2022. február 14., hétfő

Marsall László: Mondd el szerelmed változásait












még valamikor ma mondd el nekem 
szerelmed változásait, 
ébredéskor moccanásait, 
amikor a tarkódtól meleg 
párna tollában mélyebbre pereg 
az elmúlt napi szerelem-szilánk, 
éles és mégis kristálycukor-szemcse, 
mikro-lencse és benne koponyánk, 
egybegyúrva az álomtollazatban 
gyűszűnyi nap egy kapuboltozatban, 
hol párban álló önmagunkat látva
elalszunk ott fenn, mi gyűszűnyi lámpa, 
mert minek még egy fény oda, 
hol a búcsúzók homloka 
úgy világít a kapuboltozatban, 
mint a holnapi szerelem-szilánk, 
mikro-lencse és benne koponyánk, 
a holnap esti álomtollazatban, 
midőn majd a tarkódtól meleg 
párnád tollában mélyebbre pereg, 
és ha leendő moccanásait, 
szerelmed apró változásait 
már ma valaha elmondtad nekem.

Oláh András: lehet-e

lehet-e újrakezdeni… 
a tilalom és a véletlenek 
borzongató örvényén átkelve 
semmivé szűkíteni a teret 
egyensúlyozni tekintetedáztatta 
tegnapok között fekete kabátban 
sértődékenyen 
s eljutni oda ahol te vagy 
az utolsó – az egyetlen

Lator László: Ki egyre fényesebb vagy

Olajos vizek hömpölyögnek,
füst ezüst zászlói lobognak. 
A folyóparton integetsz, 
ki egyre fényesebb vagy.  

A táj szikrázik, mint a fém, 
éles fény részeire bontja. 
Átlátszó hűvös szél tapad 
viaszszín homlokunkra.  

Szememben lakozol ragyogó 
szomorúsággal övezve. 
Haragos hangok zengenek, 
ha jön az üveges este.  

Jóságodra gondolok. 
Szikár árnyékom egyre hosszabb. 
Olajos vizek hömpölyögnek. 
Csillagok esnek. Fák suhognak.

Lator László: Ragyog a föld




Ragyog a föld, 
a mezők meleg szíve dobban. 
Lehet, hogy így akarja Isten, 
és minden úgy van jól, ahogy van.  

Kék vadszeder. 
Szűk ösvények bozótba futnak. 
Mandulák közt fürdik a fény 
színén a tarka lángra gyúlt nap.  

Helyet csinál 
a völgy borzongó vágyainknak. 
Kék tisztaságba öltözött 
hegyeink hullámzása ringat.  

Feküdj hanyatt, 
már elborult az ég feletted. 
Szemedre bolyhos csillagok, 
sötét, foszló szirmok peregnek.

2022. február 13., vasárnap

Rab Zsuzsa: Eső




Vigyázz!
Ne sajnálj – meggyűlöllek! 
Eső! 
Mondom! 
Eső csurog az arcomon.

Kamarás Klára: Félálomban

hol vannak a régi színek, 
meleg barnák, bíborok, 
gyermekkorunk édes íze, 
mesék, álmok, illatok, 
hol van már a tündérkert, hol 
aranyalma ring a fán, 
hol a mesebeli sárkány, 
aki nem is rossz talán, 
lombok árnyán szép királylány 
csókot várva szendereg, 
álmait rég elrabolták, 
feneketlen kútba dobták 
ködös, álmos reggelek, 
hol vannak a fiúk, lányok, 
a sok földi, égi jó, 
szegény Villon se találta, 
hová tűnt a régi hó…

Szabó Magda: Ma még enyém egészen

Ma még enyém egészen, 
mint könny a pilla szélén, 
köd és álom takarja, 
s a titkokon lakat. 

Mint magzatot borítja az 
emlék gyönge burka, 
beszélni nem tanult még, 
gőgös és hallgatag. 

Ma még enyém, de holnap 
a rímek ráomolnak, 
a hangok szertehordják 
száz szomjas szájon át, 

csengős bokák kerengve 
megpörgetik ütemre, 
a fátyla földre zizzen, 
feltárja homlokát. 

Hogy titkolnám, ha hagyna, 
takarnám önmagamba, 
ne tudjam én se, hogy van, 
ne tudja senki se; 

szemembe ül, kibámul, 
részt kíván a világból, 
ott villódzik szavamban 
játékos szelleme. 

A börtönét kitárja, 
megvillan gyenge szárnya, 
ma még enyém, de holnap 
elnyeli a világ, 

és ki magában óvja, 
én leszek árulója, 
dicsekvő, balga szókkal, 
remegő rímen át.

Szabó Magda: Tanú vagy, nem mehetsz el

Hány napja, hogy nem élsz már, s nem hiszem. 
Csak bámulom, mért vagy a kő alatt, 
s mit tétovázik úgy bokád mögött 
a mozdulat, 
hogy nem dob már felém, ha elkiáltom 
neved. 
„ Madár csak – biztatom magam –, madár 
e föld, mely eltemet, 
majd elhessentem, s felröpül.” 
Még visszatartom félénk csontjaid 
között a lelkedet. 

És más sem hiszi, lásd. A hajlékony tavasz 
megtorpant. Az esők 
csak lógnak le az égről, nem mernek kibomolni, 
hogy fel ne lazuljon a föld 
feletted, el ne tömje szád. Nem értem, 
hogy nem mozdulsz. Ágyad, tányérod ép. 
Hogy tudná összetörni az enyészet 
szemed gömbölyű tükörét? 

Tanú vagy, nem mehetsz el. Ki felel 
mellettem, ha te nem? 
Te láttad nőni napjaim, 
s a szőlőt a hegyen. 
Kelj fel! Magamban nem bírok: 
veled védekezem, 
hogy itt lengek kifosztottan, üresen, 
s mégis akkora súllyal, hogy az ág, 
mire pihenni szállnék, eltörik. 
Rád bíztam minden titkomat; 
az volt az ifjúság. 

Másnak ismertél. Igazold a lábam 
hajdani lépteit, holt tarka macska, 
Tanúja voltál, tanusítsd, 
hogy nőttem egykor én is, mint a fák, 
most dagadok csupán, keleszt a rémület, 
s egyre szűkebb e század. Úgy szorít. 

Kelj fel! Keresd velem! Hol a világ? 
A tengerek? 
Nem igaz, hogy kerek 
e föld. Indultam annyiszor, 
s mindig eltévedek. 

Már rég nem pörlök semmivel 
semmiért. S lásd, miattad 
most újra kifenem szavam, 
pörbeszállok riadtan 
vele, akiben egyedül 
hiszek: az elmúlással, 
s birkóznám a fagyott talajjal, 
hogy testedet kiássam. 
Tanú vagy. Nézz fel újra! Nem tudom 
megbocsátani nélküled, 
hogy szerteömlöm jeltelen, 
mint fiatal vizek, 
s magába szív e szomjas évtized.

2022. február 8., kedd

Arany János

 

" Legnagyobb cél pedig itt, e földi létben: ember lenni mindig, minden körülményben."



Napkelte
Fotó: Ágoston Éva

Rákos Sándor: Reggeli felismerés

Amint meghajló vállamra sugárban 
zuhant a víz – befont és elhagyott, – 
belém sajdult, kuporogván a kádban, 
a testi kín, hogy: egyedül vagyok!  

Hasogatón, mint csúzos fájdalom, 
csontomig átalverve, tört reám; 
külön érezte a kezem, a lábam, 
homlokom, tarkóm, a szemem, a szám.  

Mint egy hirtelen rosszullét, olyan 
váratlanul jött, – fázni kezdtem és 
sovány karommal, mely a csap felé nyúlt, 
játszadozott a finom remegés.  

Ha így látnál – ezt gondoltam riadva – 
reszkető újszülöttként, meztelen, 
amint vakon röpködő ujjaimmal 
a fürdőkád peremét keresem,  

ha így látnál, állati félelemnek 
reflexével kisfius arcomon, 
amíg a biztos zuhanás előtt 
egy pillanatra megkapaszkodom, 

mit éreznél? Talán szánalmat, undort, 
mint vonagló bogár kínja fölött? 
Olyannak néznél, mint az üres fészket, 
melyből a gólya délre költözött?  

Elfordulnál, mintha illetlenül 
viselkednék előtted valaki? 
Megnémulnál, mint ki iszonyatot 
nyelt el s nem mondja ki?  

Vagy megfontolnád, mit régóta tud 
a sorsomat gyökeréig tudó: 
hogy isten lakott egykor bennem is 
s nyelvem hegyén lombosodott a szó, 

a teremtés igéje, a ,,legyen!”; 
s a gazdag vemhü anyag ősködébül, 
világok pontos mértéke szerint 
bordám alatt esthajnalcsillag épült?  

De, jaj, váratlan összeütközés, 
robbanás néma planéták között! 
Pályám íve hirtelen legörbült… 
S most tépett szárnnyal, balul körözök  

és felejtem a kihunyt csillagot, 
a diadalmast, bátort, nagyszerűt; 
fénytelenül, dideregve futom 
a reám-merevülő jeges űrt;  

s bénán, zsibbadtan sajog a szivem. 
Magány borítja, mint rideg kötés. 
Átvérzett pólyámat felmutatom 
a hallgató, üres egeknek és  

néked, egyetlen, ki segíteni 
tudnál rajta, hogy ne légyen ilyen: 
jöjj a szíveddel egészen közel, 
hadd forrjon hozzá én csonka szivem!

2022. február 7., hétfő

Kányádi Sándor: Tünemény




Füstszínű falusi alkonyat vagy. 
Mosolyod illatos kenyerét tétován 
tördeli az emlékezés.  

Hol volt, hol nem volt, volt egy lány … 
Hiába próbálok neveket 
illeszteni a mosolyodhoz.  

Egy fehér-homlokú házra s egy lombos 
eperfára emlékszem, 
s hogy jött a csorda. 
Ránk bámult egy bivaly. – Mozgás, Rigó! – 
húzott rá a napszítta pásztor. 
És Rigó unottan tovább kolompolt. 
Hangoltak a békák a libaúsztatóban;
holdat himbált a szellő a domb fölé észrevétlen. 
Zizegett a nád. 
Mindenre emlékszem, úgy-ahogy, 
- talán még azt a zsámbékot is meglelném -
csak rád, az arcodra, mozdulataidra - nem.
Vagy nem is voltál más, 
csak egy soha-el-nem-felejthető mosoly, 
mely minden nyári alkonyatkor 
a langyos szellővel s a füst illatával 
meg-megkísérti emlékezetem? – 
Néha már-már látlak, érzem, amint hajad 
ujjaim közé omlik, mint akkor. 
De hiába, valami mindig eloroz előlem, 
és alkonyatból alkonyatba menekít.

Kányádi Sándor: Téli erdő…

Téli erdő vagyok. 
Éheznek bennem 
őzek és farkasok.  

Orkán gyötör, vihar 
ropogtat csontos 
ujjaival.  

Minden ágam recseg: 
most gondolom ki 
a rügyeket.

Kányádi Sándor: Titok











Irigyen néztem, napról napra 
irigyebben az ősz 
fantáziás pusztító kedvét, 
ős, erős 
tehetségét, mely sose mímel 
annyi színnel, 
oly élethíven 
festi az elmúlást, 
annyi pompával gazdagon, 
hogy nincs rá szavam, 
nincs hasonlatom. 
Főképpen játszi könnyedségét, 
nagyvonalú 
megoldásait irigyeltem, 
azt ahogyan a bú 
művében lassan, 
valami őrök katharzissal 
deres derűvé szelídül: 
azt ahogyan a szépség 
benne végképp, s másíthatatlanul 
teljessé alakul.  

Hogyan csinálja 
mindezt olyan könnyűszerrel 
a mester, 
az ősz, 
aki nekem már harminc 
hosszú ősz óta ismerős?  

Hogyan csinálja? 
Lázított 
a titok, 
a megismerés hiánya 
nyugtalanított.  

Suta sorokkal, 
ormótlan gondolatokkal 
vesződve, 
napról napra, 
éjről éjre 
irigyebb lettem az őszre.  

Míg egyszer, egy késő éjszakán, 
amint reménytelenül s törten 
a nyitott ablaknál 
levegőztem, 
s néztem, 
hogy nyargalnak a felhők az égen 
s a szél az utcán, 
s hallgattam hogy nyög, gyötrődik, 
igen, hallottam tisztán, 
akár egy ember 
gyötrődött, kínlódott 
a mester.  

És reggel, 
amikor szűkre húzott szemmel, 
tárgyilagosan, 
végignéztem a tájon –
művét mustráltam – 
deres szálak csillogtak hajában.  

Igen, ez a titok, 
ez a szépség ára! – 
Iszonyatosan szép volt 
a pusztítása, 
de pusztítás volt, 
bármilyen remek. – 
Teremtő-szépet formálni 
ennyit ne érne meg?!

2022. február 6., vasárnap

Vékony Andor: Fogyunk




Hazatértetek. 
Végtelenhez érkezett 
ami létezett.

Marina Cvetajeva: Én téged elpöröllek

Én téged elpöröllek égtől és földtől, nem menekszel, 
mert a vadon volt bölcsőm, és koporsóm is az lesz egyszer, 
mert úgy járok a földön - csak félig földet érve, 
mert téged senki így nem font még énekébe.  

Én téged elpöröllek koroktól, éjszakáktól, 
aranyos lobogóktól minden kardvillanástól. 
A kulcsot elhajítom, kutyád szélnek eresztem, 
virrasztom földi éjed, házőrző ebnél éberebben.  

Mástól, s attól is, attól az egyetlentől, elpöröllek. 
Nem leszel senkié, magam se nézek másra többet. 
Attól is, kivel Jákob birkózott, elragadlak 
az utolsó vitában - hallgass! - igen, magamnak!  

De amíg nem teszem kezed a melleden keresztbe, 
addig - hiába minden! - a magadé leszel te: 
lendülsz éteri tájra, egekbe bontva szárnyat: 
a mindenség a bölcsőd, a mindenség lesz síri ágyad. 

Rab Zsuzsa fordítása