W. F. emlékének
Én nem hiszem, hogy ferdült glóriával
szent várt reá, s az üdvösséges ég
barokk angyala mind felfújta arcát
hozsánnát zengni ezüst trombitán,
mikor langyos testére ráomolt
az elmúlás, elmetszve, mint a kés,
szép mosolyát, amely köldökzsinórként
kötötte őt anyjához, a világhoz;
és nem hiszem, hogy áll valami sárga
felhő fölött, és mint bizánci oltár,
tömjénillatú, arany és merev.
De nem hiszem azt sem, hogy itt hever
előttem, mint az ólomkatona,
valami horpadt, óriási dobozba
falazva be a száraz fű alatt,
hogy földbe csorgott gyönyörű szeme,
és néma és süket most, mint a kút.
Sem itt, sem ott. Rémült szemem hiába
kutatja tűnt nyomát az ég s a föld
hideg közén. Hol van? Ki látta őt,
ti emberek? A szót, azt vitte el,
mint üveggolyót tartja tenyerén
az egyetlen megfejtést a titokhoz,
s a megoldás most eltűnt a kezével.
Hol van most a keze? Csak térdelek
bután. Ég és föld egyformán üres.
A porba karcolom többé soha
ki nem mondható szépséges nevét.
