" Bizonyos gondolatok olyanok, mint az imádság. Vannak pillanatok, amelyekben - akármilyen a testtartásunk - a lélek térdre borul."
2018. augusztus 15., szerda
Gülch Csaba: Háztetők, ősz, angyalok
Roppan az öreg szekrény,
friss lepedő illata tölti be
a szürke estét, majd
a csend, akár a nem várt
tavaszi eső, mindent elborít.
Beszökik a párnák alá,
s a finoman megrakott
álmok réseibe fészkel.
Aztán az egymáshoz nőtt
háztetők békéjét zavarja fel.
Halk szélsusogás borzolja
az égre feszített
angyalszárnyakat.
Isten szelíd illatát őrzi az ősz,
a földre hullt színek arcát betakarják.
Látlak. Az eső halk muzsikája
meg-megérinti édes mosolyodat.
Mindent felold most az elmúlás,
a végső fájdalom szent ritmusára.
Ne higgy a csorbult csillagoknak!
A Hold letisztul arra az éjszakára.
friss lepedő illata tölti be
a szürke estét, majd
a csend, akár a nem várt
tavaszi eső, mindent elborít.
Beszökik a párnák alá,
s a finoman megrakott
álmok réseibe fészkel.
Aztán az egymáshoz nőtt
háztetők békéjét zavarja fel.
Halk szélsusogás borzolja
az égre feszített
angyalszárnyakat.
Isten szelíd illatát őrzi az ősz,
a földre hullt színek arcát betakarják.
Látlak. Az eső halk muzsikája
meg-megérinti édes mosolyodat.
Mindent felold most az elmúlás,
a végső fájdalom szent ritmusára.
Ne higgy a csorbult csillagoknak!
A Hold letisztul arra az éjszakára.
Bella István: Csak aki olyan fiatal
Csak aki olyan fiatal,
hogy testétől meggyullad inge,
tetteinek is szárnya van,
és tüzes nyílként elrepülne,
Csak aki olyan tiszta már,
hogy a levegőn is átverődik,
húsz évén, táltos paripán
rugaszkodik tágas mezőkig,
Az érzi csak, micsoda súlyos
ragyogás forr a mellkasunkhoz,
milyen óriás szerelemmel
szül minket naponta ezerszer
szebbnek, merészebbnek a század:
hogy elfogadhasson fiának.
hogy testétől meggyullad inge,
tetteinek is szárnya van,
és tüzes nyílként elrepülne,
Csak aki olyan tiszta már,
hogy a levegőn is átverődik,
húsz évén, táltos paripán
rugaszkodik tágas mezőkig,
Az érzi csak, micsoda súlyos
ragyogás forr a mellkasunkhoz,
milyen óriás szerelemmel
szül minket naponta ezerszer
szebbnek, merészebbnek a század:
hogy elfogadhasson fiának.
Charles Haddon Spurgeon
„ Ha Isten könnyet helyez a szemedbe, az csak azért van, mert a szívedben szivárványt akar kifeszíteni.”
Petőcz András: És akkor csend lesz
Lebontok mindent,
amit felépítettem.
Mindent lebontok.
Szétporlad a kő is
a kezemben.
Szaporodnak a gondok.
És kiabálok, mint aki fél!
A sötétből előbújnak
az árnyak.
Valaki itt van, helyettem beszél:
rég ismerője
a halálnak.
És annyira remeg,
olyan
bizonytalan!
Mint a kapualjban
megbúvó
hajléktalan.
Szétszedek darabokra
mindent!
A szavakat. A szavakat.
Márványtáblát gyúrok, és kivések,
hogy elfödje végre
az arcomat.
És akkor csend lesz
bennem is,
meg a külvilágon,
és véget ér majd
akkor
a pusztulásom.
amit felépítettem.
Mindent lebontok.
Szétporlad a kő is
a kezemben.
Szaporodnak a gondok.
És kiabálok, mint aki fél!
A sötétből előbújnak
az árnyak.
Valaki itt van, helyettem beszél:
rég ismerője
a halálnak.
És annyira remeg,
olyan
bizonytalan!
Mint a kapualjban
megbúvó
hajléktalan.
Szétszedek darabokra
mindent!
A szavakat. A szavakat.
Márványtáblát gyúrok, és kivések,
hogy elfödje végre
az arcomat.
És akkor csend lesz
bennem is,
meg a külvilágon,
és véget ér majd
akkor
a pusztulásom.
2018. augusztus 13., hétfő
Kálnoky László: Néma párbeszéd
Hangot vél hallani, fölkel a vacsoraasztál mellől.
Semmit sem felel a nyugtalanul kérdő szemeknek.
Kilép a szabadba, keresés nélkül is tudja az irányt.
A gyéren szűrődő holdfényben arrafelé veszi útját,
ahol szél zörgeti a száraz cserjelombot.
Megáll a ház mögött, kisvártatva előlép, akit nem ismer,
de mégis vár, valami sötét lebernyeges,
formátlan alak vagy árnyék:
az a visszatérő látogató, aki nem szól soha,
tán nincs is szólni ajka, mégis érteni minden szavát:
„Ott voltam. El ne feledj engem, aki mindent láttam, mindent
tudok.
Nem gyűlöllek, mégsem lehet mentségedül semmit se mondanom
bíráid előtt, akik a zöld posztóval bevont
hosszú asztalnál fognak ítélkezni fölötted.
A mulasztás bármi gaztettnél gonoszabb lehet,
és te ebbe a bűnbe estél."
Már nincs sehol, csak a sötét levegő zúg nyomában.
Csak a vadlibák hallatják a magasban hangjukat,
csak a szél zörgeti a száraz cserjelombot.
Vacsorája még ki se hűlt, mire visszatér.
De nem eszik belőle.
Poharát teletöltik, koccintanának,
de ő csupán mímeli az ivást.
A nem kívánt látogató akármikor eljöhet.
Néma hívása meg nem tagadható parancs.
Néma vádja sötétben lobbanó igazság.
S amit ő válaszolna, nem lenne több
némán dadogó beismerésnél.
Semmit sem felel a nyugtalanul kérdő szemeknek.
Kilép a szabadba, keresés nélkül is tudja az irányt.
A gyéren szűrődő holdfényben arrafelé veszi útját,
ahol szél zörgeti a száraz cserjelombot.
Megáll a ház mögött, kisvártatva előlép, akit nem ismer,
de mégis vár, valami sötét lebernyeges,
formátlan alak vagy árnyék:
az a visszatérő látogató, aki nem szól soha,
tán nincs is szólni ajka, mégis érteni minden szavát:
„Ott voltam. El ne feledj engem, aki mindent láttam, mindent
tudok.
Nem gyűlöllek, mégsem lehet mentségedül semmit se mondanom
bíráid előtt, akik a zöld posztóval bevont
hosszú asztalnál fognak ítélkezni fölötted.
A mulasztás bármi gaztettnél gonoszabb lehet,
és te ebbe a bűnbe estél."
Már nincs sehol, csak a sötét levegő zúg nyomában.
Csak a vadlibák hallatják a magasban hangjukat,
csak a szél zörgeti a száraz cserjelombot.
Vacsorája még ki se hűlt, mire visszatér.
De nem eszik belőle.
Poharát teletöltik, koccintanának,
de ő csupán mímeli az ivást.
A nem kívánt látogató akármikor eljöhet.
Néma hívása meg nem tagadható parancs.
Néma vádja sötétben lobbanó igazság.
S amit ő válaszolna, nem lenne több
némán dadogó beismerésnél.
Raffai Sarolta: Könyörgés
Egy tenyérből másikba. Billeg
le-fel a fél világ velem.
Hát méregess — óvjál te jobban,
mint magam megőrizhetem.
Tenyeredből a tenyeredbe.
Alig érinthet bármi más.
Ha senki, te tarthatnál vissza
egységbe zárva, így vigyázz,
így félj, ítélj: emberré rendezz,
széthulltam volna védtelen.
Maradj még, óvj annál is jobban,
mint magam megőrizhetem.
le-fel a fél világ velem.
Hát méregess — óvjál te jobban,
mint magam megőrizhetem.
Tenyeredből a tenyeredbe.
Alig érinthet bármi más.
Ha senki, te tarthatnál vissza
egységbe zárva, így vigyázz,
így félj, ítélj: emberré rendezz,
széthulltam volna védtelen.
Maradj még, óvj annál is jobban,
mint magam megőrizhetem.
Hornik György: Dicséret
Minden dicséret Istené legyen,
Ezt zengje minden, völgyön és hegyen,
Patak, s folyók vize, amint csobban,
A drága Nap lángja, amint lobban.
Égbolt azúrjának mosolygása,
Ifjú szívek édes vallomása,
Lágy, hajnali színek ölelése,
Fecskeszárnyak könnyed lebbenése.
Napsugarak kecses tánca a tavon,
Szőllőgerizdek a hegyoldalon,
Csillogó harmat színes virágon,
Madarak dala zöldelő ágon.
Boldog álmok csodálatos éje,
Távoli csillagok fényzenéje,
Csodás illat, amint szerte árad,
Virágszívből buzgó imádat.
Mezey Katalin: Recept
Üljünk halálunk percéig
a képernyő előtt,
nézzük a
legújabb divatot.
Ha szerencsénk van,
nem a mi ajtónkon
tör be a vihar,
és nem a házunk sarkánál
fordul be
az intelligens rakéta:
valamelyik
szomszédnál kopog.
Halálunk percéig
van időnk,
hogy figyeljük.
a képernyő előtt,
nézzük a
legújabb divatot.
Ha szerencsénk van,
nem a mi ajtónkon
tör be a vihar,
és nem a házunk sarkánál
fordul be
az intelligens rakéta:
valamelyik
szomszédnál kopog.
Halálunk percéig
van időnk,
hogy figyeljük.
Kálnoky László: Kiszorítósdi
„Egy gondolat bánt engemet!"
Illetve, több gondolat bánt, de most ez az egy
nyomul előtérbe. Eszembe jutott ugyanis,
hogy ha egy versem valahol megjelenik,
mindig kiszorít valami idegen írást, költeményt vagy prózát,
ami különben éppen ott jelenne meg.
No jó! Mondjuk az is megjelenik az illető sajtóorgánum
következő számainak egyikében, esetleg egy másik lapban
vagy folyóiratban. No de akkor éppen az szorít ki valami mást,
amit én szorítottam ki előzőleg. Persze,
ami ekkor szorul ki, esetleg mégis megjelenik
ugyanannak a lapnak egy későbbi számában
vagy egy másik helyen. De a végtelenségig
nem mehet így, lévén a folyóiratok,
heti- és napilapok terjedelme véges.
Ügyhogy a végén valami végképp kiszorul,
soha nem jelenik meg sehol, és a folyamat elindítója
eredetileg az én versem volt; személy szerint
én magam. Tehát minden megjelenő írásommal megkárosítok
valakit erkölcsileg és anyagilag, pedig eszem ágában sem volt
ártani neki, ő meg nem tudhatja, hogy végeredményben
miattam szorult ki, annyian szorították ki utánam sorra egymást.
Lehet, hogy egy férfinak vagy nőnek az életét
mentette volna meg az a néhány száz forint,
amit végül is nem kaphatott meg, mert a sehol meg nem jelent
művekért tiszteletdíj se jár. Én meg úgy teszek,
mint aki eldobja a banánhéjat, továbbmegy,
más pedig elcsúszik rajta, és kitöri a nyakát,
mikor a tettes messze jár. Soha tudomásomra se jut,
hogy voltaképpen gondatlanságból okozott emberölést követtem el.
Eleszem mások ételét, eliszom italát, elszívom levegőjét.
Igaz, ők is megtennék velem ugyanezt, ha tudnák.
Ártatlan bűnösök, tiszta kezű zsebtolvajok,
érzékeny lelkiismeretű bérgyilkosok vagyunk! Mi mások?
Bocsássatok meg, kiknek kárt okoztam!
Támadjatok fel halottaitokból, kiket könnyelműen megöltem,
idióta módján, ti félreismert lángelmék,
egymásba mosódó arcú, veszélyt nem is gyanító ismeretlenek!
Illetve, több gondolat bánt, de most ez az egy
nyomul előtérbe. Eszembe jutott ugyanis,
hogy ha egy versem valahol megjelenik,
mindig kiszorít valami idegen írást, költeményt vagy prózát,
ami különben éppen ott jelenne meg.
No jó! Mondjuk az is megjelenik az illető sajtóorgánum
következő számainak egyikében, esetleg egy másik lapban
vagy folyóiratban. No de akkor éppen az szorít ki valami mást,
amit én szorítottam ki előzőleg. Persze,
ami ekkor szorul ki, esetleg mégis megjelenik
ugyanannak a lapnak egy későbbi számában
vagy egy másik helyen. De a végtelenségig
nem mehet így, lévén a folyóiratok,
heti- és napilapok terjedelme véges.
Ügyhogy a végén valami végképp kiszorul,
soha nem jelenik meg sehol, és a folyamat elindítója
eredetileg az én versem volt; személy szerint
én magam. Tehát minden megjelenő írásommal megkárosítok
valakit erkölcsileg és anyagilag, pedig eszem ágában sem volt
ártani neki, ő meg nem tudhatja, hogy végeredményben
miattam szorult ki, annyian szorították ki utánam sorra egymást.
Lehet, hogy egy férfinak vagy nőnek az életét
mentette volna meg az a néhány száz forint,
amit végül is nem kaphatott meg, mert a sehol meg nem jelent
művekért tiszteletdíj se jár. Én meg úgy teszek,
mint aki eldobja a banánhéjat, továbbmegy,
más pedig elcsúszik rajta, és kitöri a nyakát,
mikor a tettes messze jár. Soha tudomásomra se jut,
hogy voltaképpen gondatlanságból okozott emberölést követtem el.
Eleszem mások ételét, eliszom italát, elszívom levegőjét.
Igaz, ők is megtennék velem ugyanezt, ha tudnák.
Ártatlan bűnösök, tiszta kezű zsebtolvajok,
érzékeny lelkiismeretű bérgyilkosok vagyunk! Mi mások?
Bocsássatok meg, kiknek kárt okoztam!
Támadjatok fel halottaitokból, kiket könnyelműen megöltem,
idióta módján, ti félreismert lángelmék,
egymásba mosódó arcú, veszélyt nem is gyanító ismeretlenek!
2018. augusztus 12., vasárnap
Áprily Lajos: Az irigyem
Makkegészséges - mondja. Ráhagyom.
Diagnózis: szenilis hetykeség.
Pedig hát rossz a mája, rossz nagyon.
Csodálom, hogy nincs sárgasága még.
Füst Milán: Öregség
Hol vagytok ó szemeim, kik oly áldottnak véltetek egy arcot?
S hol vagy ó csodálatos fülem is, amely oly hegyes lett, mint a szamáré valamely édes-bús nevetéstől?
S hol vagytok fogaim, ti vérengzők, kiktől felserkent nemcsak a szamóca, de az annál duzzadtabb és pirosabb ajak is?
S hol vagy te mellemnek oly irtózatos dalolása?
S hol a kín és hol az áldás, amelyet most hiába keresek eszelős utaimon, görbe bottal a kezemben?
Loholni bolondúl? Kergetni az őzet, az őzlábút s utána ledőlni, susogni, nem is neki, de a holdnak…
Holmi rejtelmekről, amelyeket senki sem érthet egészen s amelyeknek zaklatott boldogság mindenkor a neve…
Hol vagytok ti mozgalmak és fekete átkok? Örök sietés? Hol a mohó száj s hol a nevetésem?
Úristen, hol a nevetésem s a tárgytalan zokogás is:
Mikor döngő hajnalodások vértelen messzeségei! hányszor
Leborúltam a sötétben elétek!
Hallgass rám oh ifjuság. Volt egy öreg görög egykor
Ki felemelte két kezét, mint a szobor s az ifjuságát visszakövetelvén
Mondott aiszchyloszi átkot arra, aki tette, hogy így meg kell
az embernek öregedni.
Félig vakon állt a hegyen, csupa sugárzásba merűlve, – ősz haját verte a szél is
S pisla szeméből könnyei hulltak az Istenség magasztos lába elé.
S mégis szava dörgött, szavától megállt a malom, megrendültek a dombok
S az ötéves kos is felemelte rá a fejét. – – Ámde az Istenség
Nem nézett rá, nem felelt akkor az öregnek.
Sírt az Istenség. Mert, mintha dobokat vernének a fülébe, tompa dobot
S erre felelne a hegyomlás s e hegyomlásnak felelne a tenger…
Oly naggyá nőtt meg előtte s oly szentté az öregség ősi nyomora.
Mert hisz ott állt ő már önnön sírja előtt s még mindig pörölve a széllel
S még egyszer hangoztatni akarván igazát, mielőtt elomolna…
S aztán hát elment persze, – csend lett végül is e vidéken.
De a szivében is csupa csend volt már akkor, el ne feledjük s egy másik még nagyobb figyelem…
S a feje körül tompa derengés.
S hol vagy ó csodálatos fülem is, amely oly hegyes lett, mint a szamáré valamely édes-bús nevetéstől?
S hol vagytok fogaim, ti vérengzők, kiktől felserkent nemcsak a szamóca, de az annál duzzadtabb és pirosabb ajak is?
S hol vagy te mellemnek oly irtózatos dalolása?
S hol a kín és hol az áldás, amelyet most hiába keresek eszelős utaimon, görbe bottal a kezemben?
Loholni bolondúl? Kergetni az őzet, az őzlábút s utána ledőlni, susogni, nem is neki, de a holdnak…
Holmi rejtelmekről, amelyeket senki sem érthet egészen s amelyeknek zaklatott boldogság mindenkor a neve…
Hol vagytok ti mozgalmak és fekete átkok? Örök sietés? Hol a mohó száj s hol a nevetésem?
Úristen, hol a nevetésem s a tárgytalan zokogás is:
Mikor döngő hajnalodások vértelen messzeségei! hányszor
Leborúltam a sötétben elétek!
Hallgass rám oh ifjuság. Volt egy öreg görög egykor
Ki felemelte két kezét, mint a szobor s az ifjuságát visszakövetelvén
Mondott aiszchyloszi átkot arra, aki tette, hogy így meg kell
az embernek öregedni.
Félig vakon állt a hegyen, csupa sugárzásba merűlve, – ősz haját verte a szél is
S pisla szeméből könnyei hulltak az Istenség magasztos lába elé.
S mégis szava dörgött, szavától megállt a malom, megrendültek a dombok
S az ötéves kos is felemelte rá a fejét. – – Ámde az Istenség
Nem nézett rá, nem felelt akkor az öregnek.
Sírt az Istenség. Mert, mintha dobokat vernének a fülébe, tompa dobot
S erre felelne a hegyomlás s e hegyomlásnak felelne a tenger…
Oly naggyá nőtt meg előtte s oly szentté az öregség ősi nyomora.
Mert hisz ott állt ő már önnön sírja előtt s még mindig pörölve a széllel
S még egyszer hangoztatni akarván igazát, mielőtt elomolna…
S aztán hát elment persze, – csend lett végül is e vidéken.
De a szivében is csupa csend volt már akkor, el ne feledjük s egy másik még nagyobb figyelem…
S a feje körül tompa derengés.
Sebestény-Jáger Orsolya: A Krisztus szobor
Kifosztva a város egyik peremén
a szoborra némán hullt alá a fény.
San Diego szíve még egyre lüktetett,
míg messzire sodródott a négy vásott gyerek.
Kezükben a kő sápadt nyomot hagyott,
sajgót, sikoltót, rettentően nagyot.
Állt a Krisztus szobor csonkán, csöndesen.
Ő mégis úgy akarta – a végszó más legyen.
S a szobor alá később e mondat íratott:
Én karok nélkül állok. Ti vagytok a karok.
Petőfi Sándor: A XIX. század költői
Ne fogjon senki könnyelműen
A húrok pengetésihez!
Nagy munkát vállal az magára,
Ki most kezébe lantot vesz.
Ha nem tudsz mást, mint eldalolni
Saját fájdalmad s örömed:
Nincs rád szüksége a világnak,
S azért a szent fát félretedd.
Pusztában bujdosunk, mint hajdan
Népével Mózes bujdosott,
S követte, melyet isten külde
Vezérül, a lángoszlopot.
Ujabb időkben isten ilyen
Lángoszlopoknak rendelé
A költőket, hogy ők vezessék
A népet Kánaán felé.
Előre hát mind, aki költő,
A néppel tűzön-vízen át!
Átok reá, ki elhajítja
Kezéből a nép zászlaját,
Átok reá, ki gyávaságból
Vagy lomhaságból elmarad,
Hogy, míg a nép küzd, fárad, izzad,
Pihenjen ő árnyék alatt!
Vannak hamis próféták, akik
Azt hirdetik nagy gonoszan,
Hogy már megállhatunk, mert itten
Az ígéretnek földe van.
Hazugság, szemtelen hazugság,
Mit milliók cáfolnak meg,
Kik nap hevében, éhen-szomjan,
Kétségbeesve tengenek.
Ha majd a bőség kosarából
Mindenki egyaránt vehet,
Ha majd a jognak asztalánál
Mind egyaránt foglal helyet,
Ha majd a szellem napvilága
Ragyog minden ház ablakán:
Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk,
Mert itt van már a Kánaán!
És addig? addig nincs megnyugvás,
Addig folyvást küszködni kell. –
Talán az élet, munkáinkért,
Nem fog fizetni semmivel,
De a halál majd szemeinket
Szelíd, lágy csókkal zárja be,
S virágkötéllel, selyempárnán
Bocsát le a föld mélyibe.
(Pest, 1847. január.)
A húrok pengetésihez!
Nagy munkát vállal az magára,
Ki most kezébe lantot vesz.
Ha nem tudsz mást, mint eldalolni
Saját fájdalmad s örömed:
Nincs rád szüksége a világnak,
S azért a szent fát félretedd.
Pusztában bujdosunk, mint hajdan
Népével Mózes bujdosott,
S követte, melyet isten külde
Vezérül, a lángoszlopot.
Ujabb időkben isten ilyen
Lángoszlopoknak rendelé
A költőket, hogy ők vezessék
A népet Kánaán felé.
Előre hát mind, aki költő,
A néppel tűzön-vízen át!
Átok reá, ki elhajítja
Kezéből a nép zászlaját,
Átok reá, ki gyávaságból
Vagy lomhaságból elmarad,
Hogy, míg a nép küzd, fárad, izzad,
Pihenjen ő árnyék alatt!
Vannak hamis próféták, akik
Azt hirdetik nagy gonoszan,
Hogy már megállhatunk, mert itten
Az ígéretnek földe van.
Hazugság, szemtelen hazugság,
Mit milliók cáfolnak meg,
Kik nap hevében, éhen-szomjan,
Kétségbeesve tengenek.
Ha majd a bőség kosarából
Mindenki egyaránt vehet,
Ha majd a jognak asztalánál
Mind egyaránt foglal helyet,
Ha majd a szellem napvilága
Ragyog minden ház ablakán:
Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk,
Mert itt van már a Kánaán!
És addig? addig nincs megnyugvás,
Addig folyvást küszködni kell. –
Talán az élet, munkáinkért,
Nem fog fizetni semmivel,
De a halál majd szemeinket
Szelíd, lágy csókkal zárja be,
S virágkötéllel, selyempárnán
Bocsát le a föld mélyibe.
(Pest, 1847. január.)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)