Megmaradsz immár nékem az éggel,
szívig kitakart reménységgel.
Amíg boldogan lüktet
a csontom, a kezem;
minden lélegzetedre emlékezem.
Sóhajod
sóhajom lett ezen a földön:
sorsodat, sorsomat örökölnöm.
Mert őseink is
áldott rokonok lettek,
és elindultak a végtelennek.
A tengeren túl,
hogy ragyogni lássalak;
elkísér minket a tűz, a Nap.
Fényeknek
leánya, gyöngye is te lettél;
jöhet ellenünk észak és jöhet tél.
Őszi havazások
téphetik hajunkat,
visszük tenyerünkben összes bajunkat.
Ujjaidban
ujjaim elsimulnak egyre,
és mozdulataim indulnak völgybe, hegyre.
A csúcson
ha megáll a legszebb képzelet,
nincsen szó és nincsen felelet.
Csak néma vérünk
kering a föld körül,
és hallgatásunknak csillag és Hold örül.
Kozmikus
szemedben örökre elveszek,
az árnyéknak, csöndnek én már nem hiszek.
Csak a fény
lehet megváltónk egészen;
világunk fölépül, porszemből lészen.
Így lehet
hazánk örökre sziget,
ki nem mondhatjuk szívünket senkinek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése