szomorú, mint a fák, s hervadt virágok.
Az egész föld olyan árva, oly elhagyott,
mintha megunta vón Isten e világot.
Megunta, itt hagyta. Elköltözött innen.
Feljebb egy más égben lakik már az Isten.
Megérzi az ember, mikor nem is látja,
hogy valaki jött, és immár mögötte van,
pedig nincsen nesze, sem árnyékmozgása,
s megfordulunk rája.
Így éreztem Istent mindig, hogy velünk van.
Éreztem, mikor a holt föld kebeléből
a zöldelő élet miriádja kélt föl:
almafám rózsaszín virágba öltözött,
s fehér üde szegfűm illatot lélegzett:
fiatal akácfám két ablakom között
nőtt, nőtt, lombosodott, széjjelterjeszkedett:
kék pohárkáit a hajnalka kitárta
s mézét a zümmögő méhnek kínálta:
szőlőm sátort emelt a zöldelő dombon: –
virág volt a földön, gyümölcs volt a lombon.
S éreztem, hogy Isten itt van, e tájon,
mikor a nap fölkelt az aranyos ágyon,
és felhőfátyolát arcáról levetve,
meleget sugárzott minden elevenre.
A rigóm énekelt, galambom kacagott,
az egész mindenség életre támadott:
Pillangók röpködtek, bogarak szállongtak,
bársonyos poszméhek éneket
brummogtak,
érett a gabona, piroslott az alma.
A föld volt Isten kedves birodalma.
Elment.
És nyomába rabló, dúló szelek
jöttek, s kifosztották a szép természetet.
Elvitték a fáknak zöldelő lombjait,
eltiporták kertem kedves virágait:
szagos szegfűimet a porba metélték,
összerongyolták lugasom palástját,
koldussá csúfíták a jó kis akácfát,
s elrabolták kertem szép drágaságait,
el napraforgóm aranytányérait.
Fecskémet elűzték. Rigómat se látom.
Vajon hol jár ez a sárga kis barátom?
Nyári reggeleken ablakomhoz állva,
de sokszor hallgattam vidám trillájára,
s láttam is a lomb közt, ahogy el-elbújva,
rám kandikált, s akkor versét nekem fújta.
S hol van virágaim sok apró vendége:
a bogarak tarka-barka nemzetsége,
kik zümmögve, dongva kerengtek,
játszottak:
le-letelepedtek, mézport lakmároztak:
izenetet hordtak virágtól virágnak,
kertből a mezőnek, hegyről a rónának.
Milyen úri nép volt, mindegyiken látszott:
némelyik zöldarany-páncélban pompázott,
másik királyveres bársonyban, posztóban,
s kinek öv, kinek gomb díszképp a derekán
ki meg gyönge, finom fátyoltakaróban,
mint az oltár elé öltözködött leány.
Hol vannak? Meghaltak. Elvesztek
szegények.
Megölték az egész bogárnemzetséget.
Itt-ott, hogy az ember az avarban járdal,
látni őket fekve, széjjelesett szárnnyal.
Pusztulás és halál. Ez most a föld képe.
A nap is búsan jön reggel föl az égre,
s hogy kibontakozik szürke köpenyéből,
ablakomra csordul a könny szeméből.
S mégis ő az, kinek maradt még reménye,
hogy csak meleg kell és az ő áldott fénye,
és minden feltámad,
mit Isten lezúzott a „Ne legyen!” szókkal, –
mint az anya aki nem hisz a halálnak,
s holtravált gyermekét melengeti csókkal.
Még legkedvesebb tán az a csöndes óra,
mikor a nap korán elszáll nyugovóra,
s aláereszkedik fátyola az éjnek,
s elhalkul az élet.
Ilyenkor magam is kályhám mellé ülök,
és gondolattalan gondokba merülök:
egybeolvadok az árnyékkal, meleggel,
a kályhámból ömlő langyos lehelettel,
s úgy érzem, más élő nincs is a szobában,
csak ez a sarokba guggoló vaskályha,
meg az égő lámpa.
El-elnézem olykor időtlen hosszasan
a vágtató csikóst a kályhám oldalán,
ahogy mély árkon szilajon átrohan,
és sohasem ér túl a rámakarikán.
Valami boszorkány – hátul vagy előtte -,
belebűvölte itt őt a levegőbe.
És én egyre várom, álmodozva várom,
hogy egyszer csak mozdul és elvágtat
tovább
hajtja a vascsikós vasból való lovát,
és csak üres helye marad a kályhámon.
De ím nemcsak magam húzódtam e zugba:
két légy is ül itten előttem a falon.
Csendesen megülnek egymás mellé bújva
nem tartanak attól, hogy őket zavarom.
Két kis légy. Honnan jött? itt rejtőznek
nálam,
s fázlódtak a szoba valamely zugában:
azután megérezték a föléledt kályhát,
s tartja most mindegyik melegnek a hátát.
Máskor tán kedvetlen szemmel nézném
őket,
de most, hogy elűzzem, nem volt rá lelkem.
Nézem, hogy nyújtóznak és
melengetőznek,
s ők is néznek talán nagy álmosan engem.
Néznek, és magukban áldják a jó kályhát.
Összedörzsöli egy a hátulsó lábát.
Majd csendesen ülnek, s nem mozdulnak
többet:
átadják magukat a langyos melegnek.
Künn a falevél hull, hulldogál az ágról.
Gondolkoznak ők is a mulandóságról…
