Dsida Jenő

  

" Megállok a fehér csúcs végtelenjén.

Mosolygok. Az ég szomorú, tiszta,

az a különös zene is itt kering.

Az Istennek sincs társa az ormok felett."

Kiss Judit Ágnes: Ballada a szerelmek mulandóságáról

  (Beatriz de Día hagyatékából)

Meguntam a szerelmet. Ostoba
játszadozás testekkel, birtoklással,
a fogadkozással, hogy nem, soha
nem hagylak el, hogy szép lassan belássad,
csak unalom maradt, csak megszokás,
vagy halálig a bűntudat lesz társad,
hogy elhagytad, bár valódi okát
nem a másikban, magadban találtad.

Egy nagy szerelem eltart három évig.
Az örök szerelem talán ötig.
De ha róla van szó, az ember mégis
elhiszi, hogy majd másként működik.
Lejár a szerelem szavatossága:
megízetlenül, megkeseredik,
s csak néznek a hajdani galambpárra,
ahogyan egymás húsát tépdesik.

Ha papír is volt, pláne esküvő,
hamar múlt lesz a nászút: Korfu, Capri,
és nem lehet elég édes cuvée
a mézeshetek mézét visszakapni.
Idegesít, pedig még meg se szólalt.
Te szólalsz meg, és rögtön áll a bál.
A gyűlölködés elnyel minden sóhajt,
és minden testi vágyat felzabál.

A válás meg tényleg óvodás játék:
az a tied lesz, de ez az enyém!
A sorsára a gyerek is úgy vár még,
mint egy bútor, könyv, konyhai edény.
Kit szerettél, halálos ellenséged
lehet, bíróság elé mész, pörölsz,
s ahogy minden rosszat feledtél régen,
most a szép emlék lesz, mit eltörölsz.

Ajánlás

Maradj egyedül. Az a tiszta helyzet.
Nem szenved tőled se társ, se gyerek.
Épp csak osztódni akartak a sejtek,
míg úgy érezted, szereted, szeret.
Az ember mégis hisz: bár torz, mi most van,
jön majd csoda. S e hitében konok.
Közben fut agyában az ősi program,
és tombolnak a győztes hormonok.

Váci Mihály: Ősz

A fecske az égbe nyílalt,
mégis a szívbe hasít.
Az égen a kékszínű dal
könnyű búra tanít.

Zizzen. Valami közeleg,
s valami távolodik.
Szíved a hűs delejek
közt remeg, ingadozik.

Állsz suhogó szárnyak alatt,
szíved a tenyereden.
Sóhajtsz. – Hova állj, ha maradsz?
s ha mégy, milyen fény fele menj? 

Takács Zsuzsa: Szerelem

Egy nap felett egy új ég ahogyan összecsap,
ahogy a dér a földet kiveri
ki tudja: szomorú?
ki tudja: gyönyörű?

*

Rádrogyni. Vállamnak túl nehéz az ég.
Lerántani a vágy palánkjai mögé.
Füttyben, koromban, kattogásban
ha minden bőröd végül leszakad
páncélra lelni a hetedik alatt.
Érinthetetlen

ülsz egy vacsoránál,
egy eszpresszó felett a tábla nyikorog,
és jársz és kelsz a jelenemben,
– hol vagyok?

Ki vagy? S ki szádat csöndre inti
ha mondaná? Csak álmaim
rigói szállnak. Farkas vacogásom
küszöbödön ül.

*

El-nem-jövő elindul
Várakozó vet levegő-ágyat
Kő-párna nyög dobálja zokogás
El-nem-jövőnek lépte nincsen
Folyosón himbál föl-le hiánya
Korlátról lenti nyugalomra hajlás
Egy vödröt hagytak a lépcsőfordulóban
Huzatban táj kioltva
Vödörben víz forog Egyre mélyebb

*

Hogy zúg a vér! Elönt és fodrozódik.
Mózes kosara hátán, fát kitép, dörög.

Oszlopnak dőlve vársz, intesz. Jövök.

Igy is de jó! Sebeken, gödrökön
megáll, mint végleg, kezed az arcomon.
Szivem helyén a csönd.
Mint üveget
veri szivem az áttetsző eget.

*

Belépek és meggyujtom a villanyt,
– majd nem világitod be többé arcomat –
kabátomat, kesztyümet ledobom,
– majd megteszem a végső mozdulatokat –
mert a halállal megjelöltél engem;

körém zuhannak közeli, messzi tárgyak,
mintha a padló vetemedne meg,
mintha a felszín:
fülemben a sóhajok, a léptek;

elevenekkel egy helyen lakom már,
s mi hátra még, egy óra lépteim üti,

de ablakomhoz állok és dicsérlek.

Kántor Péter: Tusakodás

1.

Nem tudom, ki vagy,

nem tudom, mi sarkall,

nem tudom, mi a fegyver,

nem tudom, ki győz,

de életre-halálra!

2.

Ó, tudom én, ki vagy,

és tudom, mi sarkall,

és mindig más a fegyver,

és aki győz, mindig mást nyer,

ó, tudom én, ki vagy,

de én ki vagyok, én?

Somlyó György: A cica sziesztája

Esti szellőben füröszti
Hőség-marta tagjait
Fülét-farkát elereszti
Fejétől tappancsaig
Mintha teste nem is testi
Volna csak egy képzemény
Idő testébe faragva
A bizalom röpke szobra
Nyújtózik el szőnyegén
Nem kell neki őrző-védő
Csak egy benső körző véső
Hogy kirajzolja bevésse
A forgó Világegészbe
A táguló semmiségbe
Ami az ő örökrésze
Minusculus létezése
Megfoghatatlan nyomát

Jónás Tamás: Mindennapi exitus

Olyan egyszerű. Ne aggódj. Sikerül.
Sötétkék fátyol hull rád. Az ég.
Roppan a fák gerince, összecsuklanak.
A kialvatlan nap becsukja nagy szemét.
Papír szakad. Az emlékek jegyzetek.
Egy ismeretlen fiú mozdulataitól
szabadulsz a legnehezebben.
Úrvacsorák. Árva csodák. Rengeteg
istent hiányolsz. A tenyeredben
a vonalak lassan átrendeződnek.
Mosolyognál, de nincs kire.
Halott rokonaid emlékeire vigyázol,
azon kapod magad. Kőnek
érzed a szemed. Nem tudod, ki, gyászol
máris egy nő. Felsikít akkor, aki benned
valami idegen sorsot cipelt.
Szoborrá leszel. Kellemes a szemnek.
Az idő tücsökké. Neked is ciripelt.

Idézet

"Azért aki azt hiszi, hogy áll, vigyázzon, hogy el ne essék"

/ 1 Kor. 10,12 /

Csontos Márta: Védtelenül

 A fák már levetkőztek,
a fény is Krisztus szakálla
mögé bújt, a megfagyott
harangokba beköltözött
az ördögűző szél.

Ott ülök én is a valóság
árnyékán, a történelmi
hajnal megint késik.
Jobb ha én is rejtőzöm,
s hallgatom, ahogy a Nagy
Irritátor, győztes alteregóm,
a sorokban helyettem félrebeszél.

Fázom. Már minden réteget
magamra húztam, mégis, egyre
jobban látszik bennem a meztelenség.

B. Radó Lili: Ne mondd…

Ne mondd, hogy “úgy is jó!” Ne mondd…
Ne mondd, hogy “mindegy!” Nem igaz!
Napod ezer parancsot ont,
s ha nem igyekszel, lemaradsz!

“Úgy is” semmi sem sikerül!
Ha minden “mindegy”, célt nem érsz –
csak úgy, ha küzdesz emberül!
Győzni az fog, ki tettre kész…

De azt, hogy “úgy sem”, azt se mondd!
Csatát veszt, aki csügged, és
a tett helyett csak könnyet ont…
Az “úgy sem” az a csüggedés!

Hát sose légy reménytelen…
Kövessünk el bár száz hibát,
a győztes az lesz – higgy nekem! –
kit jó szándék hajt s értelem,
és helyrehozni nekilát.

Csáky Anna: Profán ima

Köszönjük, Uram, a szeretet Krisztus-arcát
s mindent, mi emberi: áldozat, kereszt,
a lélek angyali, templomi csendjét,
a kenyér varázsát, lázas szellemünk,
a fényfonált levelek hajnali élein,
zúgószél-muzsikát sűrű lomb között,
a lelkünkbe szivárgó őszi bánatot,
s verejték égő cseppjeit homlokunkon,
az alkotó erőt, a gyarló halandó testet,
a lélekutazást, mely örökkévaló,
tejutak milliárd csillagát egünkön,
a kanyargó vizekre induló habzenét,
a gyúló vágy zümmögő darazsát,
a szerelemlángot, mely ellobog,
ha hűs reggelek üvegharangja ébreszt,
s köszönjük, Uram, a lélekben megbúvó,
belénk ültetett fényes darabka Istent.

De lásd, Uram, térdig szutyokban járunk,
dagadt alfelű, rút ördög-angyalok
ropják a bőség pokoli, vad táncát,
a szépséget immár karóba húzták,
a szerelem kivérez párzás alatt,
s a jóság misztikus gyökere, úgy tűnik,
számunkra talán örökre elveszett.
Négy puha talpon sanda szenvedély
oson beteg éjszakák sötét útjain,
s a természet, e fényes istenasszony
alig kap levegőt durva láb alatt.
Autók robognak rétek halott testén,
árnyas puha zöldünk ólmot, olajat
a tenger, a száj füstöket nyeldekel,
tüzek iramlanak haló erdeinken,
s gyilkosok mulatnak háborúkban.
Kevés a Krisztus itt, s hiába áldozat,
a belénk ültetett isteni láng már
ellobog viharok örvénykútjaiban.

Fiadat keresztre adni értünk, Istenem,
a pusztulás rothadó testén dőzsölőkért,
az áldozat véres kínja, mondd, megérte-e?

Szimeonov Todor: Mindenség

Vagyok. Itt vagyok.

Most vagyok. Egy vagyok. Dac

a végtelennel.

Áprily Lajos: Kézszorítás

A súly: hetvenöt év. Őrlődve vásom.
Itt nem segít rutophyllin s niton.
De azt mondják: kemény a kézfogásom,
a szorító kezet megszoritom.

Szeretném, hogyha végig elkisérne
ez az erő s nem morzsolódna szét,
hogy majd a végső pillanathoz érve
még megszorítsam a halál kezét.

Takács Zsuzsa: Egy verssorra

                „Könnycsepp, egy hangya ivott belőle”

Vagy képzeld hangyának magadat.
Az aszfalt melletti fűcsomóban,
a fagyos, szennyezett földből,
nedvességből álló világmindenségben
meghúzod magadat. Eltűnődsz
rövid életeden. November eleje van.
A város alszik szmogpaplana alatt.
Egyedül te vagy van ébren.

Király Tamás: Gyermeki kíváncsiság

Észrevetted már a pillanatban megbújó, ősi csodát?
Az első kieső tejfogban, a pitypang sárga szirmaiban,
A tavaszi szellő balzsamos illatában és az elválás könnyeiben
Rejlő égi misztériumot észrevetted már?

Felfedted már a másodpercben leledző varázslatot?
A felkelő nap sugaraiban, a csend némán kiáltó nyugalmában,
A Holdat sirató farkas vonításában és az éj sötétjében
Meghúzódó álomszép titkot felfedted már?

Megtaláltad már a momentumban várakozó bűbájt
Az anya ölelésének melegében, az apai szigor törvényében,
A születésben, az élet éveknek tűnő perceiben és a koporsó szögeiben,
A keserédes, meseszerű álmot megtaláltad már?
„Majd ha nagy leszel, megtudod!”