egyaránt megérek, mint már annyian,
a föld és a fény
férgeire,
harminchárom év, lassan
zuhanhatok fölfele én is,
mint a madár, a kőből lett álom,
vagy mint az apám…
Nyár van odakint, mondják, de én csak
szívemre figyelek, s hallgatom,
hogy húz odakint, mint a repülőgépek,
rajokban a hó, s hogy robajlik
a tél, a tél, a tél,
– a lét hangrobbanásait
számolom szívemben,
– egy-kettő, egy-kettő –
menetelnek a percek, de ki vezényel,
ki masíroztatja körbe és körbe a vérem
a testem
négypitvarú kaszárnya udvarán…
augusztus hetedike van, ma egész nap
koromsötét éjszaka volt, mondtam,
s a szeretőm – te őrült! – elsírta magát,
mert dél volt, gyönyörű dél, reggeltől estelig…
Harminchárom év, hajamba lassan
fehér hollók települnek,
s mind sűrűbb rajokban,
pedig azt mondja az írás:
„ ritka, mint…”
Ki egyre kevésbé leszel az enyém,
s ki ismered már
a hanyattesett bogár bánatát:
– „ Segítségezik a katica” –
kicsi fiam,
állj körém,
végy a tenyeredbe,
vigyél el apámhoz,
s tégy le,
két lábra,
négy lábra,
vagy százezer lábra akár.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése