Az ember végül csakugyan belátja
nem is volt nehéz az iskolatáska
még a rajztáblát is szinte jó volt cipelni
s már-már az egész múltját felemelné
olyan könnyűnek látja.
Most fejét betöltik kis lepkényi lidércek
ráncosodnak a nők, akik nemrég igéztek
az összes napos oldal árnyékot növesztett
vajon ő is, ő is magáért mindent megtett?
s a haza üdve? hársméze, vasérce?
Most körülnéz: ki van neki barátja?
s az ujján számolgatja, hátha, hátha
s nem cinkosok-e csak? - itt ma mindenki cinkos
ma ilyen idők járják, barát nincs most
csak késő ősztől tavaszig a nátha.
Most ébren forgolódik villanyoltás után is
még néhány perc, s jóra fordul a világ máris
hírnök érkezik, fülébe súgja: végre
ígéretet kaptunk s adtunk a jobbik énre
kezet ráznak, ujjé, ez kolosszális!
Most hát nekifoghat pár új szöget beverni
pár régit kihúzni - változtatni szemernyit
vagy többet is, bizony! ezt kéne, s ő ne tudná?
holnaptól nevet cserél, emeletet, utcát
repülni fog vagy juhokat terelni.
S reggel nem érti, mitől olyan fáradt
ha szól hozzá, a kedvesére támad
aztán gyorsan vesz neki szép kalárist
és szomorkásan mondja: nézd, kaláris
egyikük sem emlegeti az árat.
Magyar hon, légy tanúja: ő nem bliccel
zörög a sárga villamos, csilingel
zsebében havi bérlet, foga közt rohamkés
ha jön a Szabadság-híd, ő rohamkész
fején svájcisapka, usánka és cilinder.
És így éri a tavasz, s majd a nyár tán
kóvályog majd a melegben a vártán
vagy szökdécsel az átmeneti porban
harmincon túl, egy átmeneti korban
esni fog, s megjelenik neki a szivárvány.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése