este mondd
A Feltámadott első, szép szavát.
És ragyogóbbá lesz a reggeled
És csillaghímesebb az éjszakád.
És békességesebb az éjszakád.
Békesség Istentől. 

Békesség Istentől: mi így köszönjünk,
Hogy köszöntésünkben lélek legyen -
Vihartépett fák - ágainkon mégis
Vadgalamb búg és Békesség terem.
Békesség: köszöntésünk ez legyen.
Békesség Istentől. 

1935 február 5

Ágh István: Megtörtént csoda

Ha az ima beszélgetés az Úrral, 
akkor vele töltöm minden napom, 
hisz verseim végül is hozzá szólnak, 
melyekre a sorsommal válaszol, 

költészetemnek ő az ihletője, 
még akkor is, mikor eszembe sincs, 
nem azért áld, mert könyörögtem érte, 
inkább műveim érdeme szerint, 

én, a teremtésének teremtménye, 
már létemmel is dicsőítem őt, 
istenadta tehetségemmel élve 
szóra bírom a néma csönd előtt, 

most épp a kertem másodvirágzása 
nyelvén adja tudtomra vigaszát, 
csak hogy ebbe a nagy szomorúságba 
bele ne fojtsanak az őszi fák, 

ha verset írtam, mindem porcikámmal 
imádkoztam, és azt teszem ma is, 
időn kívüli pillanatra várva, 
ami az Isten közelébe visz, 

ahol nem tudom, én vagyok-e én még, 
nem fontos akkor már, ki kicsoda? 
mintha szegény Szent Ferenccel cserélnék, 
s rólam szólna a megtörtént csoda.

2020. november 9., hétfő

Illyés Gyula: Mint a harmat




- részlet -


Reádcsapódnék mint a harmat, 
Mint folyóvíz átfolynék rajtad, 
Gondolataim lágy szellőjét 
Két kezeden megérezhetnéd. 

Kezem úgy simul, mint hű állat, 
Pilláim alá takarnálak, 
Fektetnélek szép egem alá és 
Jövendőm gyönyörű rétjére. 

Hogy mondjam el? Midőn karodban 
Legeslegelőször aludtam, 
Álmomban gyerekkorom társa 
Egy kis kutya nyalt a fülembe. 

Búvok melléd s karolván védlek, 
Győzelmi zászlómnak tűznélek; 
Mint egykor anyámnak térdére 
S borulnék úgy is rád, mint sírra.

Fecske Csaba: Emlékszel?

emlékszel az esőre 
a vékony szálú nyári esőre 
az égből kukucskáló angyal 
lengedező hajára 
nevetgélő csöndes eső volt 
az eget a földhöz fércelő 
türelmes eső 
emlékszel a gyöngéd fájdalomra 
ahogy pici patáival végigkocogott 
kipirult arcunkon 
emlékszel kivel ültél a titokban 
elkötött csónakban 
aki szégyenkezve loccsintotta rád 
szeme kékjét és simogatta 
libabőrös lábadat 
nagyokat csobbant az evező 
mintha azt akarta volna mondani 
ne menjetek el 
maradjatok itt a kamaszkor peremén 
a titkok senkiföldjén 
emlékszel 
van mire emlékezned 
vagy csupán légvárat építgetek 
akaratlanul elorozva saját 
valódi történeted

Iancu Laura: Fehér fohász

Más ez a csend, Uram, 
más ez a nyughatatlan nyugalom. 
Ajkamon, mint marni gyáva 
vipera, ide-oda hányódik az ima, 
felelne rá, ha volna mit, 
ha a véteknek volna még szava. 
De mit mondhat, aki 
maga is úgy lett, 
miként a csillag, a víz, a fa? 

Hetedik napja egymaga van, 
fekhelyemen élet lélegzik, 
s én Péter vagyok és János, Jakab és Máté, 
mindenki, aki gyáván alszik, 
akit a csoda megrészegít. 

Koldulni jöttem, Uram, 
egy kis nyomorúságot: 
időt, s a fehér éjszakák után 
néhány élő napot, 
hadd nézzem még a tekintetet, 
úgy hiszem, utolsó volt, amit 
egyik kezed végül 
a földre ejtett.