mintha antik istennők szeszélye volna
széttartó vonalak mentén távolodnak a dolgok
s jelképek nélküli a tér akár a síkság
bár elhatárol tőlem az ismeretlen
korszakaink játékkockáit rakosgatva
történetünk változataival kísérletezem
titokzatos tavaszi kert álmát hoztad
magaddal és déli tengerek illatát
mikor menthetetlenül egymásba szerettünk
hogy bejárjuk a magunknak szánt utakat
belső ajtóinkat sosem zártuk kulcsra
és nincs napszakunk egy se melyből ki kéne takarni
a nem helyettesíthető motívumokat
lüktetett bennünk az idő
de váratlanul elkezdődött egy másik élet
és a fáradt kövek városában találtuk magunkat
fogtuk egymás kezét mint először ősszel
majd lassan komoly szavak süllyedtek el a kórtermi éjben
ahogy képletek szerelmünk még fölismerhető terei
állomások végül minden
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése