Nagy István Attila: Hallgatásod

Elárul a szó, fehéren rád világol: 

nem állhatsz tehetetlen mosolyod mögött, 

csalás nélkül nem várhatsz újabb csodát. 

Árvaságod kibukik fogaid közül, 

váratlan alázza meg mímelt tetteid. 

Nem takarózhatsz a hűvös csenddel: 

hallgatásod szól szavaid helyett.

Zelk Zoltán: Ha ott

Ahol az útjuk megfutott szelek, 

ahol a hajléktalan árnyak, 

ahol a törött szárnyú záporok 

menedéket találnak, 

ahol egy asszony léptei alatt 

a fű nem hajlik, jég be nem szakad,

ahol a perc az ágakon 

tollászkodva megül, már föl se rebben –  

ha ott, ha ott, ha végül is 

a bekerített csendben.

Kálnoky László: Aki bennem lakik

A leghitványabb kavics is 

felragyog néha, mint a drágakő 

ha napfény érinti meg. Az ismeretlen 

lény, aki bennem hallgat, 

néha megszólal. Sorokat mond, 

olyan gyorsan, hogy nem tudom leírni, 

máskor csak kisegít egy-két szó erejéig, 

mikor elakadok. Nem tudhatom, 

férfi-e, nő-e? Valószínüleg nincs neme. 

Nem öregszik velem együtt. Ő kortalan.  

Mikor még fiatal voltam és erős, 

sokszor nem hajlottam szavára, 

sőt letorkoltam, mint valami mihaszna 

okvetetlenkedőt. Most már ő az erősebb. 

Hiába vagyok gyenge és öreg, 

megdolgoztat kegyetlenül. 

Szolgámnak hittem, és parancsolóm lett. 

De így a jó! Különben 

haszontalanná válnék életem. Napot napra 

morzsolnék, és nem látnám meg soha 

azokat az ismeretlen világokat, 

amiket ő tár elém karjának 

egy mozdulatával vagy föllebbentve köpenyét.  

Ő, aki általam van, 

ő, aki nélkül nem lennék több 

lesöprendő szemétnél egy isten asztaláról.

Szabó Lőrinc: Olvasás

Mint a csillagokat a távcsövek, 

úgy húztam körém, s egyre közelebb, 

könyveken át a Világ Tényeit: 

éj-nap olvastam. Mindent! Hajnalig, 

kis lámpa mellett, s függönyözve a 

konyhánk ajtaját. Boldogság, soha- 

nem-álmodott, töltött be: Nemcsak én 

vagyok (ha vagyok) bolond! Mint a fény 

mihelyt szabad, oly határtalanúl 

tágúlt a lelkem, nőtt, már messze túl 

kíváncsiságban s reményeiben 

iskolán s minden hasznon: Végtelen 

nyílt elém, hisz most eszközt, szárnyakat

kaptam, repülni, s törni zárakat: 

az Irodalmat: születő, arany 

lángok zsúfoltak, gyerekmód ugyan,

de úgy, ahogy az első távcsövek 

tömték új csillagokkal az eget.

Nagy László: Az én szívem

Az én szívem játszik, 

ingemen átlátszik, 

másik szívvel tündérkedik 

hajnalhasadásig.  

Születtem, felnőttem 

durva gaz-erdőben, 

virág vagyok, attól félek: 

csalán lesz belőlem.  

Szaporodik évem 

fényben, égdörgésben, 

ecetért kell elcserélni 

minden édességem.

Weöres Sándor: Nől a dér, álom jár

Nől a dér, álom jár, 

hó kering az ág közt. 

Karácsonynak ünnepe 

lépeget a fák közt. 

Én is, ládd, én is, ládd, 

hóban lépegetnék, 

ha a jeges táj fölött 

karácsony lehetnék. 

Hó fölött, ég alatt 

nagy könyvből dalolnék 

fehér ingben, mezítláb, 

ha karácsony volnék. 

Viasz-szín, kén-sárga 

mennybolt alatt járnék, 

körülvenne kék-eres 

halvány téli árnyék. 

Kis ágat öntöznék 

fönn a messzi Holdban. 

Fagyott cinkék helyébe 

lefeküdnék holtan. 

Csak sírnék, csak rínék, 

ha karácsony volnék, 

vagy legalább utolsó 

fia-lánya volnék. 

Weöres Sándor: Majomország

Hej de messze majomország, 

ott terem majomkenyér, 

majomablak majomrácsán 

majomnótát ráz a szél. 

Majomtéren, majomréten 

majomhősök küzdenek, 

majomszanatóriumban 

sírnak majombetegek. 

Majomtanártól majomlány 

majomábécét tanul, 

gaz majom a majombörtönt 

rúgja irgalmatlanul. 

Megépül a majommalom, 

lesz sok majommajonéz, 

győzve győz a győzhetetlen 

győzedelmes majomész. 

Majompóznán majomkirály 

majomnyelven szónokol 

egyiké majommennyország 

másiké majompokol. 

Makákó, gorilla, csimpánz, 

pávián, orángután, 

mind majomújságot olvas 

majomvacsora után. 

Majomvacsoraemléktől 

zúg a majomreterát, 

majombakák menetelnek, 

jobbra át és balra át. 

Rémületes majomarcot 

vágnak majomkatonák, 

majomkézben majomfegyver, 

a majmoké a világ. 

(1955)  

Füst Milán: Köd előttem, köd utánam...

Mint akit hordó tetején a saját horkolása ébreszt, 

Nem tudja, mint kerűlt oda, 

Körötte pókok, dongafák s lábatlan bábok furcsa népe s fázik is… 

Ugy ébredtem rá egykor én, hogy itt vagyok… 

Ahonnan jöttem, – jobb dolgom volt ennél, esküszöm. 

Lehettem bármiféle, tetszésem szerint s nem volt szivem, 

De táncolhattam itt és ott… megértitek? Szeszélyes voltam, illanó 

S ha elfáradtam, kis körömben bárhol bujtam el, – lappangtam titkosan. 

Több rejtély volt a lét nekem s több édesség: oly jó volt álom mélye meleg köpenyed! 

S időnként lengedezni zúzmarák felett, vagy lenni sajátmagam jégvirág 

S pattogva, kerengőzve kivirágzani egy sötét ablakon. 

Homályos udvar ez, amelyre gondolok. 

Itt éltem én e lét előtt, tudom. E helyt rejtőzött álmatag’ 

Függőleges és lassú életem. 

Egy asszony állt a kút előtt és bölcsőt ringatott… 

S én néztem őt. 

(1933)  

Zelk Zoltán: Avarszín

Avarszín gyapjúkabátban 

elszállt az ablak alatt, 

futottam rögtön utána, 

kergettem, mint a nyarat. 

Futottam, jaj, de hiába, 

elnyelte a fergeteg, 

ősz lett, mély-ősz egy csapásra – 

zuhogtak falevelek. 

Kertjeink halotti tánca, 

zúduló sárga szelek, 

avarszín gyapjúkabátja 

hol száll most, merre lebeg?  

Megáll az ember zihálva, 

s ríni kezd, mint a gyerek 

s kérdezi csak úgy magába: 

istenem, kit kergetek?  

Szelet és falevelet.

Zelk Zoltán: Tűnődés

A csend, mint vastag porlepel 

lebeg a nyugvó tó felett, s a lihegő 

nyugtalan szelek is aludni térnek 

hegyek odvába. Csak a csavargó, 

kit álmából kakasszó vert fel, 

nyúl mogorva kavics után, mivel 

elűzheti a lármázó, begyes madarat – 

s ahogy ráocsúdik a hajnali tájra, 

mint billegő ág hull alá keze, 

míg önfeledt kurjantásában szárnyrakap 

egy zsibongó fecskeraj. S hajadonfővel, 

szemeit törölve, a messzi város felé indul.  

Nem így a bölcs, ki magányos sziklán virraszt 

s tűnődve néz maga elé. Olykor gyöngyöt fűz 

vagy játékot farag, mosolya körül lepkék kergetőznek.  

Mosolya lámpás, estéli szeleknek 

s az eltévedt nyájnak mutatja az utat – 

kedvesem, ha látnád, virágoknak vélnéd 

kezében a szerszámokat.

Nagy István Attila: Álltál

Álltál a sugárözönben 

Röntgen-sugár ölelésben 

torokszorító magányban 

lezuhant vállakkal

nyitódni készülő 

hűvös tenyerekkel 

álltál a fuldokló csöndben 

hallgatásra kárhozottan 

befelé kiabálva 

vártál a sugárözönben 

Röntgen-sugár virradatban 

a megszülető szóra simogató 

csöndjére parázsló lobogására 

ott dobogtam szíved alatt 

mellkasodnak feszültem 

kilüktettem bőröd alól

hűs tenyeredbe csukódtam   

Nagy István Attila: Köszönöm

Köszönöm a szóra bírt hallgatást, 

a kamaszos ölelések lázát, 

bőröd forró kitárulkozását, 

köszönöm két kezed puhaságát, 

csókjaid mélytengeri gyöngyét, 

az első rózsa puha szirmát, 

jó szavaidnak esti csöndjét, 

tekinteted felgyújtó varázsát.  

Úgy nézlek, mint évezredes csodát, 

hitetlenül és reménytelenül. 

Úgy nézlek, hogy nincsen közöm hozzád, 

nem figyelem, mennyire fáj belül 

ez a visszafojtott látomás, 

csak ne szólna karod, szád, szemed, 

ne volnál olthatatlan lobogás, 

hogy ne tudnám: megszerettelek.

Nagy István Attila: Zelnicemeggy

Emeli az este a ködöt, 

álomfehér csönd a rétre száll, 

a vékony ágakra levelek ülnek, 

amíg a hold arcomra szitál. 

Magához hív a nyírfaerdő leánya: 

zelnicemeggy fehéren habzó virága - 

messziről imát suttog az ifjúság.

Nagy István Attila: Találkozás I.

Egy szeptember végi éjszakán a Tejút leple alatt 

találkoztam az ősszel. 

Sokáig babráltuk egymás arcán a szántások 

nedvesedő barázdáit, 

megbeszélésünk szigorúan négyszemközti jellege 

lényegtelenné oldotta 

az elmúlt évszakok lelkesült pillanatait. 

Döbbenten vizsgáltam a szemét, 

benne mostani magamat a sebesült foncsoron át. 

Szemhéjaim börtönében 

az egykori kamasz nézett maga elé 

már akkor is szomorúbban, 

mint amennyire a helyzet indokolta volna. 

Láttam az őszt, ő engem. 

Álltunk a buszmegállóban, vártunk. 

Hallgattunk, néztük a zsugorodó féklámpákat. 

Szólhattunk volna valamiről, 

de nagy volt a zaj bennünk.

Kálnoky László: Várakozás

Már öregedőben a szív egyre várja, 

hogy valami kimondhatatlan, 

szem és homlok mögötti virradatban 

kezdődjék ég és föld színváltozása, 

s éjek, napok titkukról valljanak. 

Lassan száll fel a fakó boltozatra 

az elmosódott, lomha nap, 

s lenn a lapályra sárga fényt vet. 

Bozótosukban kushadnak az évek, 

s falánk vadállatarcuk eltakarják. 

A fölrepedt föld gyűrődéseit 

a sugarak mint hogyha kivasalnák. 

Az idő nagy békességben telik. 

A gyapjas felhők kék mezőn delelnek. 

A legyezőalakban terjedő fény 

észrevétlen hatol be a homályba, 

ahol őslények árnyékai élnek,  

és történelem előtti szerelmek, 

míg ő a sűrűben tapogatódzva 

rálel saját rég otthagyott nyomára, 

amely el nem enyészett mindazóta. 

Ösvényre lép, hol rég haladt át, 

váratlan minden, mégis egyszerű, 

ugyanolyan a lomb s a fű, 

ahol különös maszkokat lát, 

félig elfelejtett halottak 

laposra préselődött arcait. 

Az erre járók őrajtuk taposnak. 

Megáll szorongva, összerezzen, 

mint aki sejti már a csapdát. 

Ferde sugarak nyílvesszője éri, 

feszélyező emlékek fojtogatják. 

Tudja, bekerítették. Visszatérni 

nem lehet már. Jobb, ha magát megadja, 

s eltűri, ami elkerülhetetlen.