a rézüst karimája vörösen vigyorog
a kevergető nyeszereg eresztékibe':
rég vala, amikor dédapám
egybemesterkedte nyelivel a likas lapockát
s átlósan szög nélkül mesterien megerősítette...
hej be rég volt már az is
amikor halálos ágyán az öreg
egyszercsak a lócára pillantott
majd a mestergerendát kezdte el ügyelni
s észrevétlen beleüvegesedett tekintete
a csendbe mi akkor leesett
dédanyám feltürte kezeszárán a rékliujjat
s a szótalan délutánban lemosta azt a testet
mit annyiszor ölelt, ápolt, félt, dédelgetett
hogy méltó tisztaságban pihenjen végre meg...
zuborog a szilvaíz
az ereszalj koromcsöppjei múltat idézve
ragyognak a katlan tüze felett...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése