A tengert és a folyókat is
csak nézni szerettem mindig.
A parton ülve hallgatni a víz dalát,
a hullámok ringatózó sóhaját,
bámulni a határtalan égre,
ahogy a vízre hajol,
és a horizonton szikrázón vajúdik
a születő nap, vagy a parton ülve
búcsúztatni a bíbor palástban haldokló
csodát, remélve a végtelenség
misztériumát…
… bár tudnám, mit érzett „akkor”
bár jönne egy álombéli üzenet legalább,
hogy boldog volt abban az utolsó,
végzetes pillanatban is…
… Mik vagyunk mi számodra, Uram?
– kérdezem gyakran, de nincs felelet.
Alázattal köszönöm mégis létemet,
könyörgök és imádkozom szüntelen;
szeress Nagy Úr, de ne az én testemet,
ne a tűnő anyagot szeresd,
amely semmit sem ér!
Szeresd, akiket szerelemben életre hívtam,
akik közül egyik már hozzád közel,
a tökéletes létben bolyong, úszik feléd
a mindenség áradatában!
Imádkozom hozzád, Uram,
de vajon meghallod-e esengő imáimat?
Imádkozom, és erősítem hitem.
Mi mást tehetnék e félelmetes,
végeérhetetlen rejtelemben,
ha esengő imáimon kívül
már semmi egyébre
nincs
erőm?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése