Mégis, milyen bölcsőt képzelhetek
magam köré, ha már kitaláltam
a lábam járni, kalimpálni kezem,
a nyelvem, a szám, hogy szabadon oázzam,
milyen rácsot és milyen kezeket,
ha – mert fölálltam és kiegyenesedtem –
körémrács óv, s köröttemkéz lök el
attól a földtől, akiben megszülettem.
2
Marokkal tömöm számba a reményt:
a gyolcs jövőt, ahogy gyerekkoromban
faltam az első havat, mintha akácfehér
virágot nyárzana a fagy fekete lombja
– de mire számhoz ér, már el is olvad,
sáros hólét nyeldeklek fuldokolva:
roszog a jövő rossz fogam alatt.
3
Ezután csak a fákat szeretem,
az októberes fákat, csontmagányuk,
szikkadt mosolyuk, őszös, levéltelen
lombjaikat, szájtalan susogásuk,
ezután csak csontjaik ölelem,
akár a földben ölelném apámat.
Porlik az idő, malmok: könyörtelen
kötvények s rigók bérlik koponyámat.
4
Ifjúságom virágot mondó lány volt,
nem szavak, égő rózsák buktak a számon,
réteket léptem, szivárványzenét,
jajjnárciszt, ibolyazenét
szökkentett föl a lábom,
most boldog vagyok, ha kavicsok csikorognak
barlangtorkomból, s ha szikes időm bejárom.
Mégse siratom vissza ifjúságom.
A borosüveget a májusfákon,
s a vak szallagokat mind megutáltam.
Megutáltam a mosolyt az orgonákon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése