Bodó Csiba Gizella: Ki keres....

Gyermekként hogy kerestelek,
Ifjúként meg is tagadtalak,
Vitákban az égig kiáltottam:
-Mutasd meg magad!
-Mutasd meg megad!
Mert hol temérdetlen a nélkülözés,
s embert gyűlölet koncol fel,
hol létezhet egy ilyen világban
- vagy azon túl - Isten?
Dolgom tettem alázattal,
szavát fogadtam minden feljebbvalónak,
Te figyeltél örökvaló szemmel
nagy csendben adtál oda a jónak.
Létezésed még titok volt előttem,
a természetben minden létezőt szerettem
csak embert, s Istent nem tiszteltem.
Feljebbvalók megváltoztak,
fejemre töviskoszorút húztak,
A sors lesújtott keményen én rám,
ott álltam magányos, bénán,
akkor kiáltottam utánad
Te csak megfordítottad a hátad
az éjben arcodba láttam, s
rájöttem nem Te, én álltam háttal!
Félélet kellett a fordulásra,
keresés, tagadás, lázadás, fegyelem
eszmélés: nincs más feljebbvaló,
Csak Te!s ez a Kegyelem!

Bodó Csiba Gizella: Kavics és szikla

Szirtnek oldaláról apró kavics görgött
odalent a mélyben óceán hömpölygött.
A kis kavics útja egy sziklánál ért véget
koppanva megtorpant, mint egy megigézett.

A szikla komoly volt, évmilliók óta
mosta az óceán gömbölyűn fodrosra.
A kis kavics nézte Őt, tisztelte, s remélte
a szikla köszöntésére megvan az esélye.

Fülébe csengett egymásra-koppanásuk magas C-je
fel sem mérte milyen végtelen az Ő picinysége.
Izgett-mozgott még kicsit, majd vesztébe esve,
de a szikla-nagyság a kis kavicsot észre sem vette.

a kis kavics, sőhajtott -itt nem sok a reménye,
belefúrta oldalát a szikla repedésbe.
Szél és Víz elemre bízta: egyesülnek egyszer?
együtt, vagy egymástól taszítva nyeli el őket a tenger.

Napi Ige: Vigyázz, fertőző!

 „ Ahogyan a víz tükrözi az arcot, úgy tükröződik a szívben az ember.” 

(Példabeszédek 27:19) 

Madarat tolláról, embert barátjáról – tartja a mondás, mert az ember személyisége tükröződik abban, hogy milyen barátokat választ. Tehát ha az életed terméketlen és stagnál, nézd meg, milyen emberekkel vetted körül magad.  

A jó vagy rossz barátságok jelzik, hogy merre tart az életünk. „Aki bölcsekkel jár, bölccsé lesz, az ostobák barátja pedig romlottá lesz” (Példabeszédek 13:20). A boldogtalanság szereti a társaságot, ezért tartsd távol magad a negatív beállítottságú emberektől! Jobb egyedül utazni, mint egész életedben olyan embereket hallgatni, akik megpróbálnak lehúzni. Ha a megfelelő emberekkel tartasz kapcsolatot, akkor sokkal többet elérhetsz, mert „jobban boldogul kettő, mint egy: fáradozásuknak szép eredménye van” (Prédikátor 4:9). John Mason írta: „Minél kevésbé tartasz kapcsolatot bizonyos emberekkel, annál jobb lesz az életed.  

Az igazi barátok és a megfelelő társaság segít felszínre hozni igazi önmagadat. Tudod, milyen emberekről beszélek. A társaságukban eltöltött idő után kevésbé fogsz másokat bírálgatni, tele leszel hittel, és lesz jövőképed. Az ördög általában nem idegeneket használ arra, hogy eltérítsen vagy megállítson… a barátaid vagy lelkesítenek a jövődet illetően vagy megfojtják az álmodat.  

Miközben növekszel Istenben, a kapcsolataid megváltoznak. Néhány barátod talán nem akarja, hogy előbbre juss; azt akarják, hogy maradj ott, ahol ők tartanak. De ahogy Edwin Louis Cole megjegyezte: »Ha hagyod, hogy valaki más rendezze be a világodat… az mindig túl kicsire fogja formálni.« Nem mindenkinek van joga beleszólni az életedbe. Tiszteld azokat, akikkel Isten azért ismertetett össze, hogy segítsen neked. Isten emberek által gondoskodik az emberekről… és az a bölcs ember, aki megfelelő barátokkal erősíti az életét.”

Forrás: Napi Ige

Somlyó Zoltán: Költészetem

Költészetem: úgy sétálok veled
a bús völgyek és bús dombok felett,
mint aki maga se tudja, kivel jár…

Hol dús karodba öltöm a karom,
hol fátylaiddal szívem takarom,
hol úgy figyellek, mint rabot a foglár…

Arcodnak minden izmát ismerem,
mégis a legforróbb titok nekem –
jaj, szerelem ez, jaj, ez féltékenység!

Ami szép benned: fellobogtatom,
hogy száz szépséggé váljék a napon,
hogy mások is, hogy mások is szeressék…

Amit te súgsz, oly mélyen hallom azt,
mint a legfénylőbb, mennyei vigaszt;
sem ébren lenni, sem aludni nem hagy…

Költészetem, ragyogó szőke lány,
senki sem tudja, magam sem talán:
törvénytelen lányom, vagy kedvesem vagy?

Somlyó Zoltán: Barátság

                      Karinthy Frigyesnek  

Meghajtott fejű vándor a barátság
s a sok bozót között a földbe néz.
Ott a kígyók a mély vermeket ássák,
ahonnan jöttél s majd ahova mész.

Fel nem tekint ő fényes csillagokba,
hisz onnan semmi árnyék nem jöhet.
Fejét meghajtja s tovamegy dadogva
s bocsánatot kér menet és jövet.

Mert ő sír, hogyha téged szíven ütnek.
És visszasompolyg hozzád mindenütt.
És mindig tiszta, bár a sárba vész – –

Mint vashídon, keresztül úgy mehetsz rajt;
s magába szív szivedről minden ó-t s jaj-t,
mint lámpafényben sugarat a kéz.

Somlyó Zoltán: Mene tekel u farzin!…

A férfilélek mérlegén
reszketve már nem mérlek én!

Már nincs mit mérnem… Ami volt,
ma már tudom, hogy talmi volt!

Repülni mentem el veled:
s rámborítád a felleget.

Megmutattam a csend honát:
s te hurcoltál rossz hídon át.

Elaltattalak… S alva is
hazug volt ajkad, rossz, hamis!

Nincsen szemed: felnézni rám!
nem vagy szeretőm, sem arám.

Sem testvérem, sem ellenem:
egy nő, ki nem jöhetsz velem!… …

Megmértelek – és láttalak
és könnyűnek találtalak!

Somlyó Zoltán: K. Judik Etel emlékének

E szigeten, ahol kiköt naponta
a halál, ez a szörnyű evezős,
s hol naponta új fekete kalitkán
bagoly huhog, akár egy eszelős:  
          itt voltál te is, rózsaszín szerencse, 
          életbe vágott kar a vészen át… 
          Az élők mások – és mások a holtak – 
          jó éccakát!…

Itt voltál te is, ahogy itt vagyunk mi.
Ég tudja, meddig… Ittas lett a sors!
A hullák helyét hetykén megcsapolta
és most repülve száll… a szárnya gyors… 
          Talán még annyi időnk se maradhat, 
          hogy fájdalmunk kikönnyezze magát… 
          De addig is, amíg nyomodba érünk: 
          jó éccakát!

Ó, rettenet, ha elém rajzolódik
a szörnyű perc, mely agyamba cikáz:
amikor gyönge asszonyi szivedbe
beléje mart a gyilkos kór, a láz… 
          Mikor a keskeny üvegcső higanyja, 
          mint vészjel, rohant negyven fokon át… 
          S nem foghattuk meg jó kezed, barátnőnk, 
          jó éccakát! …

Hogy elmentél, nem gyász csupán szivünknek,
ó, ez nem ő, az ismerős halál!
Úgy szálltál el szemünk előtt, barátnőnk,
mint a galamb tűzvész lángjainál. 
          Megpörkölődött szelíd, szép fehérség, 
          eltorzult báj, mely elrejti magát… 
          Lebegj, lebegj a kínterhes titokban: 
          jó éccakát!

Bodó Csiba Gizella: Szeretetre ítéltetett!

Kereslek, mert fáj a csend.
Csak zúgott, s nem tudom mit üzent
a Szent László templom harangja
a hegyen át, a fáknak lombja
féltőn befogadta, s hagyta, hogy
titokká érjen ez a zúgás,
s mint felfakadó forrás, -rohanva
lelkem békéjét szerte zúzza,
fülem mellett egyre húzza:
keressél, hogy keresselek,
kereslek, hogy szeresselek,
mert az ember nem magányra,
nem fogcsikorgató hiányra,
de szeretetre ítéltetett!

Csoóri Sándor: Sokat beszéltem nektek

Sokat beszéltem nektek, túl sokat.
És rajongva is, mint aki mögött
ott áll mindig egy hársfaerdő.

És amit mondtam, mondhatta volna
helyettem Isten is, vagy az a nagyságos folyó,
mely töredék-hazánkon naponta átgyalogol.

De nektek csak a fél szívem kellett mindig.
Akkor is, amikor három se lett volna elég.
A sündörgő köd volt a ti prófétátok.

Híveim: árulóim, mi lett a nemes maradékból?
Zsoltárt éneklő szátok elpudvásodott, mint a cseresznyefám
s lusták vagyok a gyászban, lusták az örömben is.

Tél van, fagyos föld, botorkálok a semmiben.
Emlékiratokat kopog a lábam – halljátok-e?
Vagy csak ezt is én hallom, mint ki magának dödörészget?

Bodó Csiba Gizella: Azt hittem

Azt hittem .....!
Azt hittem ......!
Mily kevés a hitem, rájöttem.
hiszen megtenni semmit nem mertem,
hogy csodáidat elkönyveljem.
Ha nem jön, hogy felkeressem,
ha nem szól, hogy megkérdezzem,
ha nem hív, hogy megüzenjem
ha kérdez hát átöleljem,
Ha itt áll csak érezzem,
minden érzékemmel éljem
Hogy Te küldted őt,
végre higgyem!

Biblia

" Elfáradtam, Istenem!"

(Példabeszédek 30, 1)

Bodó Csiba Gizella: Elfáradtam

Meglettem, keveset mit tudtam megtettem.
Életem csomókba rendeztem,
kisimítani nem hagyta a szálat
egy mindenkor felbukkanó bánat
csimpaszkodott a kutya, szorítva bokámat,
hogy lelassítsa önnön rohanásom
szilajon ne vágtassak át a világon
születéstől érlelődő, beért elmúláson,
e tengeri csomók voltak egy-egy állomásom.
Minden állomáson valakit elhagytam,
rózsakoszorúval fájón betakartam,
csak Isten hallgatta meg, hogy én mit akartam.
küszöbére ültem, s szóltam: elfáradtam.     

Bodó Csiba Gizella: A hegytetőn hiába állsz

A hegytetőn hiába állsz,
ha a mélyből nem Te indultál,
ha bazalt oldalát nem Te jártad,
mert nem a csúcsra jutás
a célja a tapasztalásnak.

Feldobhatod a vashorgot
a felső sziklán álló társnak,
a szikla bizton áll, felkiáltójele
az utad végén elért feljutásnak.

S ha felértél, vissza kell jönnöd,
hogy begyógyítsd a felhorzsolt vérted
hogy milyen volt éghez közel lenni,
a földön térdelve majd megérted.

Farkas István: Több lettem

Szerelmed többé tett, 

mint valaha voltam. 

Felemelt fájdalmamból 

s a mennybe jutottam.

Bodó Csiba Gizella: A férfi könny

A férfi könny legördülése
sziklás hegyek megindulása
megremegtet, mint a
föld mélyének felszakadt,
fájdalmas morgása.
A férfi könny néma üvöltés
ritka a folyókká duzzadása
szétmorzsolt bazalt
a lélek veremben
a férfi könny
a remény halála.