Sebestény-Jáger Orsolya: Napkelte

Új nap. Ámulva nézem, ahogyan reggelig 

körülöttünk cseppenként a világ, 

miként egy szent serleg, 

fényeddel megtelik.

M. Fehérvári Judit: Alkonytalanul

Mind megöregedtünk. 

Arcunkat maszk fedi. 

Járásunk lassú, mint, 

aki visszafelé tekint, 

előre menni nem 

perspektíva. 

A teleobjektív delet mutat, 

noha sötét van. 

Nem ismerjük az örömöt, 

éveink száma determinált. 

Alkonytalanul élünk 

olyanokká lettünk, 

akár a kijárási tilalom. 

Mind némán tekintünk a jövőbe. 

Tervezni elfogyott az erőnk, 

az Ígéret Földje múltunk volt, 

eszmélni erre most lett időnk. 

És elveszett a Kánaán, 

hiába minden: az utcán, 

a boltokban ránk feni fogát a Kaszás. 

Alkonytalanul élünk, 

éveink száma determinált,

nem ismerjük az örömöt, 

mind megöregedtünk, 

arcunkat maszk fedi,

jövőnk is bakacsin fátyol, 

nevetni elfogyott erőnk, 

már híreket sem nézünk, 

mímeljük, hogy ízlik az étel, 

reggelünk koromsötét, 

s így borul ránk az éj is, 

a kinti széllel versenyt fut 

a járvány, le is tud teperni, 

ezért vakcinád legyen a hited, 

ami zsolozsmázva zengjen mégis: 

„ Ne félj!”

Trausch Liza: A számot vető Úr

" Annakokáért hasonlatos a mennyeknek országa a királyhoz, aki számot 

akar vetni az Ő szolgáival." 

Máté 18,23  

          A számot vető Urat szeretnénk látni, aki téged is számadásra hív. A megújulás számadással kezdődik. Bűnbánat és megtérés nélkül nincs öröm és békesség. Ha bújsz a számadás elől, akkor nem lesz számodra valóság Isten országa. Ha Isten országába beljebb akarsz jutni, mindig újabb számadások jönnek. Nem úgy van, hogy egyszer utolért, és véget ért Isten ítélete. Az ítélet mindig újra valóság, amíg oda nem érünk Őhozzá, és az utolsó ítélethez nem jutunk. Azért utolsó ítélet, mert már sok volt előtte. Az ítéletek sorozata kell végbemenjen az életünkben. Isten tűzláng szeme mindig újabb területeket lát meg életünkben. Az ítéletben megállni annyit jelent: megállni a hívő életben. Ugye tudjuk, hogy ott megállás nincs, csak előrelépés vagy visszaesés. Isten nem a világgal, hanem szolgáival, az övéivel akar számot vetni. Az a szolga, akiről a példázatban szó van, nem akart jönni. Elő kellett hozni. Sajnos sok-sok év után is olyanok vagyunk, akiket elő kell hozni. Önként nagyon ritkán állunk Isten színe elé számadásra. Kik hozták elő ezt a szolgát? Isten szolgái. Istennek nem csak két lábon járó szolgái vannak. Olyan szolgái is vannak, amiket úgy hívnak, hogy betegség, nyomorúság, szenvedés, családi bajok, gondok. Gondolj most azokra a szolgákra, akik téged hoznak Isten elé újra és újra. Ne bújj most a különféle kifogások, jogaid és igazaid mögé. Jó volna, ha az Ige szava szólíthatna most elő, és nem kellene utánad küldeni szolgáit!    

Forrás: részlet Trausch Liza "... beszéded megelevenít ..." - Áhítatok minden napra című könyvéből.

Móricz Eszter: Vihar

Állok az ablak mellett, 

és nézem ahogy dühöng, 

dübörög a szél. 

ostorával csapkodja, 

üti az elárvult fákat. 

Szomorú-fekete a világ, 

gyász-zenét húz hegedűje, 

esőkönnyek öntözik. 

Sötét, haragos fellegek 

csak úgy futnak, futnak... 

versenyt idővel, térrel.

Szabó Lőrinc: A koldus kezet csókol

A nagyságos asszonynak egy falatért 

kezet csókol a koldus, és mégsem ő 

az igazi szegény, hanem az, 

aki már ember, 

az a másik, a parányi 

siker megvesztegetett 

tanítványa, aki 

egy kis független nyugalom 

kegyéért meglapul a Nagyok 

lábainál, – óh, 

az az igazi szegény, aki 

nem néz föl, hogy le se kelljen 

néznie, az, akinek 

lelkiismerete 

megelégszik azzal a koldus 

tisztulással, mely egy falat 

kenyérért kapható – – Milyen 

más a Hatalmas 

Ember, aki ezer idegen 

akarat kezéből 

kiveri a pengét, óh, milyen 

más az a küzdelem, amely 

a veszélyek mágneses 

mezői s az ellentétek alá- 

aknázott birodalma fölött 

vezeti a pénz nagyszerü 

hadjáratait s az érdek 

halálfejes lobogóját 

nyiltan föltűzi a legmagasabb 

tornyokra – – Óh, be kicsiny 

onnan a koldus, be kicsiny a 

nagyságos asszony óvatos 

könyörülete, – s az egész 

emberiség, ez a nyöszörgő 

kín-sivatag, be kicsiny 

onnan, fentről, hol az önzés 

örök toronyőreivel 

hiú harcban 

csak a legfájóbb földi sikolyok 

őrült keselyűi csatáznak.

Móricz Eszter: Hiányzik az életből valami

A napok rohannak, futnak, 

céltalan bolyongunk a szürkeségben. 

Mindenki siet valahová. 

Nincs idő, nem állunk meg egy percre sem. 

Hiányzik valami az életünkből. 

Nem látjuk a tarka virágok színét, 

nem érezzük a napfény melegét. 

Hiányzik egy ölelés, egy jó szó, 

elmúlt nyarak igézete, 

ringó kalászos, erdők illata. 

Hiányzik az életből valami... 

Egy csoda, egy varázs, egy csillaggyúlás. 

Egész életünkben szakadatlanul, 

fuldoklásig küzdünk, harcolunk. 

Vágyódunk a tökéletességre, 

és csak reménykedünk hiába. 

Reménykedünk egy csókban, ölelésben, 

egy kézfogásban, egy mosolyban. 

Hiányzik az életből valami... 

Hiányzik a jó, hiányzik 

a napfény mosolya, az éjszaka 

vaksi pislogása, a hajnalok 

ébredő ölelése. Hiányzik 

a nappalok hangos nevetése. 

A nappalok rohannak, futnak, 

mindenki siet valahová. 

De egyszer, valahol meg kellene 

állni egy mosolyra, egy 

ölelésre, egy igaz szóra. 

Valahol meg kellene állni, 

segíteni azon, aki elesett. 

Meg kellene tanulni újra 

mosolyogni, kezet nyújtani. 

Hiányzik a világunkból 

a nagy világ... 

Hiányzik az életünkből 

az életünk - a szeretet.

Barna T. Attila: nyáréj

egész éjen át 

hallgatom 

a fűszálak hegyén 

meztelenül ringatózó 

harmatcseppek boldog sikolyát

Bella István: Hát milyen szót keressek hozzád

Hát milyen szót keressek hozzád, 

égből, búzából válogassam? 

Vagy mondjam csak így, sziszegő szoknyád 

kígyózik minden kapualjban?  

Így mondjalak, a népmesék 

tűzből mentett, fölsíró gyíkja, 

ki a dadogót a fák, az ég, 

az állatok nyelvére megtanítja?  

Vagy ez lennél, fényes nevetés? 

Tánca ficánkoló lovaknak, 

mert a szerelmes szeretés 

szomjas mezőire kicsaptak?

Csáky Anna: Úgy mentél el…

Úgy mentél el, oly halkan, csendesen, 

mint bársony-puha szellő búcsúzik a nyártól, 

sebzett krizantém álmán könny terem, 

s a sápadó bokrokon őszi-bús bogár szól. 

Úgy mentél el, mint végtelen talány 

hulló falevélbe zárva, sejtelem-lágyan 

vonuló egek hűs boltozatán 

a homály inge mögött haldokló sugárban. 

Úgy mentél el, hogy vérzik, ami volt, 

a legkarcsúbb torony, a lélekbe szőtt bánat 

elejti súlyos harangját, sikolt, 

s könnyeink hideg köveket mosnak utánad.

Balla Zoltán: Mindennapi kenyerünk …

Fiam, a kenyér Isten teste – 

mondta sok éve nagyanyám. 

Áldott kezével dagasztotta, 

havonta hajnal hajnalán. 

Szitáján szórta kenyérlisztjét, 

kivájt teknőben ért’ kovász. 

Öt kenyér-tészta púpra dagadt. 

Illatban úszott a régi ház. 

Kemencénk száján szikra pattant, 

ölnyi szalmából láng pipált. 

Kelesztő kosárból öt kenyerünk 

lapátra téve vetni várt. 

Ideje kell, míg szépre sülnek – 

mosolygott rám hű nagyanyám. 

Kiscipód néked előbb veszem ... 

Kacsazsírt kent rá szaporán. 

Micsoda ízek élnek bennem, 

emléked, drága nagyanyám. 

Tudom: a kenyér Isten teste ... 

S öleltél, hajnal hajnalán.

Devecseri Gábor: Találkozás

Ezzel az ismeretlen urral valahányszor 

találkozom az utcán, valami 

rossz történik, oly ronda képe van, 

nem is jelenthet mást, csak veszedelmet, 

elernyedést, csalódást, nagy csapást 

vagy baklövést, ez igy igaz, tudom jól, 

tapasztaltam még kisdiák koromban. 

De csak most eszmélek rá, hogy milyen rég 

nem láttam és azóta mennyi baj, 

mennyi gyalázat, mennyi szörnyüség 

szakadt le már a keserves magasból 

s miről, ugy látszik mégsem ő tehet. 

Merev törzzsel siet tovább, sötét 

szemüvege a napfényt mind beissza. 

Eredj, mi rosszat hozhatsz már nekem? 

Eredj utadra, ugy nézek utánad, 

mint a szilárd hit legutolsó apró 

morzsájára, mint a vak bizalom 

végső halvány nyomára, mely nekem 

még megmaradt s most fölfalatik szintén.

Anga Mária: Tenyerükben a Napot tartották

        Boschanszky Anna emlékére 

Hol vannak a kedves régiek, 

akikről azt hittem, a tenyerükben 

hozzák a Napot és végig gurítják 

a szobám ablakán, 

amikor megérkeznek hozzám. 

Hol vannak a hétpecsétes titkaimat őrzők 

akikkel a felemás határokat is bejártam. 

Csak az én arcom fehéredik, sápad, 

amikor rájuk gondolok. 

Valahonnan a távolból integetnek felém, 

mindegyikük tekintetét magamon tartom, 

már elmaradtam tőlük, nem érem utol 

a halálba menetelő, lassú léptű léptüket.      

Amikor megyek a felüljárókon, 

kinyílik nekem az ég, ablakán benézek, 

keresem a kedves régieket, 

csak az én arcom fehéredik, sápad, 

egyszer majd utolérem őket. 

Tenyerükben Napot tartanak akkor is, 

és végiggurítják az örök sötétségen.    

               

B. Mihály Csilla: Permet

Szememben fénye ég a holdnak, 

köröttem éji fergeteg, 

míg fodrozódnak és csapódnak 

arcomba hűvös permetek.  

Amott a tornyok még a téli 

kucsmájukban feszítenek, 

de már az új tavaszt reméli 

szívem, az óriás gyerek.  

A tér, az utcák furcsa némák, 

a csend mögöttit kémlelem, 

s Te kézen fogsz és úgy kísérsz át 

e röpke földi életen.

Sebestény-Jáger Orsolya: A bárány

(Lk 15,1-7) 

Szürkére mosta fényeit az ég, 

mély kutat ásott magának a bánat.  

A bárány úgy hitte: menthetetlen  

és nem hitte már, hogy hazatalálhat. 

A tövis, mely talpát ízekre szedte, 

mélyebbre hatolt, mint bőrében a fagy. 

Félénk cserjék súrolták az arcát, 

szinte csak lehelték: tudod-e ki vagy? 

Merre tévedtél? Meddig jutottál? 

S a bárány súgta: minden hiába…. 

de felemelték akkor, hogy lehunyva szemét 

ráhajthassa fejét az égig érő vállra, 

hol már sírhat is, mint régen, kisbárány korában, 

ha apja nem verte, csak nézte hosszan, hosszan, 

s a bárány szívében tudta azt, hogy rossz volt, 

de tudta azt is: ez apjának fájt jobban. 

Így léptek együtt, mint óriás s a gyermek, 

s a magasból a sziklák, mint számkivetett termek 

eltörpültek mind az Isten szavától, 

s a bárány tudta már: hazavisz a Pásztor.

Szentmihályi Szabó Péter: Két vízcsepp

 

Csak fölkelek nevével, 

csak lefekszem, 

és ébren is, 

álmomban is, 

osztódik, nő a szerelmem,  

és ez már nem bizonytalan, 

ennek már embersúlya van, 

nem szorul bizonygatásra, 

nem kell latolgatnom, hogy hátha… 

nem kell azt mondanom, még mára…  

ebben már minden benne van, 

ennek már embersúlya van,  

nemcsak a vágy tajtékos bikái 

hajtottak leszegett fejjel, 

parázs-tüdővel 

húsába vájni,  

nemcsak a bágyadt szeretet 

hajtotta le fejét, s megtöretett, 

nemcsak a csöndes szeretet, 

mely rám harmatozott és 

rám nevetett -;  

nem menekültem semmi elől, 

magam voltam, mikor hozzámentem, 

nem sárga hazugsággal a szívemben, 

nem fürödtem meg erőtadó szeszben, 

és nem bántam meg, hogy megszerettem,  

nem azért daloltam, ha daloltam, 

hogy elringassam magam, hogy megszánjon, 

egyszerre nőttünk, egyszerre értünk, 

mint két vízcsepp egy ágon, 

ha futok, ő is fut, ha dalol, 

én is dalolok, 

és elvállaltat az isten vele 

minden mozdulatot,  

és ha valaha, ahogy éltem, 

megítélnek, 

az ő arcáról csapódik először 

rám az ítélet,  

ki éltem eddig 

magammal viselősen, 

fűvel-fával, vassal-kővel 

marakodván, eszelősen,  

ki úgy lebegtem, mint az Őserő, 

magamnak keresve formát, 

és a ,,Legyen!” zenéjét előlem 

a kétkedések messze tolták,  

hogy mindenek elfértek bennem, 

és minden lehettem volna, 

torony, oroszlán, vízcsepp, 

hegedű, kalapács, bomba,  

hát őérte lettem, 

és őérte lettem az, ami, 

s a süketnéma istenek ezért 

adták a hangom hallani, 

és ha ezerszer elestem, 

és izomszakadtan felálltam, 

hozzá vitt mellékutakon, 

álomaknákon is a lábam,  

és ha tiszta tudtam maradni, 

nyakig ülve a szennyben, 

azt millió gyönyörű nevén 

neki köszöntem,  

koponyabörtönömből, 

húsbilincsemből 

kimentett egy csókja alatt,  

és gyötrelmes, megszokott 

ördögszekeremből 

kifogta a lánglovakat -;  

most már az ő fényében ülök, 

nem bűvös köreimben, 

és csak azért fohászkodom, 

hogy meg kelljen halnom, 

hogy elveszítsem,  

áldott legyen az öl, amely kihordta, 

áldott a fény, mely szemét nyitotta, 

az angyalok virágoskertje, 

ahol magát így felnevelte,  

hogy eljött, mint Szabadító, 

mint a diadalmas szentek, 

nem röppent fel előlem, 

hanem egyre szebb lett,  

letérdepelt mellém, 

magamból megteremtett, 

és adott kenyérnek, hitnek, 

jó álomnak, tiszta szónak  

szerelmet.

Cseh Katalin: Megérzés

Néha az az érzésem 

hogy itt van az Isten a szobámban 

ül a karosszékben és figyeli 

minden mozdulatom 

nem szól ha rosszul cselekszem 

de megcsillan könnye a kredencen 

sóhaja suhan a vállam felett 

beleremeg a mennyezet 

majd fenséges csöndjét hallgatom 

fájdalmunk közös tapasztalom

Szilágyi Domokos: Zúzmarás tavasz

Soha még, soha még ilyen tavaszt! 

Csupaszon meredeztek az ágak: 

a novemberi szél szemtelenül 

vetkőztette a fákat.  

Vártam: talán megmozdul a föld, 

hogy még maga is beleretten. 

– De nem történt semmi. Csak annyi, hogy 

mentünk összesimulva mi ketten.  

Dideregve aludt a sétatér, 

álmát a Szamos csobogta halkan, 

s nem árulta el – csupán minekünk. 

Hallgattuk a barna avarban.  

Csodaszép tavasz volt. Ragyogott az ég, 

mint mozdulatlan tüzes tenger! 

Gyönyörű tavasz volt; felejthetetlen: 

zúzmarával és szerelemmel.

Jatzkó Béla: Ha…

Ha meg tudnálak szelídíteni, 

s lefaraghatnám vadságaidat, 

sokkal egyszerűbb volna az, ami 

ma csupa dráma, görcs és indulat;  

ha bölcs szavakkal megfékezhetők 

volnának új s új robbanásaid, 

mennyi semmibe porladó erőt 

halmozhatnánk fel, amíg rácsait  

elveszti imánk és szabad holnapi 

életünkben a két utunkból egy lesz. 

Bolond kívánság és reménytelen, 

s nem is kívánom azt, hogy így legyen: 

ha meg tudnálak szelídíteni, 

már nem te volnál. És nekem te kellesz.

Márai Sándor: A gyertyák csonkig égnek /részlet/

Elmondja Gáti Oszkár

*

   Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik, tudod, lassan minden olyan valóságos lesz, mindennek megismered értelmét, minden olyan félelmesen és unalmasan ismétlődik. Ez is öregség. Mikor már tudod, hogy a pohár semmi más, csak pohár. S egy ember, szegény, semmi más, csak ember és halandó, akármit csinál is... 

Aztán megöregszik a tested; nem egyszerre, nem, először szemed öregszik vagy lábaid vagy gyomrod, szíved. Így öregszik az ember, részletekben. 

Aztán egyszerre öregedni kezd a lelked: mert a test hiába esendő és romlandó, a lélek még vágyakozik és emlékezik, keres és örül, vágyik az örömre. S mikor elmúlik ez az örömvágy, nem marad más, csak az emlékek vagy a hiúság; s ilyenkor öregszel igazán, végzetesen és véglegesen. Egy napon felébredsz, s szemed dörzsölöd: már nem tudod, miért ébredtél? Amit a nap mutat, pontosan ismered: a tavaszt vagy a telet, az élet díszleteit, az időjárást, az élet napirendjét. Nem történhet többé semmi meglepő: még a váratlan, a szokatlan, a borzalmas sem lep meg, mert minden esélyt ismersz, mindenre számítottál, semmit nem vársz többé, sem rosszat, sem jót... s ez az öregség. Valami él még szívedben, egy emlék, valamilyen homályos életcél, szeretnél viszontlátni valakit, szeretnél megmondani vagy megtudni valamit, s tudod jól, hogy a pillanat majd eljön egy napon, s akkor egyszerre nem is lesz olyan végzetesen fontos megtudni az igazat, és válaszolni reá, mint ezt a várakozás évtizedeiben hitted. 

Az ember lassan megérti a világot, s aztán meghal. Megérti a tüneményeket és az emberi cselekedetek okát. Az öntudatlanság jelbeszédét... mert az emberek jelbeszéddel közlik gondolataikat, feltűnt neked? Mintha idegen nyelven, kínai módon beszélnének a lényeges dolgokról, s ezt a nyelvet aztán le kell fordítani a valóság értelmére. Nem tudnak önmagukról semmit. Mindig csak vágyaikról beszélnek, s kétségbeesve és tudatlanul leplezik magukat. Az élet majdnem érdekes, mikor megtanultad az emberek hazugságait, s élvezni és figyelni kezded, amint mindig mást mondanak, mint amit gondolnak és igazán akarnak... Igen, egy napon eljön az igazság megismerése: s ez annyi, mint az öregség és a halál. 

De akkor ez sem fáj már.

Csoóri Sándor: Földre szállt fák

Már rég nem egymást szerettük, 

csak a szerelmet együtt; 

a fákat, melyek, mint Grécó megnyúlt angyalai, 

hajnalonkint 

a földre szálltak; 

folyók fémdrótjait, 

mert gyerekesen elbotlottak. 

De a víz alatt már 

becsukott szemmel feküdtünk – 

Külön országa volt már a hajadnak, 

külön ágya a mosolyodnak. 

Már rég nem egymást szerettük, 

csak a szerelmet együtt. 

Menny dörgött? Rá mondtuk: 

a fal vakolata serceg, 

vagy a padlórések kis tüzérei 

ágyúzzák szét a csendet. 

Hazudtunk és nevettünk. 

Tudtuk: a jövőnk árulás lehet csak, 

de mint az árulók, féltünk: 

ittuk az időt, akár a rumot 

s egymás gyalázatában hittünk. 

Már rég nem egymást szerettük, 

csak a szerelmet együtt; 

veszteségünket, mely mint a belső vérzés, 

elárasztotta testünk, 

átszivárgott a bordák közén, 

az ingek hajnalát beszennyezte 

s terjedt tovább kenyérre, sóra, 

földre száll fákra, reggelekre.     

Gittai István: Pipacs

És megjelenik a pipacs, hozza a búzatáblát, 

a kéken égő pacsirtát. Ő maga az útszélen 

színtelen. 

És első szavam: hol hagytad fenséges 

bíborszíned? 

És felel ő: lám, csak kelléknek szánsz, színem 

hatalmára vágysz, s a beteljesülésért 

mindent elkövetsz, hogy kedélyed virulni lássék; 

engem megidéztél, és jöttem én, a vihartúlélte 

pipacs: gyökérrel, szárral, levéllel.

Csanád Béla: Misztérium

Az életem 

részesedés mindenben. 

Szüntelen áramlás. 

Szüntelen jelenlét. 

Szavaim, mint a követek 

előttem járnak, 

s jelek szegődnek a nyomomba.   

Lobogóm 

tenyérnyi folt az égen. 

Nem felhő, nem fantázia. 

Fény és reménység. 

Egy ajtószárny. 

Egy angyal szárnya.

Bódás János: A Bibliám

Van úgy, hogy rámnehezül minden bűnöm,  

s úgy érzem, borzad, aki rám tekint,  

el kellene a földről menekülnöm,  

de sehol egy bíztató fény nem int,  

s bárkihez mennék, követ vetne rám...     

s asztalomon, mint százszor, most megint  

ragyogni kezd, mint Nap, a Bibliám.   

Csorba Győző: Aki

Amikor már többnyire búcsúzók 

és búcsúzások 

vesznek körül 

és romlanak csak romlanak statisztikáim 

ó mekkora 

ünneplés illeti meg azt a pár 

emberi lényt aki 

 jön 

bekopogtat köszön 

és marad

Ágai Ágnes: Levél egy barátomnak

Tudod, itt nálunk sorra meghalnak az emberek, 

csendben, egy óvatlan pillanatban 

kisompolyognak a világból, 

és csak akkor tudjuk meg, hogy éltek, 

hogy pótolhatatlanul éltek, 

amikor azt olvassuk róluk, 

hogy milyen nagyok voltak, 

és most már kitörölhetetlenül és 

végérvényesen velünk maradnak.  

De ők ezt már nem olvashatják, 

és ha olvasnák is, csak mosolyognának 

azzal a szelíd, bensőséges mosollyal, 

ahogyan a nagyok szoktak, 

akik tudják, hogy nagyok, de ezt 

olyan nyilvánvalónak találják, 

hogy nem is beszélnek róla. 

ők nem is meghalnak, hanem elhunynak, 

kihunynak, mint a láng, mit őrizetlen hagytak, 

és már parázsként próbálják 

élesztgetni, persze hiába.  

Tudod, nálunk a halál pótcselekvés, 

önigazolás vagy efféle. 

Hírül adom magamról, hogy voltam. 

Itt jártam, csetlettem, botlottam, 

alkottam, éltem. 

Most a föld alól fölétek magasodtam, 

igy under ground, post mortem 

már könnyű, nagy úr az ember. 

De mit ékeskedjek idegen, cicomás szavakkal, 

méltatni oly szépen tudtok, 

hogy már ezért is érdemes volt. 

És hogy előzőleg vagy utólag 

az később mindeggyé válik 

Megdicsőülni sosem késő. 

Poraim hálásak érte.

Adamis Anna: Nem kellenek

Nem kellenek - elmondja Bács Ferenc

**

Mondat, értelem nélkül,

Szavak, tartalom nélkül,

Jelek, jelentés nélkül,

Arcok, tekintet nélkül,

Nem kellenek.

Lépés, mozdulat nélkül,

Álom, oltalom nélkül,

Ima, áhítat nélkül,

Ember, emberség nélkül,

Nem kellenek.

Magány, reménység nélkül,

Falak, ablakok nélkül,

Igaz, valóság nélkül,

Való, igazság nélkül,

Nem kellenek.

Zene, felhangok nélkül,

Vonzás, szemérem nélkül,

Tested, szerelmed nélkül,

Élet, életed nélkül,

Nem kellenek.

És neked?

Marie Feesche: Kő az úton

Gondolod, kerül életed útjába 

Egyetlen gátló kő is hiába?  

Lehet otromba, lehet kicsike, 

hidd el, ahol van, ott kell lennie.  

De nem azért, hogy visszatartson téged, 

s lohassza kedved, merészséged. 

Jóságos kéz utadba azért tette, 

Hogy te megállj mellette.  

Nézd meg a követ, aztán kezdj el 

Beszélni róla Isteneddel.  

Őt kérdezd meg, milyen üzenetet 

Küld ezzel az akadállyal neked.  

S ha lelked az Istennel találkozott, 

Utadba minden kő áldást hozott.   

Túrmezei Erzsébet fordítása

  

Mészáros Ferenc: Elfáradt idő

Már nem nógatlak, ülök melletted 

te vagy a hűség a végtelen, 

vonszoltalak, űztelek olykor, 

s te nem mindig jöttél velem. 

Már nem számollak, méricskéllek, 

súlyod sincs, nem is volt soha 

amit érzek, érzékeltem, csak 

önzésem volt, az ostoba. 

Ritmust kínáltál, ütemet akartam, 

csendben tűrted a harcomat 

daloltál néha önfeledten 

s én nem hallottam a hangodat. 

Most itt ülök, öledben pihenve, 

fáradt vagy, mint az ősz, tudom, 

hullajtjuk levelünket, némán 

rozsdásodunk a lombokon. 

Dalod is csak most ért utol, 

ahol fakadt, visszavisz oda, 

az utolsó hangig ölemben viszlek 

és nem hagylak el már soha.

Sárhelyi Erika: Büszkeség

Néma telefon, néma száj. 

Nem beszélünk, ha nem muszáj. 

Csendfalak között tengődünk, 

Szavakkal nem vesződünk.   

Lépne a láb, de konok az áll, 

akkor is, ha szíven talál. 

Nyúlna a kéz, de rálegyint - 

ne kezdjük már újra megint.   

Minek a száj, ha szól a szem - 

annak tükre bizton üzen. 

Falakat húzunk, akár a mester, 

büszke a tartás, ilyen az ember.

Friedrich Hölderlin: Hajdan és ma

Ifjúként szívnek még vidám a napkelte, 

csak az alkony csal könnyet a szemre. 

Immár aggként szorongást hoz a reggel, 

de szent derű kopogtat be az esttel.

Mészáros Ferenc fordítása

Csoóri Sándor: Ha hittem volna

Ha hittem volna suttogásnak, szélnek, 

bölcsőben fölnevelt jóslatoknak, 

most nem volna hosszú ez az éj, 

szemetrohasztó ez a fal 

s az ágyvég ütközőjén se utazna 

hazátlanul a lábfej 

s talán sötét se volna ennyire – 

Ülnék 

az ünnepelt hasbeszélőkkel együtt 

dicsőségem magas székében 

s vonulna előttem vöröslő rózsa-csapat, 

sarkantyús madár-sereg, 

ejtőernyős lányhajak tapsviharban 

és nem szarvazhatna föl senki 

roncstelep-agancsokkal, 

fejemet se vihetnék országos mulatságba, 

mint késsel ékesített 

ökörfejet – 

S a szép, búgócsiga-esteken 

beárnyékolnának a kertek, 

a fák küllői 

és lenne időm evésre, 

ivásra, 

meghalásra, 

fészket rakni a bazalthegy alá 

s csak nézni fölfelé egy örök papírsárkányarc ráncaira, 

bókolva kárörömmel: 

jól van, világ! lebegünk, forgunk, 

áttetszők vagyunk, 

minek is más bizonyság nekünk?

Nádasdi Éva: Újfajta vendégség

A szeretet nem szól. 

Majdnem néma: vár. 

A szeretet vár,   

nem ígér, nem csalogat, 

szelíden, halkan befogad. 

A szeretet ellen 

nincsen semmiféle fegyver.   

A szeretet vendége voltam, 

s ki kellett dobni onnan. 

Nem értettem az egyetlen csodát, 

csinnadratta kellett, micsodák.   

A szeretet egyhúrú dal, 

majdnem jeltelen. 

Mégis nekem szól. Nekem.

Petrőczi Éva: Orpheusz és Eurüdiké

Rilke-variációk –   

I.   

Menj, Eurüdiké. 

Tőlem semmit ne várj, 

ne alázd meg magad – 

ne tedd.   

Nem érdemes.   

Bár egykor 

ágyam ámbrája voltál, 

halotti lepleidből 

téged én   

ki nem bontalak.   

Hazug legendánkat 

megtörve szétkiáltom: 

könnyed lépteimet 

senki nem béklyózhatja meg.   

Te sem.   

Megszoktad úgyis, 

hogy már odaát vagy. 

Nincs, nem lehet 

semmi dolgod velem.   

A te halálod nem 

az én halálom. 

Maradj hát gyökér.   

Én soha nem az istenek 

kegyéért, 

nem érted, neked –   

magamnak játszom.    

II.   

Látod, Eurüdiké: 

bár Orpheusz 

néma maradt, 

te feljöttél 

az Alvilág sötét tájairól, 

s testedről lassan eltűnik 

a halotti gúzs nyoma…   

Mégis, jobb, ha erőddel 

nem dicsekszel. 

Mert vigye csak 

pár lépéssel messzebb az út 

Thrákia rólad alig-tudó fiát:   

Te végleg visszahullsz.   

III.   

Látod, 

se lant, se ének 

nem kell hozzá, 

hogy visszatérjek;   

még annyi sem, 

hogy szavaidnak 

íve legyen. 

Elég, ha fáradt   

napjaid peremén 

helyet adsz nekem, 

s az élet kibontott ámbra-hajam 

minden szálában   

újra szerteárad.

Ágai Ágnes: Látod?

Látod, 

próbálom élvezni a napfényt, 

vígkortyú dalokat szürcsölgetek, 

és nézem a sziporkázó, csillagos estét. 

Elér a baráti szó, 

melenget simító védelemmel, 

őriz a szeretet, 

árnyékával óv a platánfa.   

Szóval, 

élek, mint bárki más, 

virágot ültetek tavasszal, 

futok a kutyával 

kutyafuttában a Duna parton, 

köszönök az arra jövőnek, 

nevetek, ha viccet mesélnek, 

és elborzadok a Híradó képeitől.   

Vagyis, látszatra minden oké,                

aztán egyszercsak hirtelen, 

mint a hexensussz, 

belém hasít a fájdalom, 

hogy nem vagy! 

Mert nem vagy, 

hiába hívlak, idézlek, 

csalogatlak, 

hiába kérdem, 

mi legyen vacsorára, 

nem felelsz, 

szóra sem méltatsz.   

Látod, 

nem oszthatom meg veled 

bánatom, örömöm, 

kenyerem felét.

Ágai Ágnes: A meglesett élet

Már Bimbó pattan az ágon. 

Kis, kerek, feszes, 

tömörhúsú golyócska. 

Benne sűrűsödik az élet, 

a mulandóság és a szépség. 

Még együtt a van és a lehetséges. 

Idősíkok egymásba zárva. 

Mindjárt kibomlik, 

szétfeszíti héját, 

feltöri a burkot, 

kisodródik, kiáramlik, 

szétterül, sziromszárnyakat 

bont a virágzás. 

A rügy, úgy tetszik, mozdulatlan, 

de egy másodperc, és a lét 

dinamikája életre löki, 

előpergeti, színekbe mártja, 

illattal szórja a 

formatervezett szépség 

diadalmas világrajöttét.  

Majdnem mindegy, 

hogy mennyi időre.

Trausch Liza: Lett nagy csendesség

" És felkelvén, megdorgálta a szelet, és mondta a tengernek: 

Hallgass, némulj el! És elállt a szél, és lett nagy csendesség." 

Márk 4,39  

A viharban, a hajó közepén felmagasodik az egyetlen hatalmas Valaki, a legnagyobb erő, a legnagyobb hatalom: Jézus. Abban a pillanatban könnyű volt ránézni, mert látható volt. Jézus " felkelvén, megdorgálta a szelet." Voltál-e már úgy, hogy nehéz helyzetben megérkezett egy hívő ember, és úgy érezted, hogy újra tudsz hinni? A puszta jelenléte már árasztotta a nyugalmat. Egy repülőgépen váratlanul bemondták, hogy az egyik motor felmondta a szolgálatot, és a gép ereszkedik lefelé. Egy perc múlva a másik motor is leállt. Hirtelen néma csend lett. Addig mindenki beszélgetett, nevetgélt. Egy hívő házaspár is utazott a gépen. Az asszony megszólalt: Ezeknek már nincs mondanivalójuk. De nekünk sincs?! - Megszólalt a férfi: Testvérek, imádkozzunk! Amíg elmondta az egyszerű, szívből jövő rövid imát, a motorok bekapcsoltak. Tudsz-e ilyen helyzetekben imádkozni? Amikor a tanítványok hallották, hogy Jézus megdorgálta a tengert, minden megoldódott számukra. Az Úr Jézus a legnagyobb hatalmasság. Életed beletetted-e már mindörökre az ő hatalmas, erős, átszögezett kezébe? Valahol olvastam, hogy amikor Jézus megbízta Pétert, hogy hirdesse az evangéliumot, Péter megkérdezte: Úr Jézus, annak az embernek is, aki fejedre tette a töviskoronát? - Igen, Péter, mondd meg neki: örökkévaló korona várja a mennyben. - És annak az embernek is, aki tőrrel átszúrta a szívedet? - Igen, Péter, mondd meg neki, hogy van egy rövidebb út is a szívemhez. Ha megtalálod ezt az utat az Atya szívéhez, akkor lesz " nagy csendesség."   

Forrás: részlet Trausch Liza "... beszéded megelevenít ..." - Áhítatok minden napra című könyvéből Trausch Liza igehirdetéseit a http://trauschliza.mbb.hu oldalon lehet elérni.

A nap gondolata

 

Jézus nem azért halt meg értem a kereszten, mert olyan szeretetreméltó vagyok, hanem azért, mert szeretni akart engem. 

Annak ellenére, amilyen vagyok! 

Nagy Gáspár: Szüntelen virrasztás

Nem te, hanem Ő, 

talán azért is Ő, mert Nála 

a virrasztás végtelen kegyelme, 

kérdéseidre már hangtalan felelne 

élet-gyertyád szüntelen lobogása. 

Fényénél tollad hajnalig imádkozott, 

hogy „kétkedő fajod” is belássa: 

a lét eleve nem lett elátkozott… 

bár annyiszor voltál lent a mélyben, 

Ő veled volt mindhárom személyben.

Sárhelyi Erika: Az önzetlenekhez

Van, kinek tenyere ég felé néz, 

de két szemét felvetni nem meri, 

mert arcára konok szégyent idéz, 

ha csak másnak kenyerét eheti.  

S van, ki lehajol, tenyere meleg, 

összezár a riadt kezek fölött, 

úgy ad, hogy abba a föld is remeg, 

és felpillant minden sorsüldözött.  

Mert szemében nincs se vád, se kétség, 

s a céda nyomort nem kéri számon, 

csak ad, tisztán, mint a tavaszi ég, 

majd megy - s nem marad utána lábnyom.

Weörös Sándor: Üdvösség

Csak azért 

az egyetlen napért 

érdemes volt megszületnem, 

amikor szeretni tudtam, 

és szeretnek-e, nem kérdeztem. 

Csak ennyi történt teljes életemben, 

egyébkor szakadékba buktam. 

Csak ezért 

az egyetlen napért 

érdemes volt megszületnem.

Sík Sándor: Mosolygó gyermek

A nyári busz fullasztó melegében, 

Kék-bóbitás sapkája keretében, 

Anyja mellére békén odabújva, 

Szemben velem egy esztendős fiúcska.   

Szeme azúrját kerekíti tágra, 

Úgy néz a furcsa idegen világra, 

Ami én vagyok, aki mostan boldog 

Gyönyörűséggel arcába mosolygok.   

Csak néz rám, néz rám, komolyan, sokáig, 

Míg szirom arca gömbölyűre válik, 

Ahogy a bimbó feslik szét a bokrán, 

És édesdeden visszamosolyog rám.   

Egy új emberke, ki nem is beszél még, 

Hogyan érti meg mosolyom beszédét? 

Hogy érzi meg, – hisz csak egy éve ember! – 

Hogy a szeretet szólítja szememben!   

Ó milyen titok, milyen csodaszép ez! 

Egy csöpp agy, mely még gondolni se képes, 

A szeretetet már fel tudja fogni 

S a mosolyra vissza tud mosolyogni!   

Ó, ha lehetne, hogy az, aki Atyja 

Minden mosolynak, nekem is megadja, 

Olyannak lennem, mint ez a csöpp gyermek: 

Friss antennája minden szeretetnek.

A természet csodái

 

Starling - Seregély

(katt)

Sárhelyi Erika: Magamra öltöm a tavaszt

Magamra öltöm a tavaszt. 

Belebújok a fénylő, üde zöldbe, 

Mint bársony tapintású, langymeleg köntösbe. 

Rózsaszín szirmokból lábamra könnyű sarut kötök, 

Alkonyatkor tobzódó illatokkal jövök.

A madárfüttyöt éhes szívembe rejtem, 

S a most születő, gyönge leveleken 

– Egy harmat lepte, csöndes hajnalon – 

Elaltatom télről maradt csöppnyi bánatom.

Cseri Kálmán: Pünkösdi változás

Tudja meg tehát Izráel egész háza teljes bizonyossággal, hogy Úrrá és Krisztussá tette őt az Isten, azt a Jézust, akit ti keresztre feszítettek."  Amikor ezt hallották, mintha szíven találták volna őket, ezt kérdezték Pétertől és a többi apostoltól: "Mit tegyünk, atyámfiai, férfiak"  Péter így válaszolt: "Térjetek meg, és keresztelkedjetek meg valamennyien Jézus Krisztus nevébe, bűneitek bocsánatára, és megkapjátok a Szentlélek ajándékát."   

ApCel 2,36-38

Mi történt tulajdonképpen pünkösdkor? Hogyan történt? És történik-e ehhez hasonló ma is? Erre a három kérdésre keressünk választ a felolvasott igéből.  

1.  Mi történt pünkösdkor?  

Az, hogy Jézus Krisztus tanítványai valami miatt megváltoztak. Olyan mélyreható változást éltek át, amilyenre életünk során néhány alkalommal a legtöbben vágyakozunk. Amikor az ember szeretne szabadulni a maga rossz természetétől, amikor szeretne megszabadulni a múlt nyomasztó emlékeitől, vagy valamilyen szenvedélynek a rabságából, amikor szeretne alapvetően változtatni a gondolkozásán, a jellemén, a szokásain, vagy amikor szeretnénk megváltoztatni a gyermekeinket, a gondolkozásukat, a jellemüket, a szokásaikat.  

Sokféle módon próbálkozunk ezzel, igen csekély eredménnyel. Ez a változás az, amit nem lehet elérni sem neveléssel, sem önfegyelemmel, sem ígéretekkel, sem fenyítéssel. Mert Jézus tanítványai pünkösd előtt tele voltak félelemmel, tanácstalansággal, bizonytalansággal. Összebújtak, bezárkóztak, és mondjuk ki: senkinek sem volt haszna abból, hogy vannak.  

Pünkösd után ezek az emberek bátran a nyilvánosság elé léptek. Felelősséget éreztek másokért, valami különös szeretet ébredt a szívükben mindenki iránt, és olyan mondanivalóval léptek színre, amit rajtuk kívül senki más nem tudott elmondani, de amire mindenkinek szüksége volt, és ami mindenkin segített.  

Mi történt közben?  

Tudjuk az evangéliumokból, hogy feltámadása után negyven napig Jézus még együtt volt tanítványaival, és felkészítette őket a reájuk váró szolgálatra. A negyvenedik napon, miközben beszélt hozzájuk, szemük láttára felemelkedett és egy pillanat alatt eltűnt a szemük elől, egy felhő eltakarta Őt. Ők pedig ottmaradtak megrémülve, vezető és védelmező nélkül.  

Mit kell most tenniük?

Mindenesetre összejöttek, imádkoztak, és nagyon féltek, mert Jézus ellenségei nekik is ellenségeik maradtak, és könnyen Jézus sorsára juthattak, bármelyik pillanatban. Összebújtak hát és vártak. Várták, hogy az az ígéret, amit nem egészen értettek, amit Jézus mondott nekik, hogyan és mikor teljesedik be. A tizedik napon, pünkösd napján, ezek az emberek egyszer csak kinyitották az ajtót, kimentek az utcára, ahol akkor rengeteg ember volt, mert Jeruzsálemben nagy vallási ünnep készülődött. Péter nagy bátran és nyíltan beszélni kezdett a sokaságnak a megfeszített és feltámadott Jézusról.  

Maguk is csodálkozhattak: honnan vették ehhez a bátorságot? Miért éppen akkor tűnt el belőlük minden félelem? Hogy tudott egy írástudatlan halász olyan összeszedett beszédet mondani? Hogyan tudott olyan erővel prédikálni, hogy a hallgatók jó része, mintegy háromezer ember, komolyan vette, amit hallott? Ennek jeleként megkeresztelkedtek, hittek Jézusban. S amikor az ünnep után hazautaztak, ők is továbbmondták másoknak azt a jó hírt, amit Jézusról hallottak. Az ő beszédükre is sokan hittek, és néhány évtized alatt a Földközi tenger medencéje tele lett kicsi keresztyén közösségekkel.  

Akik hittek az elhangzott jó hírnek, azok mind ugyanazon a változáson mentek át. Erkölcsileg jellemezte őket, hogy példás házas- és családi életet éltek. Becsületesen dolgoztak. Szerették egymást és az ellenségeiket is. A szegény sorsúak is elégedettek és hálásak voltak. A jómódúak szétosztották vagyonukat azoknak, akik rászorultak, és a keresztyén gyülekezetekben nem volt nélkülöző.  

Mindezt mindenféle szervezés és biztatás nélkül, valami különös csendes belső indításra.  

Mi okozta ezt a változást?  

A Biblia azt mondja: nem mi, hanem ki. Ők maguk is utólag ismerték fel, hogy ez a Szentlélek munkája volt. Pontosan beteljesedett, amit Jézus előre ígért nekik. Amikor például azt mondta: "Erőt vesztek majd, amikor a Szentlélek eljön reátok, és tanúim lesztek az egész földön." Vagy amikor azt ígérte tanítványainak tőlük búcsúzva: "Nem hagylak titeket árván, eljövök tihozzátok." Hogyan, miképpen, mikor? Elküldöm a másik pártfogót, a vigasztaló Szentlelket. És az mikor lesz, hogyan vesszük észre?  

Nem tudták a tanítványok, de megjegyezték az ígéreteket, hogy a Szentlélek majd megtanít titeket minden szükségesre. Elvezet a teljes igazságra. Szót ad a szátokba, amikor prédikálhattok. Nem ti lesztek, akik szóltok, hanem a ti Atyátok Lelke szól általatok. Erő lesz a szavatokban, belülről fog megváltoztatni és vezetni benneteket.  

Jézus lakozna bennük? Akármilyen furcsán hangzik is materialista gondolkozásunknak, így van. Ez történt. Egyébként maga Jézus is ezt ígérte: "Amikor eljön a Szentlélek, bennetek lakik, nálatok marad, és eszetekbe juttat bizonyos dolgokat, amiket én mondtam." Belülről formálja át és kezdi irányítani azokat, akik kapták ezt az ajándékot.  

Újjáteremti azokat, akik kapták ezt az ajándékot, hiszen a Szentlélek ott volt már a világ teremtésekor is. "Isten Lelke lebegett a vizek felett." Ott van minden ember újjáteremtésénél is. A Szentlélek: Isten - amint éppen munkálkodik, amint éppen teremt.  

Úgy gondolom, hogy a Szentháromság titkát az értelmünkkel soha nem foghatjuk fel. Számomra furcsa lenne, ha megérthetnénk az Isten lényének a titkát. Mert ha Isten lénye beleférne az értelmünkbe, akkor az értelmünk lenne nagyobb, és az Isten kisebb. Csak a kisebb fér bele a nagyobba. Mivel azonban képtelenek vagyunk felfogni - olyan szépen mondja ez a magyar kifejezés: nem érjük fel ésszel - az Isten lényének a titkát, az titok marad előttünk, de a hitünkkel elfogadhatjuk azt, amit Isten önmagáról mondott. És Ő úgy jelentette ki magát, mint Atya, Fiú, Szentlélek - Szentháromság Isten. És úgy mutatkozik be sokszor, mint aki Isten felettünk teremtő, uralkodó, gondviselő Atyánk, de ugyanez az Isten Jézus személyében közelebb jött hozzánk, vállalta velünk a közösséget, a szolidaritást mindenben: Isten velünk (Immánuel). Ugyanez az Isten a Szentlélek alakjában még közelebb jön az emberbe, be egészen a szívünkbe - ezt ennél racionálisabban nem tudjuk kifejezni -, és onnan belülről kezd átalakítani, irányítani bennünket.  

Ez történt pünkösdkor és ez ismétlődött meg olyan sokunk életében azóta is.  

2.  És hogyan történt ez? Mi magyarázza azt, hogy nemcsak az apostolok élték át ezt a változást és kapták a Szentlélek erejét, hanem ott mindjárt több ezer ember, azóta meg sok millióan? Mi ennek a magyarázata? Mit tettek ezek az emberek azért, hogy ennek a csodának a részesei lehessenek?  

Hallgatták Péter prédikációját, aki Jézusról beszélt nekik. Ennyit tettek. Hallgattak egy igehirdetést, ami az Úr Jézus Krisztus kereszthalálának és feltámadásának a jelentőségéről szólt, s miközben ezt hallgatták, döbbenten arra a felismerésre jutottak, hogy a bűn nélküli Isten Fiának miattuk kellett meghalnia. Jézus Krisztus a kereszten nem a saját bűnei büntetését szenvedte el, mert neki nem voltak bűnei, hanem az ő bűneik büntetését. Éppen ezért ezt az ítéletet Isten még egyszer rajtuk már nem hajtja végre.  

Mindez tipikusan a Szentlélek munkája. Aki meggyőz minket arról, hogy mimindennel vétkeztünk Isten és egymás ellen. Amikor végre fájni kezd az embernek az, ami bűn. Addig észre sem vette, esetleg dicsekedett vele, vagy természetesnek tartotta. Egyszerre bűnnek látja a saját bűnét (nem a másokét), és fájni kezd. De felragyog mellette a kegyelem is, hogy Isten ezekre a bűneinkre teljes bocsánatot adott már akkor, amikor Jézus meghalt. És akinek a szívében ez a bűnbánat és a bocsánatba vetett hit, a Jézusba vetett hit ott van, az kinyitotta a szívét Jézus előtt. Annak az életébe belép a feltámadott Krisztus, és aki Jézust kapta, az az Ő Szentlelkét is kapta.  

Így történt az, hogy kapták ott ők, és kaptuk azóta nagyon sokan. Mert Jézus előtt az akadály mindig a fel nem ismert, a meg nem bánt bűn. De amikor felismeri, megvallja, és komolyan veszi, hogy erre bocsánatot kapott úgy, hogy ő semmit nem tett azért, Jézus tett meg mindent, akkor Jézus belép egy ember életébe, és vele együtt mindig kapjuk az Ő Szentlelkét.  

Így mondja ezt itt Péter a csodálkozó sokaságnak, amikor azt kérdezik: "Mit tegyünk most, atyámfiai, férfiak?" "Térjetek meg (ez a kifejezés azt is jelenti: bánjátok meg bűneiteket), ennek a jeleként keresztelkedjetek meg valamennyien Jézus Krisztus nevébe, bűneitek bocsánatára, és megkapjátok a Szentlélek ajándékát."  

Péter ezzel azt mondta, hogy emberek, van szabadulás, mert van Szabadító. Nem hízelgett a hallgatóságnak, mert rájuk mutat: Ezt a Jézust ti feszítettétek keresztre gonosz kezeitekkel. De akármit tettetek, vagy valaki akármennyire elrontotta az életét, lehet újra kezdeni, sőt lehet újat kezdeni a feltámadott Krisztussal. Ezért lett Ő emberré, ezért halt meg, ezért támadott fel, és ezért árasztotta most ki az Ő Szentlelkét. Mindenki megnyithatja a szívét előtte, Ő ott rendet teremt, békességet ajándékoz. Bizonyossá tesz, hogy bocsánatot kaptunk. Visszavezet Istenhez, akit otthagytunk, és végre visszazökken a kizökkent életünk a helyére. A helyén lesz az ember. Tud helyesen gondolkozni, helyesen beszélni, és azzal fogja eltölteni ezt a rövid földi életet, amire Isten azt neki adta. Mindez a Szentlélek munkája.  

Ez azonban azzal kezdődik: hallgatták az igét, megbánták a bűneiket, bizonyosak lettek a bocsánatról és kapták a Szentlélek ajándékát. A befogadott ige által végezte el mindezt az életükben Isten. A Biblia tanítása szerint ez a sorrend megfordíthatatlan.  

3.  Történik-e ilyen ma is?  

Hogyne történne! Hiszen a feltételek változatlanul adottak. Változatlanul mindnyájan rászorulunk arra, hogy Isten Szentlelke újjáteremtsen, mert a bűn annyira megrontott minket, hogy itt nem javítgatásra van szükség, hanem új teremtésre. És változatlanul hatalmasan munkálkodik a teremtő Szentlélek. Ma is hangzik a Jézus keresztjéről szóló igehirdetés. Ma is lehet az Úr Jézus Krisztusban hinni. Ma is kérdezik sokan: mit cselekedjünk, hogy megváltozzék az életünk? S a Szentlélek ma is hatalmasan újjá tudja formálni az életünket.  

Mondok erre egy régebbi példát és néhányat a napjainkból.  

A régebbi a XIX. századból való. A híres angol igehirdető Spurgeon tizenöt éves volt, amikor egy hóvihar bekergette egy kis templomba. Ott éppen istentisztelet készülődött, csak a vihar miatt nem érkezett meg az igehirdető. Némi várakozás után felkelt valaki a padokból, felolvasott a Bibliából, és egyszerű szavakkal elkezdte azt magyarázni. Feltűnt neki a karzaton egy ismeretlen fiatalember, Spurgeon. Egészen személyesen megszólította őt, és rámutatott: az a fiatalember ott, szomorú arccal ül. Fiatalember, nézzen fel Jézusra! És elmondta még háromszor ezt a felszólítást.  

Spurgeon komolyan vette. Sok mindent tudott már Jézusról, mert hívő szülei voltak, de nem volt személyes kapcsolata Jézussal. Azon az estén nemcsak felnézett, hanem szó szerint azt csinálta, amit itt olvastunk az igében: "Aki segítségül hívja az Úr nevét, üdvözül." Utólag leírta, hogy a szíve mélyéről segítségül hívta azt a Jézust, akiről sok mindent tudott, de akit nem ismert. És a békétlen szívébe békesség költözött, egészen megváltozott az élete - erről az édesanyja beszélt a későbbiekben, hogy mennyire megváltozott. Utána sokakat ő vezetett az Úr Jézushoz.  

Nem kell azonban ennyire visszamennünk, mert Isten kegyelméből itt ülnek közöttünk sokan, akik ha most lenne időnk, alkalmunk, elmondanák, hogyan állította meg őket az élő Jézus Krisztus a nagy rohanásban. Hogyan hullott le a szemükről a hályog. Hogyan vezette el őket igazi önismeretre. Hogyan ragyogott fel előttük Jézus Krisztusnak a kegyelme és változott meg az életük.  

Az egyik szilveszter délután egy fiatalember céltalanul erre kóborolt. Tele volt a szíve keserűséggel, csalódással. Azon gondolkozott, hogy így nem érdemes tovább élni. Aztán feltűnt neki, hogy itt ki van világítva ez az épület, és sokan jönnek ide. Bejött megnézni, mi van itt. Akkor kezdődött az óévi istentiszteletünk. Utólag elmondta, hogy a két oszlop között megállva, úgy érezte: elejétől a végéig ez neki szól. Aztán jött még hallgatni az igét, s egyszer szíven találta őt az ige - ahogy olvastuk a pünkösdi történetben -, kinyitotta a szívét az Úr Jézus előtt, és azóta is az Ő boldog tanítványa. Sok gondja van ma is, de boldog és elégedett ember.  

Valakinek egyszer hirtelen meghalt a férje és évek múlva sem tudta feldolgozni. Tele volt önsajnálattal, keserűséggel, és csak a veszteségét tudta emlegetni. Egy pünkösdi istentiszteleten arról volt szó, hogy a Szentlélek vígaszaló. Az igehirdető kibontotta, hogy ez a szó azt is jelenti: pártfogó, sőt védőügyvéd. Bátorít, bíztat minket, és különösen azokat vigasztalja és bátorítja, akiknek nincs pártfogójuk. Utólag mondta el ez az asszony, hogy miközben hallgatta az igehirdetést, meggyógyult a lelke. S hogy meggyógyult, annak mi vagyunk a tanúi, mert nemcsak az önsajnálattól szabadult meg, hanem felszabadult arra, hogy ő vigasztaljon másokat. És Isten Szentlelke különösen használja őt gyászolók vigasztalására.  

Elmondta egy fiatalember, hogyan került az alkoholnak, később a kábítószernek a rabságába. Sokszor akart szabadulni, soha nem sikerült. Egyszer elhívta egy ismerőse egy református közösségbe, ahol ilyen fiatalokkal foglalkoztak. Az első, ami meglepte, hogy őt ott szeretik és emberszámba veszik. A második, amin elcsodálkozott, miután hallott sok mindent Istenről, hogy Isten őt már jóval előbb szerette és elfogadta. Aztán egyszer ő is segítségül hívta az Úr nevét. És átélte, mit jelent a szabadulás. Azt, hogy nemcsak a rabságból, a kényszerből szabadul meg, hanem még a kívánságtól és a gondolattól is.  

És nemcsak ez az életünk telik el másként, ha Jézus Krisztus Úr lesz valakinek az életében és így a Szentlélek beköltözik a szívébe, hanem egészen másként lépnek ki ebből az életből azok, akik ezzel a hittel és bizonyossággal teszik ezt.  

Egy idős asszony betegágya mellett ültem nemrégen a kórházban, aki elmondta, hogy hirtelen súlyosbodott a betegsége. Emberileg, orvosilag nem sok ideje van hátra. A férje elesett még a háborúban, egyedül nevelt fel négy gyereket. Őt idézem: három pici volt, a negyedik még a hasamban. Nem tudnám megmondani, miből taníttattam ki és házasítottam ki őket. De az én Istenem mindenben gondoskodott rólunk.  

Kedvesen magyarázta nekem: tudja, maga, hogy amit az Úr Jézus a Szentlélekről tanított, az szó szerint igaz? Mert a Szentlélek adott nekem tanácsot mindig, amikor küszködtem a kamasz fiaimmal. A Szentlélek adott bátorságot, amikor védenem kellett a kis családot. A Szentlélek engedte, hogy minden hajnalban, amikor kinyitottam a Bibliát, valamit megérthettem belőle és a végigkísért egész nap. A Szentlélek adott nekem igazi vigasztalást. Most pedig - folytatta - boldogan megyek haza az én Megváltómhoz, aki hűséges volt hozzám egész életemben, és helyet készített nekem az atyai házban. De addig is, amíg itt tart, vigasztalom a betegtársakat - és körbe mutatott a kórteremben.  

Amikor néhány nap múlva újra mentem, üres volt az ágya. Az egész kórterem sírt, és sírtak a nővérek. Az egyikük ezt mondta: én nem vagyok hívő, de ez a néni a mennyországból hozott ide valamit közénk.  

Nem is tudta, milyen igazat mondott, hiszen aki az Úr Jézussal összeköti az életét itt a földön, és akinek adja az Ő Szentlelkét, az belépett a mennyországba, annak elkezdődik az örök élet, az üdvösség már itt a földön. S az viszi magával mindenüvé ezt a kis mennyországot. Ezt tapasztalhatták meg ott azok, akik körülötte voltak.  

Ezt a munkát akarja elvégezni bennünk Isten Szentlelke, hogy már itt újra közösségbe kerüljünk Istenünkkel, és elmondhassuk, hogy hiszem, hogy az örök élet már e földön az enyém lett. Az Atya szeretete ezt lehetővé teszi, Jézus Krisztus kereszthalála ezt hozzáférhetővé tette, és a Szentlélek a mienkké, saját kincsünkké teszi.  

Hadd bátorítsak mindenkit: hívjuk segítségül az Úr nevét. Mert aki segítségül hívja, annak belép az életébe, az másként tölti el ez a néhány évtizedet, és az üdvözül - ahogy a Bibliában olvastuk.  

Hívd segítségül az Úr Jézus nevét még ma! Másként telik el az életed, és másként telik el az örökkévalóság: nem Jézus nélkül, hanem vele együtt tölthetjük azt.  

Csoóri Sándor: Végül is

Nincs kihez beszéljek, mégis mondom: 

végül is a szerencse fia voltam: 

kezem, mint fáradt világutazó, 

arcodon és combodon pihenhetett.

Weöres Sándor: Ha nézem a világot

Ha nézem a világot 

a világ visszanéz 

azt mondom, összevisszaság 

ő feleli, teljes egész.     

Azt mondom, csupa valótlan 

a semmiség ragyog 

ő feleli, nézz meg jobban 

a valóság én vagyok.     

Azt mondom, merő idegenség 

sok átsuhanó tünemény 

ő feleli, nézz a tükörbe 

amit ott látsz, az vagyok én.