én vak voltam a mennyországra
mégis
szétfutó levélerekből
mint Braille-írásból
tétován
kibetűztelek
ujjaim alatt éreztem
a mindenség érverését
csontvelőmig itatott át kegyelmed
téged csak szótagolva lehet megismerni
Uram nyállal és sárral tapasztottad be szemeimet
Siloám tavához küldtél
látom már
közöttünk van a te országod
egy-egy enklávét őrzünk belőle
mind magunkban
Uram
félek még néha tőled
nem lettem teljessé a szeretetben
le akartalak rántani a fagyos exoszférából
perzselő valóság lettél
Uram
bocsásd meg
vétkeimet
Uram
nem bocsátottam meg
ellenségeimnek
Uram
sosem voltak ellenségeim
az epidermiszem túloldalán
Uram,
mondd
háromszázhatvanhatodszor
hogy
ne féljek!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése