Apáti Miklós: Megint

Igaz is, saját életem 

Miért ne tenném rendbe? 

Elválni, nősülni, — új család: 

Az ember megpihenne, 

Megülve új otthonában 

Mesélne jövőt, ha lenne. 

Jövőt kutató szemeivel 

Bebámulna a végtelenbe, 

Nézné saját hiányát hosszan, 

Az ürességet, hogy nincsen benne 

Épp az, az amiért... Tűzláng, 

Leányláng, lángok nyelve — 

Akkor fölállna. (Karosszékből?) 

Poharat, bőröndöt kézbe venne. 

Igen, az ember... És megint 

Soha, valahová. Menne. Menne.

Dobai Péter: In vivo

Elég egy merev tekintet: 

és áttörsz mindenen. 

Elég egy odanézés. 

Elég két nyugodt szem. 

A gúnyba, az árulásba is, 

ahogy a gyermek a megunt játékra, 

úgy nézz, 

amit már alig vesz észre, 

de még hozzá tartozik ...  

Elég ha nézel, elég és kész. 

Férfi vagy: ha meguntad ezt vagy azt, 

hát meguntad, nincs magyarázat, 

ne fűzz hozzá kenyerező vagy keserű szavakat. 

Ne félj mások egykori szemébe nézni. 

Félni: szégyen és lopás. 

Félni: botrány és erőszák. 

Félni: magány és illúzió. 

Félni: árulás és annak nincsen vége. 

Félni: kiszolgáltatottság és öngyilkosság. 

Ne félj mások tartozó szemébe nézni: 

nekik is nehéz téged viszontszeretni. 

Susan Boyle

Susan Boyle - How Great Thou Art

Tóth Árpád: Megváltozik…

Megváltozik szép lassan a világ, 

Szelíden, halkan elsötétül, 

Maholnap semmi se marad, 

Sok színéből, bolond tüzébül.  

Nem vonz már semmi messzeség, 

Nem szédít semminő magasság…  

Nem akarnak sírni a szemeim…

Dora Gabe: Dedikáció

Te tanítottál meg, hogy értsem
a hangok
és a bennük rejlő gondolatod
közti láthatatlan kapcsolatot.
Kezed remegésében
megéreztem az érzések ritmusát,
tekintetedben észrevettem
az adaggio bánatát,
a scherzo örömét.
Habár nem látlak,                                
habár egy sírkő gránitján
felfutó borostyánná
változtál,
hallak az éjszaka choraljában,
a nappalok dallamában.
A világ tele van zenével.
A világ tele van veled.

Dabi István fordítása

Parancs János: Túl eszméletünk határain

ott keringek majd a szobádban, 

kíváncsi szempár, figyelek némán,

mint a fürge gyík, fegyelmezetten, 

forrón lüktető torokkal, hálás szívvel, 

a tárgyakba rejtőzve, jelt sem adva, 

pillantásod kegyére várakozva, 

állok a csorba kávéscsésze peremén, 

egy pillanatra ott megpihenve, 

futólag érintem ajkad nyomát, 

majd alakot cserélve lopakodom, 

a falak mentén sietve menekülök, 

mert űz gyarló végzetem tovább, 

újabb és újabb búvóhelyre, cselre, 

és mint elátkozott, gyanakvó lélek, 

ott nyüszítek majd a közeledben, 

de addig nem szólhatok emberi nyelven, 

amíg föl nem fedezed a jelenlétem, 

amíg rám nem találsz

B. Radó Lili: Esteledik

Fejünk felett, látod, hogy húznak a darvak! 

így repül, szerelmem, felettünk az élet. 

Nézd az őszi kertek hervadozó lombját: 

pirosló örömünk így fakul meg, hullván.  

Jaj, kedvesem, vigyázz, elmúlik az élet, 

nincs már víg majális, messze a madár is, 

fáradt lombok ölén, futó felhők alatt 

halkan hull a harmat. 

Szerelmem, este lesz…

Utassy József: Négy haiku

Tombol a tavasz. 

Ám a magvak szivében 

irdatlan csönd van.   

*

Parazsadat, nyár, 

zápor sistergeti. 

Füstöl a határ.   

*

Látod, szememben 

barna bánat bandukol. 

Ősz van, szerelmem.   

*

Álmunkban olykor 

beszélgetnek a hamvas fák. 

Hozzád: Szabadság!   

Oláh András: definíció

a felejtés

a lélek némasága

a felejtés

az álmok rejtőzködése

a felejtés

cserbenhagyás

a felejtés

vértelen halál

Vas István: Levél a túlvilágra

Már negyven éve, hogy utolszor átkaroltuk egymást 

(Egyébként először is, azt hiszem: 

Még nem volt divat férfiak között az ölelősdi), 

Én elfordultam csüggedten, te ott maradtál, 

Mert nem és nem akartál csalni, bújni, 

Lesz, ahogy lesz, ahogy Isten akarja – mondd, 

Negyven év múlva már bevallhatod, 

Hogy gondoltál-e gondolattalan 

A nagy versekre, amiket megírsz majd. 

Megérte, mondd? Tudom, neked megérte 

A költészetért keresztre feszülni 

És feltámadni versekkel rakottan. 

Vagy írtunk-e szebb verseket azóta 

Mi, akiknek megadatott a vénség? 

De te, Miklós, nem fogsz megöregedni, 

Ma is fiatalon s beszennyezetlenül jársz 

Azon a megharcolt meredek úton 

Amaz Ország felé, amelyben sose csalódtál. 

Érvényesebb jel nem került kortárs útlevelére: 

Megszáradt sárral kevert vér a hiteles pecsétje, 

S ezt nem vonhatja vissza senki semmi módon. 

Menj hát, Miklós, előttünk, per saecula saeculorum.  

1984

Nagy István Attila: Válasz

Hiányzol.

Az életemből, az ágyamból, 

a vonuló felhők futásából, 

az ébredő nap első sugaraiból. 

Hiányzol a tárgyakból, 

amelyeket megérintek, 

hiányzik a tükrömből az arcod, 

a csészéből a teád, 

a mosolyod, az ölelésed, 

hiányzanak messze lóduló terveid. 

Nem vagy mellettem: 

kattognak a vonat kerekei, 

hi-ány-zol, hi-ány-zol. 

Valamikor így voltam én is – 

szólal meg a telefon.  

Nehéz csönd nyomja a szívemet.

Nagy István Attila: Elrejtelek

Szavaimba rejtelek, 

hátha nem találnak rád, 

amikor megvirrad, 

s útjukra indulnak 

a gonosz álmok. 

Új szavakat találok, 

testedet takaró 

varázsigéket, 

ne árthassanak neked 

az emberek. 

Mert minden jóság, 

minden gyötrelem, 

eltanulható, 

félek, egyszer 

megadod magadat. 

Szavaimba rejtelek, 

hátha nem találnak rád, 

s olyannak maradsz, 

amilyennek megszerettelek.

Nagy István Attila: Szép volt, igen

Ha végképp elvisz a hallgatás, 

s ajkaim belebotlanak a szóba

tekintetemmel se keresem a jövőt, 

és minden elmúlik, ami visszahívna, 

csak te leszel még 

örökké beváltatlanul – 

ősz hajjal, nekem mégis fényesen, 

összetört mosollyal, mégis ragyogón: 

állsz a fejem fölött,

megértve, nem vitázva, 

s arra gondolsz akkor is, 

ha már a múlt nem vigasztal, 

hogy szép volt, igen, mégis szép.

Nagy István Attila: Nem gondolsz

nem gondolsz arra 

ami szívedhez még nem közelít 

kitárod arcod a napsütésnek 

lelkedet az örökké mozgó vágynak 

még minden zöld és sárga 

még minden piros és kék 

még lángolnak a színek az álmok 

végtelen hit hullámzik benned  

de ha már arra is gondolsz 

ami ököllel veri a mellkasod 

térdre kényszerít az erdei úton 

vagy esténként amikor 

álmok után vadásznak az emberek 

ha nem nyúl utánad a társad 

hogy magához kulcsoljon 

és bezárja a vágyadat örökre 

akkor mindennek 

vége

József Attila

" Az Isten itt állt a hátam mögött 

s én megkerültem érte a világot."