s hogy, míg köztük jártam, mit kerestem.
Kopogtak rajtam, bajomat kilesték,
mégis elvittek nyirkos őszi esték.
Mosták a testem vízzel és közönnyel,
s anyám és húgom könnyel, csupa könnyel.
Azt hitték, engem siratnak, a holtat -
könnyeik nem rám: darab húsra folytak.
Mit tudta öcsém a városba, messze,
hogy mért gondol rám annyit akkor este,
szekrénye mitől is pattog és rezdül...
velem beszélt fél éjjelen keresztül.
Csak azt tudták, hogy szétmállott a testem
s hogy, míg közöttük jártam, hányat estem.
Azt mondták: szegény Pista, így-úgy... - és hát
nem engem szántak: testemet, a némát.
Nem engem szántak, kik engem szerettek:
magukat azért, hogy elveszítettek.
Uzsonnatájt így szóltak, könnyben ázva:
"Ha Pista is most itt, velünk teázna... "
Én téli erdőkkel vacogtam akkor,
csöpp síri mécsben égtem alkonyatkor.
Csak azt tudták, hogy csontváz már a testem
s hogy mílyen ételt és hogy kit szerettem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése