Beke Sándor: Vallomás

Keresem 

anyanyelvem 

legszebb szavait. 

Találtam is néhány 

szívhez szóló 

magyar szót: 

édesanyám, 

bajtárs, 

fülemüle, 

liliomkert, 

szeretlek. 

Ja, igen, 

tulajdonképpen 

az utóbbiért volt 

ez az önfeledt 

keresgélés.

Rainer Maria Rilke: Csend

Hallod-e, kedves, kezem fölemeltem -

hallod-e: zúg...
Ugye, a magányost, bármije rebben,
figyelik a dolgok: hogy mire jut?
Hallod-e, kedves, lehunyom a pillám,
zaj ez is, mire megközelít.
Hallod-e, kedves, újra kinyitnám...
...de mért nem vagy itt?

Moccanok épp csak - a selymes csendben
ott van a lenyomata; örökre látszik
a legparányibb indulat is, kitörölhetetlen,
a messzeség feszülő függönyén.
Ahogy én lélekzem, kelnek-tűnnek
a csillagok.
Ajkamra illatok itala árad,
és távol angyalok karának
csuklói derengenek felém.
De akire gondolok:
Téged nem látlak.

Tandori Dezső fordítása

Szabó Sándor: Magányomban kiáltottam hozzá

Magányomban kiáltottam hozzá, 

Egy magányos szívben a fájdalmak nagyok. 

Megtört szívvel kiáltottam: „ Hol vagy?” 

S Ő csendben válaszolta: „ Itt vagyok!”  

Hallottam hív, mégsem arra mentem, 

Az Ő fénye más felé ragyog. 

Aztán mikor mindent elvesztettem, 

S Ő csendben így szólt hozzám: „ Itt vagyok!”  

Itt volt velem, és én mégsem láttam, 

Szólt hozzám, s én nem figyeltem rá. 

Azt hittem már sosem látom többé, 

De újra szólt, nem hallgatott soká.  

Magányomban kiáltottam hozzá, 

Egy magányos szívben a fájdalmak nagyok. 

Megtört szívvel kiáltottam: „ Ó hol vagy?” 

S Ő újra így szólt hozzám: „ Itt vagyok!”  

Elindultam, s lassan botladoztam. 

Elestem, megütöttem magam. 

Fájdalmamban kiáltottam: „ Kérlek! 

Magányos vagyok ments meg Uram!”  

Kísértések jöttek minden percben, 

S a bűn, mint nagy kő, nyomta lelkemet. 

Hívott az Úr, S csendben így feleltem: 

„ Bűnös vagyok Uram! Nem lehet!”  

De újra szólt: Jöjj hát! Gyere bátran! 

Tudom, sok bűn nyomja lelkedet, 

Hidd el, Isten mégis szeret téged, 

Mint szerető Atya a gyermeket.  

A Golgotán felállított kereszt 

Áldozat a te bűneidért. 

Hidd el, Isten úgy szeretett téged, 

Érted ontott annyi drága vért.  

Gondolkoztam. Tényleg így van? 

Értem? Értem ontott annyi drága vért? 

Isten tényleg úgy szeretett engem, 

Hogy Fiát adta gyarló lelkemért?  

Miért szeretett? Miért? – Nem volt oka. 

Feltételek nélkül szeretett. 

Megmentett, és ezért adtam neki 

Bűntől sebzett fáradt szívemet.  

Hát megtaláltam, meg van, mit kerestem. 

Az Ő fénye énrám is ragyog 

Jézus meghalt értünk a Kereszten, 

Onnan szól most hozzád: Itt vagyok!

Bella István: Órák

Eljön majd rendre az is, mint ez az ősz. 

A diákok, s diktátorok homlokában 

megáll a mutató, 

s a fövenyen, 

tengerek árkaiban 

egyetlen idő lesz csak, szemedé. 

„ Mosolyod árnyékában napozik, aki él.”  

Bella István: Három szerelmes sor

Három szerelmes sor? Hát ím: legyen! 

Három szavadban elfér életem. 

Mit bánom aztán: legyen, ne legyen!

Szentmihályi Szabó Péter: Dadogás

ha még lehetne 

ha ennek ellenére is 

tudván, hogy mindez 

elismerve hogy  

meggyőződésem szerint 

volna rá lehetőség 

amennyiben te is 

fenntartásaiddal együtt  

ez nem mentség semmire 

a végeredmény ugyanaz 

a tévedés kizárva 

de addig  

hiszen szeretlek 

hiszen hiszem 

boldognak és szabadnak születtünk 

bármit is jelentsen ez  

könnyebb lemondani róla 

veled

Sohonyai Attila: Ha az állapotom érdekel

Elmondja Király Attila

*

A házban lépdelek, 

ami itt él, ami nem,

minden velem együtt recseg; 

már a csend is így jelez, 

szinte sérti a fület. 

S ha fotelre ülök, vagy a kanapén 

a mámor képeket szül, 

te vagy az italban lévő múzsa, 

a cigaretta végi füst.  

S ha találkozunk, vagy 

épp az állapotom érdekel, 

nyugodj meg, 

minden rendben van, 

bármit kérdezel.  

Megint egy este, minden sötét, 

megint egy nappal, néhol fény. 

Lopottak az órák, bevallom, 

adósa vagyok már mindennek, 

miben a boldogság azt hiszem 

megfészkel, s ha elmúlik, 

rab láncaidból csuklómra 

ismét rózsafüzért tekerek. 

S ha ágyban heverek, vagy 

netán a kimerültség álomba is 

kerget, minduntalan te bújsz 

szemhéjaim alá, s vagy 

előttem csalogató-meztelen.  

…s ha összefutunk? 

Vagy épp az állapotom érdekel? 

Már régen túl vagyok rajtad, 

talán az arcodra sem emlékszem.

Bella István: Augusztus 7

Harminchárom éves vagyok, lassan 

egyaránt megérek, mint már annyian, 

a föld és a fény 

férgeire, 

harminchárom év, lassan 

zuhanhatok fölfele én is, 

mint a madár, a kőből lett álom, 

vagy mint az apám… 

Nyár van odakint, mondják, de én csak 

szívemre figyelek, s hallgatom, 

hogy húz odakint, mint a repülőgépek, 

rajokban a hó, s hogy robajlik 

a tél, a tél, a tél, 

– a lét hangrobbanásait 

számolom szívemben, 

– egy-kettő, egy-kettő – 

menetelnek a percek, de ki vezényel, 

ki masíroztatja körbe és körbe a vérem 

a testem 

négypitvarú kaszárnya udvarán…   

augusztus hetedike van, ma egész nap 

koromsötét éjszaka volt, mondtam, 

s a szeretőm – te őrült! – elsírta magát, 

mert dél volt, gyönyörű dél, reggeltől estelig…   

Harminchárom év, hajamba lassan 

fehér hollók települnek, 

s mind sűrűbb rajokban, 

pedig azt mondja az írás: 

„ ritka, mint…”   

Ki egyre kevésbé leszel az enyém, 

s ki ismered már 

a hanyattesett bogár bánatát: 

– „ Segítségezik a katica” – 

kicsi fiam, 

állj körém, 

végy a tenyeredbe, 

vigyél el apámhoz, 

s tégy le, 

két lábra, 

négy lábra, 

vagy százezer lábra akár.   

Bella István: Játsszunk mást

Macska vagyok. Pupilládban élek. 

Ha nem hiszed, szemhéjad fölnyitod, 

szemed sarkából magad is megnézhetsz, 

ahogy verőfényedben napozok. 

De jobb, ha szemed rám húnyod, úgy nézesz, 

legbelőled. Épp nyújtózkodom, 

a szempillámmal cirmolászlak. Nem vérzesz, 

de fújsz, prüsszögsz és élvezed nagyon. 

S most játsszunk mást! Te lész macskapupillám, 

én meg – pupillamacskád – épp elinnám 

előled lényed: fényed kortyolgatom, 

hogy – mancsommal mancsod arrébb taszítván – 

elnyúljak a leggyönyörűbb hintán, 

halhatatlan hullámú hasadon.

Szikszai Béla: Szilvaíz

zuborog a szilvaíz 

a rézüst karimája vörösen vigyorog 

a kevergető nyeszereg eresztékibe': 

rég vala, amikor dédapám 

egybemesterkedte nyelivel a likas lapockát 

s átlósan szög nélkül mesterien megerősítette... 

hej be rég volt már az is 

amikor halálos ágyán az öreg 

egyszercsak a lócára pillantott 

majd a mestergerendát kezdte el ügyelni 

s észrevétlen beleüvegesedett tekintete 

a csendbe mi akkor leesett 

dédanyám feltürte kezeszárán a rékliujjat 

s a szótalan délutánban lemosta azt a testet 

mit annyiszor ölelt, ápolt, félt, dédelgetett 

hogy méltó tisztaságban pihenjen végre meg... 

zuborog a szilvaíz 

az ereszalj koromcsöppjei múltat idézve 

ragyognak a katlan tüze felett...

Böröczki Mihály: Disznóölés

Micsoda telek voltak. Fájt a jég. 

Éles kékjétől fölhasadt az ég. 

Így költött egyszer föl a lámpafény 

gyerekkorom dérverte reggelén. 

A ház fölkészült. Élezte a kés, 

hogy ünnep lesz. A nagy disznóölés. 

A szép nap előtt gondos hónapok. 

Vödör moslék. Mustra, hogy jól lakott. 

Szűk vacsorákból vastag krumplihéj. 

A kukoricadara. Meleg éj. 

A disznóvisítás. A rémület. 

Nagy szalmahalom szívta a tüzet. 

Csak lestem. Néztem. Szikrát szórt az üst. 

És kezek tettek-vettek. Fölfeküdt 

a négylábú asztalra a jövő. 

Belekóstoltam. Ízlett az idő. 

Úgy déltájt már az első falatok. 

S a boldog száj. Evett és harapott. 

A friss belekbe hús, meg töltelék. 

Sütött a tél és megenyhült a kék. 

Meg annyi minden. Kapkodtam fejem, 

hogy esztendőnkre javunk meglegyen. 

A tepertő. Az estet sercegő. 

S a fehér zsír. A kenyérszerető.   

Bella István: Falevélen talált sanzon

Igen, és egyszer meghalok,
és nem leszek, csak puszta név,
vagy az se, falevélvacok
résekből egy szín visszanéz,

nem látja ember, se madár,
te sem, pedig mondom: „ vagyok ”,
– bár torkom sincs, s hangom, akár
az augusztusi csillagok,

elég a nincsben, mielőtt
szólhatnék… Fű, hamu dadog.
Simítsd meg majd a levegőt
testeddel, s tudd, hogy az vagyok!

Dsida Jenő: Hálóing nélkül

Föl-fölvetem és némán eltünődöm, mi is lelt tegnap este engemet? 

Ruháimat már szálig levetettem, még nem vettem föl             

            hálóingemet, egyedül álltam.             

            kissé tétovázva, szobámban, egyedül és meztelen             

            s a villanyt aztán lassan elcsavartam. Irtózatos sötét lett.             

            Esztelen és irgalmatlan, végtelen sötétség,             

            este, melynek már szinte teste van, a pillanatok             

            estek és zuhogtak és én dadogtam:             

            - Késő este van, éjszaka is talán,             

            s ki tudja, reggel virrad-e ily sűrű sötétre még             

            és nem nyel-e magába mindörökre e kátrányos,             

            fekete sűrüség? 

Eszembe jutott minden, ami rossz volt,             

            rossz gondolat, vers, csók, kihült falat             

            és annyi régi, sápadt ismerősöm,             

            ki messze van, vagy lent a föld alatt.             

            És hirtelen és furcsán ráijedtem, hogy ami eddig élt,             

            csak a ruha: kabát, kalap, harisnya és cipő volt,             

            nadrág, nyakkendő, kesztyű és puha ing,             

            mely fedez és véd a zord hidegtől,             

            véd és takar magamtól engemet:             

            jaj, elvesztettem minden szál ruhámat, önmagamat             

            és védő ingemet.             

            Nem vagyok már senki tisztelt barátja, kit köszönteni illik,             

            nem vagyok senki teremtett asszony szeretője,             

            se lapok munkatársa nem vagyok, se kártyapajtás,             

            törzsvendég a klubban, se szerkesztő úr többé nem vagyok, se vándor,             

            aki meredélyre kaptat, se út, se cél - és költő sem vagyok, 

csak ember, aki minden idegével             

            lágy takaró s melengető vacok után sír             

            és csak áll a nagy sötétben             

            s meztelenül             

            Isten előtt vacog.

Csukás István: Kinek számolunk el a végén

Kinek számolunk el a végén, 

letéve testünket, mint egy batyut? 

Ki veszi kezébe tűnődve 

és szánakozva kihűlt agyunk? 

Ki készít leltárt és kinek jegyzi fel? 

A végtelen türelem, mely összerakta, 

miért volt s miért van, hogy ugyanúgy 

szétszedi sejtjeinket darabokra?

Tamás Tímea A sziget

hosszan   

mert van egy hely, ahová néha beengednek 

úgy szombat délután vasárnap délben 

ott van ahová ritkán jutsz el 

fent vagy lent a nyugalom völgyében 

ahol törpe és óriás lehetsz 

ahová nem jut el az árnyék 

ahová sem az örökkévalóság 

sem a halál el nem talált még 

ahol nincs helye már a végtelennek 

a tengerből szőtt kék mezőknek 

ahol Anna szőkesége is 

csak rőt visszfénye a létezőnek   

ott hová néha beengednek 

közös titkaik őrzik a percek 

ott lehetsz törpe lehetsz óriás 

érzelmes szemű ijedt gyermek 

(lehetsz ósdi és ésszerű) 

lehetsz te is és lehetsz más is 

lehetsz balga és nagyeszű 

füst vagy dús tollú madár is   

azon a helyen egyesülnek 

tágas terei a légnek 

találkoznak Esthajnalcsillagok 

s Hyperionok leszédülnek 

elcsábulnak földi zenére 

kevés szerelemre s borra 

megkóstolják hogy milyen az: 

véges s végtelen egybefolyva 

mit kínál – mit nem – s mit akar 

(azon a helyen a határon) 

lehetsz a vég és a kezdet 

egy sor vers és egy néma álom 

kígyóbőrbe bújt áhítat 

aki voltál s amivé vedlesz 

a bőr szigorú határán belül 

néhány őrzött és elvétett kezdet        

*                

 

röviden     

A bőr határain belül élek 

azt mondják ott fészkel a lélek 

és őrzi valami 

egyszer az élet, aztán a halál, 

utána pedig valami más. 

A bőr határain belül vidám az élet 

érzelmek félelmek vágyak tenyésznek 

búján, szakadtan, kétségbeejtőn, 

de mindig, mindenkor, mindenkit 

megejtőn 

a bőr határain túl nem léphetsz 

vad kutyák őriznek téged