Ó, te szépséges banyácska,
őszen is szemedbe lóg a hajad.
Emlékszel még rám a nagy időből?
Én voltam az a félmeztelen,
kószáló fiú,
aki megtalálta a szivárványt
a folyóparton:
elveszett hajpántodat.
Te kendert áztattál kipirulva.
Vizes illata
egész nap ott kóválygott körülötted.
Tüsszögtek is tőle a lepkék,
mint szénanáthától kisleányok.
Én meg csak mosolyogtam rajtuk.
Szélesebb volt aznap a lelkem,
mint a beláthatatlan verebi határ,
és hullámosabb, mint a lovasberényi tó.
Elnézlek ferdén, fél szememmel
a tűnt idők után,
s kissé neheztelek rád,
hogy már nem az angyalok dombján ülsz,
ahol combod tövéig beláthattam,
s megállt minden árnyék a nyárban.
Az úton szénáskocsik zötyögtek hazafelé.
A temetőn túl érett a hosszú szilva.
Néhány óra alatt múlt el
első életem akkor,
hogy fénye örökre rám maradjon.