2020. augusztus 17., hétfő

Szabó Magda: Sírvers









                       W. F. emlékének 

Én nem hiszem, hogy ferdült glóriával
szent várt reá, s az üdvösséges ég
barokk angyala mind felfújta arcát
hozsánnát zengni ezüst trombitán,
mikor langyos testére ráomolt
az elmúlás, elmetszve, mint a kés,
szép mosolyát, amely köldökzsinórként
kötötte őt anyjához, a világhoz;
és nem hiszem, hogy áll valami sárga
felhő fölött, és mint bizánci oltár,
tömjénillatú, arany és merev.
De nem hiszem azt sem, hogy itt hever
előttem, mint az ólomkatona,
valami horpadt, óriási dobozba
falazva be a száraz fű alatt,
hogy földbe csorgott gyönyörű szeme,
és néma és süket most, mint a kút.
Sem itt, sem ott. Rémült szemem hiába
kutatja tűnt nyomát az ég s a föld
hideg közén. Hol van? Ki látta őt,
ti emberek? A szót, azt vitte el,
mint üveggolyót tartja tenyerén
az egyetlen megfejtést a titokhoz,
s a megoldás most eltűnt a kezével.
Hol van most a keze? Csak térdelek
bután. Ég és föld egyformán üres.
A porba karcolom többé soha
ki nem mondható szépséges nevét.

Szabó Magda: A fény lécei közt

Hintáját a holdhoz kötötte,
belendült az alvó szobába.
Ahogy megláttam, visszaléptem,
ő jött felém, én egyre hátra.
A fény lécében elbukott,
térdre esett.
Minden sarokhoz lehajolt,
valamit keresett.

Minden sarokhoz lehajolt.
Én mentem hátra, egyre hátra,
itt hagyta egyszer, erre volt,
minden sarokhoz lehajolt,
csak surrant, surrant a homályba.

Sehol se volt. Semmi se volt.
A fény lécében elbotolt.

Sirni kezdett, mint a madár,
ha valami torkához ér.
Sikoltva takartam az arcom:
megvakulok, olyan fehér.
Csak bolygott, bolygott, hátra-vissza.
Sikoltoztam a rémülettől.
Hajnal jött, fényével felitta.

Azóta itt jár minden éjjel,
s minden sarokhoz lehajol.
Leng-leng a szobában fehéren,
hátha meglelné valahol.
Letérdel minden zug elé.
Két nagy szeme ragyog. Ragyog.

Ha megtalálja: elviszi.
Ha megtalálja, meghalok.

2020. augusztus 15., szombat

Csoóri Sándor: Megyek majd, megyek

Megyek, megyek majd, utazom –
a hosszú várakozások szünetében elered és megáll az eső
s megzöldülnek a vonatok, mint régi bronzfillérek.
Este lesz? nyár lesz? január?
Elmaradnak a dombok, el a jegenyék,
el a megrozsdásodott kutya a roncstelepen –
S ha már minden útra szánt verset és újságot elolvastam,
hajadat én a vadlibák helyére odaképzelem,
minden bokor mögé hanyagul eldobott ruhád
és azt se tudom majd: szeretlek-e vagy nem szeretlek,
mert a szád íze, a bőröd íze ott lesz a számban,
félérett barackok íze, testemben ott a tested,
mindegyik kezed ott lesz, amellyel már öleltél.

Rába György: Sóhaj












Vedd el tőlem
az első órák idejét
a halál felé utazó szivemnek
add a folytatás melegét
hadd donghassam még s újra még

A nap süt
árnyékot ad a fa
de minden csak veled szép

Németh Gabriella: Ellentétek

Vannak szavaink az örömhöz
és csak hangjaink vannak a beteljesülés pillanatában

vannak könnyeink a szomorúsághoz
és száraz a torkunk a kínban

Fohászkodtam a forrósághoz
és csigolyáimban újra a tél

könyörögtem a zuzmarához
és szememben éget a hőség

virágos mezőre mentem
és felsebeztek a száraz bogáncsok

a dermesztő fagyból menekültem
és tűzhányó ölében éget forró láva

Takartam áttetsző fénybe csontjaimat
és állok előtted talpig öltözötten

kezed vetköztető mozdulatát várom
hogy ne égessen csontig pőreségem

Takáts Gyula: Fölnézve lobogódra




Az örökkévalóból át az örökkévalóba 
rövid a barlang. 
És csillagokkal... és . . . cseppkövekkel 
kivert . . . 
És átmenőben felettünk és bennünk 
mégsem ők ragyognak. 
Nem a remény csillárai, 
sem a könnyek oszlopai. 
Csak a szavak . . . 
A vers tűze: a telitalálatok! 
Egy nádszálat végy hát a kezedbe 
s e tűzek fényéből szabjad ki rá a zászlód. 
És fölnézve lobogódra, 
mondd ki a széllel: 
- Nem amelyen állok, 
melyet fölöttem látsz, 
e nádszálon leng, 
ami enyém! —

Fodor-Csipes Anikó: Megújít szeretetével




 „ Ne a régi dolgokat emlegessétek, ne a múlton tűnődjetek! Mert én újat cselekszem, most kezd kibontakozni – talán nem tudjátok?” (Ézsaiás 43,18-19)   

Rászántam magam egy lomos raktár kipucolására. Nekiveselkedtem, és minden erőmmel azon fáradoztam, hogy ez a helyiség megszabaduljon mindattól a fölösleges felhalmozott holmitól, ami megkapta a bélyeget, miszerint „ jó lesz még valamire ”.

Közben derengett, hogy nemrég olvastam egy igét arról, hogy nem kell a múltbéli dolgokat emlegetni, mert a mi Urunk, Istenünk újat cselekszik.

Mennyi mindent raktározunk el magunkban ugyanúgy, ahogyan azt tesszük a kacatjainkkal is. Életünk során felhalmozódik bennünk rengeteg olyan dolog, érzések, sérelmek, emlékek, amikről azt gondoljuk, még elővehetjük valamikor. Nem engedjük el a szomszéd bántó megjegyzését a fülünk mellett, hanem jól elraktározzuk magunkban, hogy majd egyszer jól a fejéhez tudjuk vágni, ha ő csinál valami nekünk nem tetsző dolgot... Nem engedjük el a veszteség okozta fájdalmas érzést, hanem belesüllyedünk, egészen mélyre, és nem engedjük sem Istennek, sem embernek, hogy segítő kezet nyújtson, hogy kijussunk onnan... és sorolhatnánk... Közben ezek mind beporosodnak, bepókhálósodnak bennünk, és szépen csendben elfoglalják a szívünk minden zegzugát, nem engedve, hogy új, szép, kedves élményekkel gazdagodjunk. Pedig Isten kegyelme mindig megújul felettünk! Mindig valami újat hoz az életünkbe! Talán nem tudjátok?

2020. augusztus 11., kedd

Mecser Szilvia: Az elveszett




Csepp vagyok a vízesésben,
ki sziklán csattan szét;
Oszló levél az időben,
kit nem porlaszt szeszély,
Tükör a tó kék szemében,
kit a szél tör össze,
Vonal vagyok tenyeredben,
ki elveszett benned. 

Forrás: www.poet.hu

Simek Valéria: Birsszagú esték

Nyomom sem marad a tájban,
ahol nyújtózkodnak tölgyek,
bükkök. A tüskés, elherdált
időn távoli nesz hajol át.
Múltat vesztettem, jövőm zsugorodik,
türelmét veszti lelkem. Nem
gyötrődök az öregedés árnyalatain.
Hamujába roskadt, elégett ez a
nap is. Birsszagú esték biztonsága
asztalomnál. Visszafojtott gondolataim
párnámba dünnyögöm. Álmomban
sóhajtozó völgyben járok, tarisznyámból
egy fácán kiáltása hallatszik.

Simek Valéria: Amikor




Amikor a hegy fekete 
kontúrvonala erősödik. 
Amikor hallom a távolból 
visszaverődő zajokat. 
Amikor a napok még a 
melegtől roskadoznak. 
Amikor csöndet int a 
rám szálló tekintet. 
Amikor belefáradok 
a várakozásba. 
Amikor félrevered 
lelkiismeretem harangját. 
Amikor a remény könnyű 
kendőként libben vállamon. 
Amikor minden örömöm 
rád borítom. 
Amikor arcom két 
tenyeredbe vonod. 
Amikor házunk 
hófelhők látogatják. 
Amikor friss hó rakódik 
kilincsünkre…

2020. augusztus 10., hétfő

Makay Ida: Delelő fénnyel




Közeledsz minden úton,
és nem érsz el idáig 
Hitetlen ünnepvárás 
hajnaltól napnyugtáig 

Az évszakoknak arca 
egyre arcodra vall már. - 
Terített csillagasztal, 
Kifosztott árva oltár 

Sehol, soha. És mégis 
már életfogytig látom, 
delelő, teljes fénnyel 
vakítsz a láthatáron.

Makay Ida: Nevednél nyílik föl









            (Somlyó Györgynek) 

Hártyalapok hús zizzenése,
szél lapozza a lombokat.
Madarak elvillanó árnya
jeleket vés a néma tájba,
súlyos igéket hord a lepkék
alig rezzenő hártyaszárnya.
Zsolozsma száll föl, hangtalan.
S nevednél nyílik föl ragyogva
az ősz óarany Bibliája.

Makay Ida: Lángruhában




Az elkínzott, cserepes földön, 
a sivatagi ég alatt 
örökre-üres, szikkadt medrek, 
örökké szomjazó kutak. 
Emléked gyötrő délibábja, 
üszkösült seb, lüktet a tájban, 
a nyár eszelős lobogása 
magába ölel, lángruhában 
a mindenségnek fölmutat.

Gergely Ágnes: Búcsú

Menj Isten hírivel.
Többet nem mondhatok.
A földút néptelen,
csak Ő a hírhozód.

Jobb kézre feszület,
bal oldalt lúdcsapat.
Vár sziklamedrivel
the brook - der Bach - (patak).

A földút néptelen.
Választanod se kell.
Zizegnek a szegek.
Menj Isten hírivei.

Takács Zsuzsa: A félig kinyílt ajtó

A fáig kinyílt ajtó mögött nem
volt senki, de kinyílt mindig újra,
azt kellett hinnem, kinyitják.

Mint aki kellemetlen kötelességének
tesz eleget (óvja magát),
minden meggyőződés nélkül, felsőbb

utasításra szinte, húzva az időt,
kelletlen fölálltam, az ajtóhoz lépve
a teljes, figyelő némaságban

a hátamat lapjának vetettem szorosan,
de egy résen szürke fejek gurultak be
(kitiltott gondolataim rólad).