Kányádi Sándor: Tünemény

Füstszínű falusi alkonyat vagy. 

Mosolyod illatos kenyerét tétován 

tördeli az emlékezés.  

Hol volt, hol nem volt, volt egy lány … 

Hiába próbálok neveket 

illeszteni a mosolyodhoz.  

Egy fehér-homlokú házra s egy lombos 

eperfára emlékszem, 

s hogy jött a csorda. 

Ránk bámult egy bivaly. – Mozgás, Rigó! – 

húzott rá a napszítta pásztor. 

És Rigó unottan tovább kolompolt. 

Hangoltak a békák a libaúsztatóban;

holdat himbált a szellő a domb fölé észrevétlen. 

Zizegett a nád. 

Mindenre emlékszem, úgy-ahogy, 

- talán még azt a zsámbékot is meglelném -

csak rád, az arcodra, mozdulataidra - nem.

Vagy nem is voltál más, 

csak egy soha-el-nem-felejthető mosoly, 

mely minden nyári alkonyatkor 

a langyos szellővel s a füst illatával 

meg-megkísérti emlékezetem? – 

Néha már-már látlak, érzem, amint hajad 

ujjaim közé omlik, mint akkor. 

De hiába, valami mindig eloroz előlem, 

és alkonyatból alkonyatba menekít.

Kányádi Sándor: Téli erdő…

Téli erdő vagyok. 

Éheznek bennem 

őzek és farkasok.  

Orkán gyötör, vihar 

ropogtat csontos 

ujjaival.  

Minden ágam recseg: 

most gondolom ki 

a rügyeket.

Kányádi Sándor: Titok

Irigyen néztem, napról napra 

irigyebben az ősz 

fantáziás pusztító kedvét, 

ős, erős 

tehetségét, mely sose mímel 

annyi színnel, 

oly élethíven 

festi az elmúlást, 

annyi pompával gazdagon, 

hogy nincs rá szavam, 

nincs hasonlatom. 

Főképpen játszi könnyedségét, 

nagyvonalú 

megoldásait irigyeltem, 

azt ahogyan a bú 

művében lassan, 

valami őrök katharzissal 

deres derűvé szelídül: 

azt ahogyan a szépség 

benne végképp, s másíthatatlanul 

teljessé alakul.  

Hogyan csinálja 

mindezt olyan könnyűszerrel 

a mester, 

az ősz, 

aki nekem már harminc 

hosszú ősz óta ismerős?  

Hogyan csinálja? 

Lázított 

a titok, 

a megismerés hiánya 

nyugtalanított.  

Suta sorokkal, 

ormótlan gondolatokkal 

vesződve, 

napról napra, 

éjről éjre 

irigyebb lettem az őszre.  

Míg egyszer, egy késő éjszakán, 

amint reménytelenül s törten 

a nyitott ablaknál 

levegőztem, 

s néztem, 

hogy nyargalnak a felhők az égen 

s a szél az utcán, 

s hallgattam hogy nyög, gyötrődik, 

igen, hallottam tisztán, 

akár egy ember 

gyötrődött, kínlódott 

a mester.  

És reggel, 

amikor szűkre húzott szemmel, 

tárgyilagosan, 

végignéztem a tájon –

művét mustráltam – 

deres szálak csillogtak hajában.  

Igen, ez a titok, 

ez a szépség ára! – 

Iszonyatosan szép volt 

a pusztítása, 

de pusztítás volt, 

bármilyen remek. – 

Teremtő-szépet formálni 

ennyit ne érne meg?!

Vékony Andor: Fogyunk

Hazatértetek. 

Végtelenhez érkezett 

ami létezett.

Marina Cvetajeva: Én téged elpöröllek

Én téged elpöröllek égtől és földtől, nem menekszel, 

mert a vadon volt bölcsőm, és koporsóm is az lesz egyszer, 

mert úgy járok a földön - csak félig földet érve, 

mert téged senki így nem font még énekébe.  

Én téged elpöröllek koroktól, éjszakáktól, 

aranyos lobogóktól minden kardvillanástól. 

A kulcsot elhajítom, kutyád szélnek eresztem, 

virrasztom földi éjed, házőrző ebnél éberebben.  

Mástól, s attól is, attól az egyetlentől, elpöröllek. 

Nem leszel senkié, magam se nézek másra többet. 

Attól is, kivel Jákob birkózott, elragadlak 

az utolsó vitában - hallgass! - igen, magamnak!  

De amíg nem teszem kezed a melleden keresztbe, 

addig - hiába minden! - a magadé leszel te: 

lendülsz éteri tájra, egekbe bontva szárnyat: 

a mindenség a bölcsőd, a mindenség lesz síri ágyad. 

Rab Zsuzsa fordítása

Pethes Mária: Februári zsoltár

senki nem hallja az olvadó hó hangját 

árnyékok közé bújik a gyengülő szél

a homályból előlibbennek a sötétség 

hírnökei lomha barna lepkék az ablakból

az otthon fénye zuhan az utcára hajamba 

fészkeli magát az éj aromája 

a rólad álmodó kertben alattomban 

elvetik magukat komor évek  

ágyam mellett rotációs gépek sokszorosítják 

a boldogság röplapjait nappalok és éjszakák

között nagy hézag tátong azon át kiszököm 

megtudni miért érzékenyek az utak amik mellől

kivágták a fákat jaj milyen könnyen elsírják 

magukat ha meghallják a favágók teherautóját  

lassan elfáradnak a tél végső napjai 

de késő délután mindent füst sző be 

hidegek még az esték 

telihold bámul bambán a kút vizéből és

 olyan halkan sóhajtozik a remény 

szinte nem is hallani  

délben a nap fényes pallosa lenyakazza 

a lázadó ködöt a tétovázásból mikor bont 

végre szirmot a tavasz hogy virágok 

szelídségével betöltse szívemet 

teli torokból kiáltom ébredj kikelet  

ki szavaz életet a bimbónak ha sáros 

földre veri az eső ki mondja meg 

az árnyékukkal beszélgető fáknak hogy 

itt az idő felszólalni mennyi mindent 

kellett eltűrniük a tél zsarnoksága idején 

és ki lesz méltó szeretettel fogadni 

azt a néhány hazatérő fecskét  

milyen nehéz az út törött horizont alatt 

megyek utánad hogy mezei virág 

illatú leheletedből lélegezzek 

rajtad keresztül a nyárra látok ne menj 

arra ahonnan nem várt rohammal tél közeleg 

sorsunk az amit neked énekelek 

ámen

Pilinszky János: Ki és kit?

Léptek a fűben, a sötétben, 

aztán egy székláb és egy ágy 

a törvénytelen ragyogásban.  

Akár egy kivilágitott 

vesztőhely, leszoritott tarkó, 

oly szép és idegen a látvány. 

Fények és árnyak, 

léptek, bútorok, 

hová kerűltem? 

Ágy és székláb, 

ki is van itt, ki van jelen,

és ki figyel, s kit is figyel?  

Léptek a fűben, a sötétben, 

aztán egy székláb és egy ágy 

a törvénytelen ragyogásban.

Pilinszky János: Ez lesz

Oszlás-foszlás, vánkosok csendje, 

békéje annak, ami kihűlt, hideg lett, 

mindennél egyszerűbb csend, ez lesz.

Pilinszky János: Áll az idő

Áll az idő. Egy forró skatulyában 

valami oly erővel látható, 

hogy láthatatlan. Nézek 

és nem látok.

Bódás János: Dícséret

Meghódolok Uram előtted.  

Hatalmad látom, ismerem.  

Neked köszönhetem, hogy lettem:  

Te vagy teremtő Istenem.   

Neked köszönhetem hogy élek, 

s ezer halálos buktatón  

nem vesztem el, – hiszen Te voltál  

megtartóm és oltalmazóm.   

S mert az ördög zsákmánya lettem,  

és veszni tért az életem, 

– hogy megszerezd, – a véred árán  

megváltóm is lettél nekem.   

Áldásodat meg nem becsültem,  

eltaszítottam kezedet,  

Te türelmesen csak megáldasz,  

mert jóság vagy és szeretet.   

Vigasztalás az is, ha méltán  

meg-megdorgálsz, s ha néha versz,  

mert bíztat a hit: gyermekednek  

tekintesz, s mint Atyám, nevelsz.   

S ha majd az életem kialszik,  

nem zár pokol, se sírhalom. 

Tenálad vár az üdv, az élet,  

mert Irgalom vagy, Irgalom. 

Szent-Gály Kata: Naplemente

Csak annyit kérek, engedd meg nekem, 

hogy megmaradjon a gyerekszemem, 

hogy lássalak, amerre járok, 

feléd nevessek, mint a virágok, 

s mikor elér a nagysötétű este, 

kapaszkodni tudjak a te két kezedbe 

úgy, mint az ősi, mohos törzsű fák 

próbálják fogni bütykös ágaikkal 

az elhanyatló nappal sugarát.

Szabolcsi Erzsébet: Virágom

Álmodtam egy virágot magamnak, 

éjjel-nappal óvom, ápolgatom. 

Szépen viruló virágszálam 

nem tudja, hogy csak én álmodom.

Faludy György: Nem váglak ketté…

Nem váglak ketté lélekre meg testre 

oly éles késsel, ahogy te teszed, 

ki lelkedet rábíznád tenyeremre, 

de kolostorba zárnád testedet.  

Vadabb vagyok. Fülem örvény: felissza 

lélegzeted fúgáit, s ha hamis 

szégyenkezésem nem tartana vissza, 

végigfogdosnám árnyékodat is.  

De ha mind az öt érzékemet menesztem: 

mindjárt cikázni kezdesz a fejemben 

és nem vagy többé se lélek, se test:  

én szüllek meg magamnak, mert kívánlak 

és mert kívánlak, élvezem a vágyat, 

mely engem betölt; téged elereszt.  

Vágy nélkül még nem volt szerelmes senki. 

Vágy nélkül csak az Isten tud szeretni.

Pilinszky János: Álom

A nemtelen lény lehajol, 

lehajol s fölemelkedik. 

Szépsége feleslegesebb 

és fontosabb egy elnökválasztásnál.  

Sárga haját megérinti a szél, 

szövetséget kötök vele, 

a gyönyörű fej elgondolkodik, 

s úgy néz szembe, hogy nem látni szemét.

Nadányi Zoltán: Vártalak egy évig

Vártalak egy évig, 

hol voltál egy évig? 

Én egyhelyben álltam, 

úgy vártalak, végig. 

Álltam és nem néztem 

se jobbra, se balra, 

csak ahonnan téged 

vártalak, csak arra.  

Szálka a kezemben, 

semmihez se nyúltam, 

szálka a szívemben,

még mélyebbre szúrtam. 

Nem ettem, nem ittam, 

csak álltam kábultan 

én nem is aludtam, 

csak el-elájultam.  

Leveleket hoztak, 

nem volt betű benne, 

ha beszéltek hozzám, 

mintha álom lenne. 

Hívtak, menjek haza 

és kézen is fogtak, 

mit mondhattam nekik, 

boldogtalanoknak!  

Egyszer egy virágos 

ág arcomba vágott,

a tavaszból ennyit 

láttam, ezt az ágat. 

Később egy szál levél 

csüngött róla félve, 

onnan tudtam én meg, 

várlak már egy éve.  

Nagy fa kidült volna, 

torony eldült volna, 

én csak álltam, álltam, 

szomorúság tornya. 

Álltam és nem néztem 

se jobbra, se balra, 

csak ahonnan téged 

vártalak, csak arra.