Ewa Fiszer: (Ne hagyjatok engem egyedül...)

Ne hagyjatok engem egyedül,
amikor vihar jön,
ne hagyjatok engem egyedül,
amikor kiderül,
ne hagyjatok engem egyedül
se reggel, se éjfélkor,
se mosolyogva,
se a háborúról beszélve,
se az utcán sietve,
se a mezőre lépve
ne hagyjatok engem egyedül.
hiszen tudjátok,
hogy félek.

Dabi István fordítása

Petőcz András: Megidézés

Megidézem mindazt, ami vagy, mondod, és a kezed,
a tenyered a homlokomra helyezed, kicsit idegen
ez a mozdulat, ezt gondolom, ahogy megérintesz,
aztán mégis, hűvös és megnyugtató, az anyám keze
volt ilyen, gyerekkoromban, amikor megnézte,
van-e lázam, a nagy szobában feküdtem, az ő
ágyában, mellettem citromos tea a kis asztalon,
minden olyan valószínűtlen, hogy aznap majd
nem megyek iskolába, pedig szeretem az iskolát,
de olyan jó kicsit nem csinálni semmit, olyan
álomszerű, ezt a szót, álomszerű, ezt nem most
találom ki, ezt akkor is éreztem, amikor megidézte
az anyám, ami vagyok, rátette tenyerét a homlokomra,
s én átúsztam egy másik valóságba,
                                                         miként a madeleine,
válaszolom, mint a madeleine sütemény, teával, olyan
ez az egész, mondom, és figyelem, ahogy körülöttem
teszel-veszel, olyan nagyon beteg azért nem vagyok,
gondolom, látom, ahogy hajladozol, a csészémbe teát
öntesz, megigazítod a párnámat, törődsz velem, úgy,
mint az anyám, amikor gyerek voltam, vagy éppen úgy,
ahogy az apámat ápolta, amikor az agyvérzést kapott,
etette, úgy kellett a szájába erőltetni a kanalat, hogy
valamit egyen az apám, aztán egy napon azt mondta
az anyám, látod, apus, úgy etetlek most, mint a gyereket,
amikor egész pici volt, apám erre a bal kezével, ami
még mozgott az agyvérzés után, pofon ütötte anyámat,
ez is egyfajta megidézés, mondom magamban.

Petőcz András: Távoli hely

1.

Távoli, távoli, mondod, legyintesz,
aztán megismétled, távolinak nevezed
ismét, mondod, mondogatod magad-
ban, persze, versnek is mondod mindezt,
mosolyogsz hozzá, és figyeled a madár,
a madarak mozgását, a madarak könnyed
mozgását figyeled – – –

2.

A madarak könnyed mozgását figyeled.
Mikéntha víz fölött lebegnének,
mormolod mintegy magad elé, mintha
hullámok felett verdesnének a
szárnyaikkal, mintha egészen messze,
távolra látnál, végtelen messzeség,
mondogatod, pedig csupán behúnytad
a szemed, szemhéjad alatt fény-
karikák játszadoznak, különös
fénykarikák, fénykarikák a
tenger, a tenger hullámai
fölött, fény, fénycsóvák minden
pillanatban, fény, fény, fény.

3.

Fény, fény, fény minden pillanatban.
Ehhez a fényhez fohászkodom. Nem
tűnhet el! Nem akarom az eltűnését.
Minden pillanatban fényesség, Uram.

4.

Legyen fényesség, Uram. Legyen:
több fény. Nem látom tisztán.
Nem látom tisztán fényeinket.
A tenger hullámai. A víz felett
madarak. Madarak a vizek felett.
Nézem, nézem, mozdulatlanul.
Mintha öröktől fogva állnék
itt, mintha öröktől fogva ezt
figyelném, és, mintha biztos
lehetnék abban, hogy mindig is
ezt nézhetem. Ahogy a messzeségben – – –
Madarak köröznek a messzeségben.

5.

Ehhez a fényességhez fohászkodom.
Nem tűnik el. Vigyáz rám, minden
pillanatban – – –
És lehajolok. Le-le-le. Egészen
a sós-iszapos homokig. A tenger
egy pillanatra beteríti a kezem.
Holnap: Montpellier.
Montpellier-be érkezem.

Victor Hugo

"Isten azért teremtette a macskát, hogy legyen egy tigris, amit bátran megsimogathatunk"

Jász Attila: (hála)

Hála az elhagyónak, örökre fel-
szabadított, talán meg is, ebből
a világból, ahol meg kéne felelni,
de nem ment, ezáltal szabad let-
tem, szabadon élem álmodott é-

letem a hegyen, ez nem szerep-
vers, az élet vendége lettem, aján-
dékba kapok minden csillagot
az egemen, érzem csak, köszönöm
annak, aki erről nem tudott, csak

szilánkosra törte tükörszívem, így
egy teljesebb és törékenyebb ént
ragaszthattam össze, köszönet és
hála az égnek, hogy ilyen lehet,
megszülethet, akinek, aminek kell.

Petőcz András: távoli, idegen lények

megyek kalonába, abba az amerikai
kisvárosba, ahol az amish-vallásúak
élnek, visszamegyek a tizennyolcadik
századba, tizennyolcadik századi ruhák-
ba bújt embereket látok, lovaskocsikon
és kétkerekű utánfutókon, szekereken
közlekednek a város körüli farmokra,
villanyt nem használnak, nem néznek
tévét, nem mosnak mosógéppel, nem
ülnek autóba, nem szeretnek semmit,
aminek köze van a huszadik századhoz,
azt az életformát követik, amit betelepült
őseik képviseltek, nem haladnak a korral,
nem akarnak a korral lépést tartani, elegük
van mindenből, ami új, nem interneteznek,
telefont nem használnak, táviratot nem
kapnak, fényképeket nem készítenek, nem
akarják látni kisgyerek, kamasz, házasodni
készülő, családot fenntartó, haldokló maguk
dokumentumait, nem akarnak semmit, ami
új, ami nem eredeti, nem tartanak kapcsolatot
a külvilággal, gyerekeket viszont szülnek,
azokat is így nevelik, láttam néhányat,
mintha tom sawyert láttam volna, olyan
ruhában voltak, ültek egy kétkerekű után-
futón, papájuk elegánsan ült a bakon, kezében
gyeplőt tartott, úgy irányított valami szomorú
lovat, mi egy volkswagen kisbusszal mentünk
el melletük, nem néztek ránk, mereven nézték
az alattuk is porzó földes utat, tizéves gyerekek
voltak, nem akartak minket észrevenni, nem
akarták tudomásul venni, hogy van még rajtuk
kívül is világ, mintha ufók lettünk volna, úgy
mentünk el mellettük, és egy pillanatra
valóban úgy éreztem, hogy ők a valóságosak,
és mi vagyunk a távoli, idegen lények – – –

Oláh András: válság

válságos időket élünk:
a barátság ára is gyorsan zuhan
s az eltaszított kezek aggodalma
ráég lelkünk felszínére
elfogynak a közös nevetések
a legtöbben semmit sem szólnak
csak keresik a félreérthetőt
elég csak egymásra néznünk
s már látjuk mint szűkíti
a teret az ismeretlen megrendelő
– van hát mitől félnünk

Oláh András: crescendo

az idő kirostálta mellőled
a régi szereplőket
a fogasról elhordtak minden kabátot
elnyűttek berozsdásodtak a zárak
csak a preparált hajnalok maradtak
hogy szikkadtan fordulhass a fénybe
ha az álmok üres fiókjába
a hazugságok belenéznek

Jász Attila: A semmittevés fontossága

Ülni a padon, nem csinálni semmit.
Nem menekülni, nem üldözni az időt.
(Se könyv, se mobil, se walkman. Se semmi.)
Csak ülni a padon, élvezni nagyon. A semmittevést.
Semmit sem csinálni tehát, mint egy ókori filozófus
vagy a hajléktalanok a parkokban. Csak várni az idő
javulását, türelmesen. Nem félni, nem remélni, nem
csapni be önmagunkat. Milyen nehéz.

Makay Ida: Elmúlni nem tudsz

Túl vagy, túl minden
határon.
Szétrezegtek nagy, égmély
vizek.
Elmúlni nem tudsz
mégse.
Viselős vagyok mégis
veled.
Erősebb Te, vulkáni
hegynél.
Erősebb, mint kitörő
láva.
Belém égtél:
Az őr
Pompeji izzó
hamujába.

Rácz Sándor: Vége

A tekintetedben mintha
A bizonytalanság árnya
Suhant volna át
De határozott volt a szád
Szinte kiáltotta, hogy:
"VÉGE! Menj már!"

Aztán néztük még
Egy darabig egymást
De már csak úgy álltunk ott,
Mint két idegen
És közben hullott ránk az eső
Csendesen, hidegen

Szomorúságomat
Az esőcseppek közé rejtettem

Aztán elszaladtál
És én nem futhattam utánad

Jász Attila: Kávé, tea, olvasgatás

Kávé, tea, olvasgatás, de közben
néhány mondat úgy telibe talál,
hogy fel se tudok állni, fekszem itt
csendben és hallgatom, ahogy a szív
bugyborékol, vérzik a mondatoktól,
talán csak ki kell várni, nyelje el
valamelyik kamra, ahol a többi
is összegyűlik használat után,
bár vannak mondatok, melyek akár
halálos sebet is tudnak okozni,
ha épp szívtájékon találnak el.

Jász Attila: Ne hagyja abba

Néha sikerül elkapnom a hangját,
annyira elbűvöl, meg sem merek
mukkanni, félek, egyszer vége lesz,
hogy abbahagyja és elmegy, ahogy jött,
elszáll a hangjával együtt, de én
meg se tudtam szólalni, vagy dadogni
valamit, hogy ne hagyja abba még.

Csak úgy

Casey Fischer a Facebookon osztotta meg történetét, amelyben egy hajléktalannak segített, aztán kiderült, mit okozott neki valójában azzal, hogy vett neki kávét és ennivalót.

A fiatal anyuka egy fánkozóban pillantotta meg a Chris nevű hajléktalan férfit, amint épp a kevéske apróját számolgatta, és a parkolóban keresgélt elejtett pénzérméket, hogy legalább valami apróságot tudjon venni magának.

Amikor a kasszánál egymás mellé kerültek, Casey úgy döntött, megszólítja a férfit, és nem hagyta békén, amíg az szóba nem elegyedett vele – pedig Chris láthatóan egyáltalán nem akart beszélgetni.

A nő vett neki egy kávét és egy bagelt, és ragaszkodott hozzá, hogy együtt üljenek le elfogyasztani a finomságaikat. Több mint egy órán át beszélgettek, ami során Chris végre megnyílt segítője előtt.

Elmesélte, mennyi megvetést és lenézést kap a nincstelensége miatt, hogyan vitte el az édesanyját a rák, és hogyan vált ő maga a drogok miatt azzá az emberré, akit szívből gyűlöl.

Casey tiszteletre méltó és őszinte embernek látta, amiért mindezt megosztotta vele.

Hamarosan azonban indulnia kellett, így elköszönt a férfitől. Chris viszont arra kérte, várjon még egy percet. Fogta a vásárláskor kapott blokkot meg egy tollat, és a hátuljára írt valamit. Amikor átnyújtotta Casey-nek, mosolyogva elnézést kért a csúnya írásáért, amit a remegő keze okozott.

Miután elbúcsúztak, a nő megnézte a cetlit. Ez állt rajta: “Azt terveztem, hogy ma megölöm magam. Hála neked, nem fogom megtenni. Köszönöm. Csodálatos ember vagy.”

Ez a történet hűen alátámasztja azt, hogy sosem tudhatjuk, mit okozunk egy egészen apró figyelmességgel.

Forrás: Startlap

Horváth Lóránd: Ketten vagyunk

                  De látok egy másik törvényt
                  az én tagjaimban, mely el-
                  lenkezik az elmém törvényé-
                  vel...                  
                                           Rom.7:23


                    I.

Ketten vagyunk. Nem tudom ki a másik.
Lestem hajnalba nyúló éjszakáig.

A Lét partján, hol született a Kétség
Ő volt az éjben egyetlen Fehérség.

Nőtt, ahogy az árnyék terjengett bennem,
Ő segitett mindig magamra lelnem.

Még nem tudtam azt, hogy létezik, hogy van,
- Meséltek Róla sejtelmes szavakban.

Mikor zsibbadt a lét s árnyak kihültek
Észrevettem, hogy zenéje van az ürnek.

Ő volt a zene és én voltam az ür,
Zenélt bennem folyton, legeslegbelül.

Ő volt a csira én csak a héj voltam,
Ő napként derengett, én árnyékoltam.

Én csak árnya vagyok, Ő bennem a Fény,
Én torz csonkaság, Ő egyetlen Én.

Az ének Éne, zenék zenéje: Fény,
Én árny vak árny, folt a lét üregén.

                 II.

Ketten vagyunk. Nem tudom mikor jött.
Csak itt volt bánatok, örömök között.

A világ Vele lett teljes, egész,
És így lett nekem a világ kevés.

Ketten vagyunk. Ő mindig az Igen.
Én a Nem s mégis megvan nélkülem.

Ő volt a Jóság, Kezdet, Akarat,
Minden gonoszban én voltam a mag.

Ellene megyek? - Nem védi magát.
Én vesztek, ha elveszem igazát.

Mert nincs Ő velem, azért van magány,
Sírok mint csecsemő anyja után.

S ha betelek vele, sok Ő nekem,
Túlcsordul gáttalan életemen.

Ő Lélek, Szabadság, rajtam bilincs,
Ő mindennel bír, nekem semmim sincs.

Ketten vagyunk s hordjuk egymás terhét,
Ő arcom kínját, én álma szépségét.

Ő éghetetlen s mint a tűz tiszta,
Én mindig tövemig égek vissza.

                   III.

Ketten vagyunk. Mindörökké ketten.
Összezárva rokon, ismeretlen.

Örök ellentétek, szín és fonák,
Egymást felváltó, két külön világ.

Üzzük egymást vak szerelemmel,
Ki nem józanit ebből a reggel.

Lelkünk törvénye ez a szeretet,
Örök ige már, csupa forró tett.

Mérjük egymást, végtelen a mélység,
Nézzük egymást, teljes a sötétség.

Mint ólmot a feneketlen tenger,
A mélység minden kutatót elnyel.

S csak azt tudom, én vagyok a sírás,
Ő az örök bú, én a csodálkozás.

Én zaklatott vagyok, mint az éjfél,
Ő nyugalmasabb az anyaméhnél.

Én csupa vágy, törés, fullánk, tövis,
Benne  puha a bazaltszikla is.

Ő és én, együtt, egymásba zárva,
Két iker egy, fájunk a világra.