Szitkozódtam, káromkodtam,
hibás volt minden,
az asztal, a szék, a kályha,
a számítógép, a faliszőnyeg,
az ablak, a kép,
a lyuk a falon,
Éreztem,
egyszer valaki belépett
a szobámba, leült mellém,
s a láthatatlan arca
rám szegezte
nyugodt tekintetét.
Nem akart szólni,
megdorgálni sem
akart engem.
Némán,
sokáig nézett türelmesen..
És egyszercsak megéreztem,
hogy a sok kicsinyesség,
fölösleges dac és méreg, a
hétköznapi gyarlóságok
ingoványában
nem hagy elveszni.
Magához ölel,
s fölemel az Isten.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése