2020. december 6., vasárnap

Sebestény-Jáger Orsolya: Néhány sor az időről










Mit rejt az idő? Nem tudom. 
Tölgyerdők csöndjét, mely meghasad 
 váratlanul átbukó fényben, 
és kócos rigófütty lesz a pillanat. 

Mint selyem hűvöse vándor ujjakon, 
lehetne mindez egy végtelen jelen, 
e megértett lényegét csak évek távlatából 
szemezgetem, szemezgetem. 

S a szirten, hol elcsitul a fény, 
csöndben megállunk, már nem is kérdezünk. 
Majd emlékké szelídülve távolodik 
öröklét vizén az életünk

Juhász Gyula: Anna












Én öreg bánataimról beszéltem, 
A szobában az alkony vert tanyát. 
Ő ott hordozta csodamély szemében 
A fáradt Mának minden bánatát.  

Klavírok sírnak néha úgy a csöndben, 
Muskátlis, rácsos ablakok mögött, 
Mint az én árva panaszom, amelybe 
Most szerelem és részvét költözött.  

És ekkor Anna szemeit lecsukta 
És ekkor szép lett minden, ami fáj 
S finom, fehér lett a sors durva ujja 
S mint várvavárt és derűs déli táj:  

Az üdvösség tűnt föl az esti csendben, 
De én partjára lépni elfeledtem!

Takács Zsuzsa: Hogy szinte könny szökik tőle a szívembe




Majd visszazüllök azokhoz, akik 
szeretnek, akikhez tartozom. Túl szűkre 
ette a gondolat köreit, köréd.   

Véletlen találkozás majd egy vasárnapi 
utcán. De addig rengeteg zene, 
addig friss hó e holdkráteren,   

bomlott-övű nyár és ködfoltok jönnek. 
Mintha egy kert végében történne mindez. 
Mintha egyetlen házból járnék ki-be.   

Olyan fiatal ma az arcod, ahogy a párnámon 
csaknem ájultan fekszel, 
hogy szinte könny szökik tőle a szívembe.  

2020. december 3., csütörtök

Kerényi Grácia: Péntek

Uram, segíts 
a szenvedők szöges ruháját megköszönöm 
magányosságom tarka köntösét 
a lelki prizmát 
a tapasztalást magamon, 
hogy minden ember másképp ostoroz meg 
s áldott nyomát sok kéz-ütötte sebnek 
lélekben-testben hordhatom 
köszönöm rendelésedet 
hogy csak kicsit lehessek bárkié 
és társaim sosem lehessenek 
köszönöm azt a néhány földi sorsot 
akiknek rám szüksége van 
s akiknek szépet adhatok 
köszönöm azt, hogy fáj az egyedüllét 
és mégis egyedül vagyok 
megköszönöm, hogy elvetted a hangom 
s játszol szívemmel, mely úgyis tied 
köszönöm a fájást, a vágyakat 
s az emberben való örök hitet

 „Nem kell több börtön, láger és betegség, 
kín és gyötrődés, lassú pusztulás, 
nem akarok még egyszer vért köhögni 
s éhségtől sírni, míg tűztől vörös 
az ég, a szél felénk sodorja
az égő emberhús szagát 
s sápadtan néz a hold a tar mezőre” 
– így kértelek nemrég: Uram, segíts 
tudjak szenvedni, hogyha rendelés 
még nem tudom megcsókolni a magam keresztjét 

(1948. augusztus)

2020. november 30., hétfő

Fecske Csaba: Nyárvég




a búcsúzó nyár 
ősz hajszála libben a 
lenge ökörnyál

Fecske Csaba: Ennyi volt

könnyelmű pára lassú völgy 
tovaiszkoló pillanat 
sírni kezd a magányos tölgy 
s a rakoncátlan kis patak 

csillag könyököl a hegyre 
reggeltől fél az éjszaka 
szél költözik a nevedbe 
nem tudod kihez mész haza 

a földön szétszórt lábnyomok 
égen a dagadt képű hold 
olyan szép ez hogy fájni fog 
súgja hang ne várj ennyi volt

Both Balázs: Próféta










Kenyér helyett pofon, por tömte szájam. 
Irgalom nem lakott az embereknél. 
A kakas szavától napnyugtáig 
mondtam, amire engem kiszemeltél. 
De vipera mérgét se utálják úgy itt, 
mint a prófétát, ha lángokat hirdet — 
Mit mondjak még? Hiszen láttad szolgád. 
Hát engedj. És bocsásd meg bűneinket

Both Balázs: Imádság éjfélkor

Uram csak a test szava volt, 
kenyérrel, borral éltem. 
Az érzékszervek iránytűje 
nem állt meg örök igéden. 

Ajándékaid, tucatnyi év is, 
szélbe szórt aranypor, elveszett. 
Mélységek felett szédülve, 
halál közelben se kerestelek. 

Házam vitte a szennyes árvíz, 
csontom eltört, megérdemeltem. 
Fizetséget nem remélek, csak 
égi erőteredben, 

hol a gyenge üdvén a dús 
megroppan, akár a karcsú nádszál — 
Segíts, hogy ne legyek konkoly 
ha eljössz, az aratásnál.

Szőllősi Mátyás: Ábrahám




Először nem értettem azt a hangot. 
Merev volt, idegen és szinte néma. 
Csak belül szólt, akár a csontra mért ütés, 
amely a hét réteg bőrt lazán átszakítja. 
És van, hogy tovább is hatol; reped, 
törik a tompa váz, a láb, az alkar. 

A visszhangtalan sivatag beszélt. Csak annyit 
mondott, hogy menjek és vigyem magammal. 

Fát vágtunk, közösen. Majd felpakoltunk. 
Pirkadt. Egyedül voltam ott a hanggal. 
Szokatlanul ködös reggel terült el 
a síkon, úgy ült ott, akár egy angyal. 
A fiú nem hallotta. És a szolgák 
sem értették, hogy mért vagyok feszült. 
Egy óra út után homokvihar 
terült szét mindenütt. Vörös magányban 
ültünk, fülünket, szánkat is betömve, 
amíg a rajzás el nem ült. 

Három napig tartott az út a hegyhez. 
Alig beszéltünk — nem is volt miről. 
Amíg én oltárt építettem, a fiú 
csak állt, és szinte várt, hogy megkötözzem. 
Szó nélkül a hideg kőlapra dőlt. 

A vékony csukló egyenes maradt. 
A penge is feküdt. Kivárt, akárcsak én. 
Mezítelen testéből csak az arc világított ki, 
mely csontos, mint az anyjáé, kemény 
és széles is, akárha kőből 
faragta volna ki egy ember. 
Szelíd nyugalma, mintha évszakokon át 
ívelt volna. Szeme, akár a tenger. 

Aztán ráemeltem a kést. Csukott 
szemhéjaim falán kirajzolódott, 
hogy választás nem is volt, és nem is lesz. 
Öröktől fogva vannak így a dolgok. 
Majd újra szólt, a végső mozdulat előtt. 
Nem emberi nyelv volt, melyen beszélt, de 
hangjának tónusa metszően ismerős 
könnyedséggel simított meg, akár a szél, 
akár a víz — hűvös és tiszta volt. 
Végül tüzet gyújtott a hegy mögött magának, 
hogy visszaadja, kit el sem rabolt.

2020. november 29., vasárnap

Advent 2020

 


Advent első vasárnapja


Rainer Maria Rilke: Éji ég és csillaghullás










A tündöklő, a teljes ég felettünk, 
terekkel terhes, végtelen világ. 
És mi: tagadni túl közelre estünk 
és távolabb, hogy formálhasson át. 

Egy csillag most lehull! És rá a vágy, 
ó, döbbent perc, hogy végre egy legyünk mi. 
Mi az, mi elkezdődött s ha letűnt, mi? 
Mi a bűn? S mit jelent, hogy megbocsát? 

Suhai Pál fordítása

2020. november 27., péntek

Dobai Lili: mielőtt




meghalnál  
halj meg a  
tünékeny  
vágynak a  
szépnek a  
sóvárgásnak   

halj meg a  
szónak a  
csalóka  
vallomásnak a  
ragaszkodásnak   

halj meg a  
másiknak  
aki te vagy  
önmagadnak   

halj meg  
minden  
pillanatban  
mindennek  
mindenért   

halj meg  
még mielőtt  
meghalnál   

az életnek  
az életért

Tatár Sándor: Ha az Emberfia most…

Ha Jézus jönne most, mit is 
kérnék Tőle vajon? 
Van bennem dac-erő s hit is 
(ámbár mindkettőt magamhoz szabom). 

Mit vegyen rólam el, s mit adjon? 
A válasz csupán színleg egyszerű: 
adja a jövőtől nem rettegő arcom, 
amelyen nem volt ritka a derű. 

Adja, hogy fiam ne lásson betegnek, 
s ne váltsa szeretetét szánalom. 
Amikor itt benn úgyis tartófák repednek, 
csak maradjon a szemünk szárazon. 

A puszta létezés extázisát, 
melyet csak mi ismerünk, láncon tartott foglyok; 
a minden apró észleletben rejlő mágiát: 
virágzó fagyalt és zörgős temetői csokrot. 

A sajnálat s az önsajnálat zsákutca egyképpen; 
tegye, hogy a horrorban lássam az erőm: 
fölhozni és kitépni azt a rákos énem, 
mit elporlaszt a nap a levegőn. 

Távoztassa el hitem megrogyását, 
mikor a világgal szemben magam vagyok, 
mint ős hajóroncs, kit, hogy jobban lássák, 
körülnyüzsögnek néha halrajok. 

Majd magára hagyják ott a mélyzöld sötétben, 
amint kiderült, mily kevéssé érdekes. 
Vegye el őket is, nem gonosz, ámde kibic népem 
— ha belém úgyse látnak, minek nézzenek?? 

És vegye el a gyógyszerízt, a görcsbe rándult 
gyomrot, a váratlan „Most itt van” érzetét, 
mire nem volt most sem ok — egyszerűen átnyúlt 
a héj alatti sötétből, s elért a kéz. 

— De éppen ez a baj talán, hogy bármit
 kérnék, magamnak kérném; szenvedek, igaz, 
ám ez az én, mit a kín lecsupaszít, sárgít, 
egyfelől egyszeri, másfelől csak útszéli gaz. 

Mert hozzám jött (ezt hinnem nem tilalmas), 
de megváltani máris?? Miből gondolom? 
Tán hogy azokra gondoljak előbb („Magadról hallgass!”) 
akikkel e „magán”pokolban osztozom.

Villányi László: Égi lombok

                           








                          Sulyok Gabriellának 

Vitte Long Island végére a világítótoronyhoz, 
Staten Island teraszára a Hudson torkolata fölé, 
vitte Fire Island dűnéihez, Hvar szikláihoz, 
örökké hordozza magában az otthonos tájat, 
ahol életének valamelyik évtizedébe biciklizik, 
vagy belehajt a viharba, az égi lombok közé, 
átölelik a fények, titkukat súgják a fűszálak, 
bensejében teljesedik az ágak időtlen ritmusa.

Báger Gusztáv: Magasság, mélység




Jézus nem absztrakció. 
Nem eszme, nem vallás: élet. 
Mélybe taszítja vétkeinket, 
s föntről a megváltást hozza el. 
Ő zúzza porrá a kőtáblákat, 
Hogy ne sajnáljuk magunktól a jót. 
Elhordozza helyettünk fájdalmainkat, 
hogy véglegessé tegye a megigazulást, 
egyetemessé a vér tisztító erejét, 
időtlenné a szabadságot, 
igazzá a megbánás emberét, 
örökkévalóvá a hitet. 
Csak ki nem kér, annak nem adatik, 
kinek megadatott, attól nem vehetik el. 

A táblák összetörnek — a Szó megmarad.