élén a Nap úgy fekszik a haraszton,
mint lázra gyúlt, beteg hercegkisasszony,
vagy kéjbe fáradt, lusta szerető.
Kis ideig még ott remeg a képe
hunyó zsarátként a patak szinén;
pár perc - és mint hangját vesztett szirén,
alámerül futó habok ölébe...
De állig kopott-zöld párnákba bújva,
arany sugárból sodrott langyos ujja
még utoljára megsimítja arcom.
Búcsúzik tőlem - vagy engem búcsúztat?
A víz tükrén a fények tovaúsztak,
és mindkettőnket elborít az alkony.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése