Elöntötte a víz a levegőt.
Árvíz-sújtotta madarak
lepik el a tornyokat.
Nincs száraz hely, csak az emlékezetben,
csupa víz, csupa víz a világ;
őskori rózsák a fák,
tengert virágoznak.
Átnedvesedik csont, bőr, haj, szerelem,
átnedvesedik a jövő.
Homlokomnak ütődik egy kő,
kő vagy átok? – oly puha, hogy már észre sem veszem.
Hullámlanak
a körutak.
Fölöttük víz, alattuk iszap.
A villamosok: gyíkhalak,
a teremtés harmadik napjáig
lustán és öntudatlan visszasiklanak.
Talán a víz szült engem is,
óceáni méhe kilökött.
Hordom is fázva magamban ez összezsugorodott tengert,
mint Isten emlékét,
s kristállyá érett gyöngyöt.
Ősz, világeleji évszakom,
szétáztatod a várost, melyben élek,
szétáztatod, mint újságpapirost.
Berozsdásodik tőled a kezem.
Lassan már csak búcsúzni tudok:
szép volt a nyár, az volt az életem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése