2025. július 18., péntek

József Attila: Levegőt!












Ki tiltja meg, hogy elmondjam, mi bántott 
hazafelé menet? 
A gyepre éppen langy sötétség szállott, 
mint bársony-permeteg 
és lábom alatt álmatlan forogtak, 
ütött gyermekként csendesen morogtak 
a sovány levelek. 

Fürkészve, körben guggoltak a bokrok 
a város peremén. 
Az őszi szél köztük vigyázva botlott. 
A hűvös televény 
a lámpák felé lesett gyanakvóan; 
vadkácsa riadt hápogva a tóban, 
amerre mentem én.  

Épp azt gondoltam, rám törhet, ki érti, 
e táj oly elhagyott. 
S im váratlan előbukkant egy férfi, 
de tovább baktatott. 
Utána néztem. Kifoszthatna engem, 
hisz védekezni nincsen semmi kedvem, 
mig nyomorult vagyok.  

Számon tarthatják, mit telefonoztam 
s mikor, miért, kinek. 
Aktákba irják, miről álmodoztam 
s azt is, ki érti meg. 
És nem sejthetem, mikor lesz elég ok 
előkotorni azt a kartotékot, 
mely jogom sérti meg.  

És az országban a törékeny falvak 
- anyám ott született - 
az eleven jog fájáról lehulltak, 
mint itt e levelek 
s ha rájuk hág a felnőtt balszerencse, 
mind megcsörren, hogy nyomorát jelentse 
s elporlik, szétpereg.  

Óh, én nem igy képzeltem el a rendet. 
Lelkem nem ily honos. 
Nem hittem létet, hogy könnyebben tenghet, 
aki alattomos. 
Sem népet, amely retteg, hogyha választ, 
szemét lesütve fontol sanda választ 
és vidul, ha toroz.  

Én nem ilyennek képzeltem a rendet. 
Pedig hát engemet 
sokszor nem is tudtam, hogy miért, vertek, 
mint apró gyermeket, 
ki ugrott volna egy jó szóra nyomban. 
Én tudtam - messze anyám, rokonom van, 
ezek idegenek.  

Felnőttem már. Szaporodik fogamban 
az idegen anyag, 
mint szivemben a halál. De jogom van 
és lélek vagy agyag 
még nem vagyok s nem oly becses az irhám, 
hogy érett fővel szótlanul kibirnám, 
ha nem vagyok szabad!  

Az én vezérem bensőmből vezérel! 
Emberek, nem vadak - 
elmék vagyunk! Szivünk, mig vágyat érlel, 
nem kartoték-adat. 
Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet, 
jó szóval oktasd, játszani is engedd 
szép, komoly fiadat!  

1935. november 21.

Kosztolányi Dezső: Hajnali részegség









Elmondanám ezt néked. Ha nem unnád. 
Múlt éjszaka - háromkor - abbahagytam 
a munkát.
Le is feküdtem. Ám a gép az agyban 
zörgött tovább, kattogva-zúgva nagyban, 
csak forgolódtam dühösen az ágyon, 
nem jött az álom. 
Hívtam pedig, így és úgy, balga szókkal, 
százig olvasva s mérges altatókkal. 
Az, amit irtam, lázasan meredt rám. 
Izgatta szívem negyven cigarettám. 
Meg más egyéb is. A fekete. Minden. 
Hát fölkelek, nem bánom az egészet, 
sétálgatok szobámba le- föl, ingben, 
köröttem a családi fészek, 
a szájakon lágy, álombeli mézek 
s amint botorkálok itt, mint részeg, 
az ablakon kinézek.  

Várj csak, hogy is kezdjem, hogy magyarázzam? 
Te ismered a házam 
s ha emlékezni tudsz 
a hálószobámra, azt is tudhatod, 
milyen szegényes, elhagyott 
ilyenkor innen a Logodi-utca, 
ahol lakom. 
Tárt otthonokba látsz az ablakon. 
Az emberek feldöntve és vakon 
vízszintesen feküsznek 
s megforduló szemük kancsítva néz szét 
ködébe csalfán csillogó eszüknek, 
mert a mindennapos agy-vérszegénység 
borult reájuk. 
Mellettük a cipőjük, a ruhájuk 
s ők egy szobába zárva, mint dobozba, 
melyet ébren szépítnek álmodozva, 
de - mondhatom - ha igy reá meredhetsz, 
minden lakás olyan, akár a ketrec, 
Egy keltőóra átketyeg a csöndből, 
sántítva baktat, nyomba felcsörömpöl 
és az alvóra szól 
a harsány riasztó: «ébredj a valóra». 
A ház is alszik, holtan és bután, 
mint majd száz év után, 
ha összeomlik, gyom virít alóla 
s nem sejti senki róla, 
hogy otthonunk volt-e, vagy állat óla.  

De fönn, barátom, ott fönn a derűs ég, 
valami tiszta, fényes nagyszerűség, 
reszketve és szilárdul, mint a hűség. 
Az égbolt, 
egészen úgy, 
mint hajdanába rég volt, 
mint az anyám paplanja, az a kék folt, 
mint a vízfesték, mely írkámra szétfolyt, 
s a csillagok 
lélekző lelke csöndesen ragyog 
a langyos őszi 
éjjelbe, mely a hideget előzi, 
kimondhatatlan messze s odaát, 
ők, akik nézték Hannibál hadát 
s most néznek engem, aki ide estem 
és állok egy ablakba, Budapesten.  

Én nem tudom, mi történt vélem ekkor, 
de úgy rémlett, egy szárny suhan felettem 
s felém hajol az, amit eltemettem 
rég, a gyerekkor.  

Olyan sokáig 
bámultam az égbolt gazdag csodáit, 
hogy már pirkadt is keleten s a szélben 
a csillagok szikrázva, észrevétlen 
meg-meglibegtek és távolba roppant 
tűzcsóva lobbant, 
egy mennyei kastély kapuja tárult, 
körötte láng gyult, 
valami rebbent, 
oszolni kezdett a vendégsereg fent. 
a hajnali homály mély 
árnyékai közé lengett a báléj, 
künn az előcsarnok fényárban úszott, 
a házigazda a lépcsőn bucsúzott, 
előkelő úr, az ég óriása, 
a bálterem hatalmas glóriása 
s mozgás riadt, csilingelés, csodás, 
halk női suttogás, 
mint amikor már vége van a bálnak 
s a kapusok kocsikért kiabálnak.  

Egy csipkefátyol 
látszott, amint a távol 
homályból 
gyémántosan aláfoly 
egy messze kéklő, 
pazar belépő, 
melyet magára ölt egy drága, szép nő 
és rajt egy ékkő 
behintve fénnyel ezt a néma békét. 
a halovány ég túlvilági kékét, 
vagy tán egy angyal, aki szűzi, 
szép mozdulattal csillogó fejékét 
hajába tűzi 
és az álomnál csendesebben 
egy arra ringó, 
könnyűcske hintó 
mélyébe lebben 
s tovább robog kacér mosollyal ebben. 
aztán amíg vad paripái futnak 
a farsangosan-lángoló Tejutnak 
arany konfetti-záporába sok száz 
bazár között, patkójuk fölsziporkáz.  

Szájtátva álltam 
s a boldogságtól föl-fölkiabáltam, 
az égbe bál van, minden este bál van 
és fölvilágolt mély értelme ennek 
a régi, nagy titoknak, hogy a mennynek 
tündérei hajnalba hazamennek 
fényes körútjain a végtelennek.  

Virradtig 
maradtam így és csak bámultam addig. 
Egyszerre szóltam: hát te mit kerestél 
ezen a földön, mily silány regéket, 
miféle ringyók rabságába estél, 
mily kézirat volt fontosabb tenéked, 
hogy annyi nyár múlt, 
annyi sok deres tél és annyi rest éj 
s csak most tünik szemedbe ez az estély?  

Ötven, 
jaj ötven éve - lelkem visszadöbben - 
halottjaim is itt-ott, egyre többen - 
jaj, ötven éve tündököl fölöttem 
ez a sok élő, fényes, égi szomszéd, 
ki látja, hogy a könnyem morzsolom szét. 
Szóval bevallom néked, megtörötten 
földig borultam s mindezt megköszöntem.  

Nézd csak, tudom, hogy nincsen mibe hinnem 
s azt is tudom, hogy el kell mennem innen. 
de pattanó szivem feszitve húrnak, 
dalolni kezdtem ekkor azúrnak, 
annak, kiről nem tudja senki, hol van, 
annak, kit nem lelek se most, se holtan. 
Bizony, ma már, hogy izmaim lazúlnak, 
úgy érzem én, barátom, hogy a porban, 
hol lelkek és göröngyök közt botoltam, 
mégis csak egy nagy, ismeretlen úrnak 
vendége voltam.

Nemes Nagy Ágnes: Az ismeret

I.     

Csak egy marad meg, semmi más: 
a tiszta ismeret. 
Nem ismeret, csak szomjuság, 
mely mind felé vezet. 
Nem szomjúság, csak rettegés, 
mely oldalamba kap – 
rettenthetetlen rettegés! 
Hegyezd lándzsáidat.   

II.   

A rettegés s az ismeret közt 
mint hídbolt görnyedek, 
rendítenek, eleven eszközt, 
a tárgyak, szellemek. 
A félelem sötét öléből 
egy hídra vetve rá, 
fut rajtam nemzet, álom, élő, 
de mind hová, hová?   

III.   

Mint szomjas kentaurokon, 
kiket a vágy feszít, 
a hátgerincem, homlokom 
mind íves, csupa híd. 
Lábam előtt, lábam felett 
elúszik a folyam, 
de mily partok, de mily szelek 
borzolják bő hajam?   

IV.   

Borzolják? Élek? Nem tudom már. 
Elold felleg, folyó, 
köd úszik foszló partjaimnál, 
a híd lebeg: hajó. 
S csak bordaíven, roppanáson 
tapintom tűnt nyomát; 
a rém, a vágy, a cél, e három – 
s marad csak egy: a vágy.   

2025. július 16., szerda

Petőfi Sándor: Itt van az ősz, itt van ujra




" Kiülök a dombtetőre, 
Innen nézek szerteszét, 
S hallgatom a fák lehulló 
Levelének lágy neszét."

:-)

József Attila: Kedves Jocó!

De szeretnék gazdag lenni, 
Egyszer libasültet enni. 
Jó ruhába járni, kelni, 
S öt forintért kuglert venni.  

Míg a cukrot szopogatnám, 
Uj ruhámat mutogatnám, 
Dicsekednék fűnek fának, 
Mi jó dolga van Attilának.  

De erre gondolni sem merek, 
Boldogságom gyorsan pereg. 
S mert nincs meg a sok jó dolog,
 azért nem vagyok én boldog.

Turczi István: Azokra gondolok

Azokra gondolok 
akik lépcsőházak sivár homályába rejtekezve 
kitartóan sodorják a soron következő cigarettát 
baljóslatú idegen hangokra felkapják fejüket 
összerándulnak megdermednek mint a hűtőbe tett 
harangvirág bűntudatuk értetlenül 
éhesen kószál folyosók imbolygó fényei közt 
maguknak kuporgatják az eltulajdonított perceket 
a fekhelyül kiszemelt üres biciklitárolót 
a meleget a meleget s arcuk végül 
mégis gyanútlanul belebukik a liftaknába 
Azokra gondolok akik után nem marad 
mosoly se tévéinterjú se virágcsokor 
csak a magány végtelenített szalagjai 
igazolt peron-szabadság és jeltelen madárvonulás 
Azokra gondolok akik üvöltenének 
mikor halántékukhoz négyfelől tapad a csend 
akik simogatni is tudnának mernének szeretni 
érdek nélkül oldottan s néha szerelmesen 
akiknek nincsen kályhájuk ágyuk kutyájuk 
kicsi fehér vagy nagy fekete esetleg foltos 
és billenős fülű olyan mindegy végtére is 
tartozni valakihez annyi mint tartozni magunknak 
egy soha vissza nem térő pillanattal ha már 
nem futja többre ha már reménytelen 
Azokra gondolok akik verseket olvasnak 
elmeszesedett sajtszagú estéken 
szavak feketeseregével masírozva 
olvassák versemet 
de kevesen is vannak istenem   

2025. július 14., hétfő

Csorba Győző: Naplórészletek












-részlet-

ÍGÉRETEID lajtorjáján 
minek hoztál a magasságba? 
Csak szavak voltak szavaid, - 
zuhanok most halálraválva.  

Holt s még nem fogant ellenségek 
nyüzsögnek ébren körülöttem; 
hessentem őket és sirok, - 
ó, többen lesznek, egyre többen!  

Mint gyenge őzet vad kopóhad, 
futó szívem félelmek marják. - 
Én jó vitézem merre jár? 
miért nem villogtatja kardját?  

Meghalt a béke: vánkosomnak 
élő parázzsá vált huzatja, 
a sok-tenyerű éjszaka 
kegyetlen ökleit mutatja.  

Hogyan kiáltsak? melyik égtáj 
takar, melyik vándor-szél ismer? 
Nehéz vagy: sajgó-súlyosan 
visszhangozol érzékeimben.  

Minden való én voltam eddig, 
és lám: mindannyi idegen lett. 
Ha viszem őket, úgy viszem 
kelletlen, mint hordár a terhet.  

Növés fájdalma tagjaimban: 
elárvultam: kell izmosodnom. 
Alábbsüllyedt az ólmos ég, 
két vállamon remegve hordom.

Csorba Győző: Naplórészletek









-részlet-

SZÍVEM hűs felhők pólyái között reszket immár örökké. 
Minden gyöngédség elpártolt tőlem, amióta nem vagy; 
a régi barátok és a régi kedves tárgyak feleselve pörölnek; 
tudatos nagy kegyetlenséggel kínoznak a nappalok és az éjszakák. - 
Sírnom kellene, mondanom, hogy: hűtelen, 
mert megéheztettél és megszomjaztattál, de nem adtál ennem, innom; 
mert megmutattad, mi a jó, s rámengedted a rosszakat. - 
Mégis: nézzétek, emberek! puha mosoly játszik a szám körül; 
mint aki bűvös titkokat tud, mosolygok - mint ki gyermekek 
nagyosan-komoly játékát nézi és elmosolyodik. - 
Azt hiszi ő, hogy elhagyott, - azt hiszed, hogy elhagytál engem, 
s a két színben vastagodó idő egészen eltakar majd. 
Széles a világ, mély a föld, tág a tenger, magos az ég, 
szélesebb, mélyebb, tágabb és magosabb a szerelmem. 
Megindulsz nyúlánk utakon futó lábbal, vagy kanyarogva 
bujkálsz bújó ösvényeken: hozzám lyukadsz ki végül, 
a földbe ásod magadat, mérföldnyi kútba: énrám bukkansz, 
tengerre szállsz, bárhogy kormányzol: énnálam köt ki a hajód, 
a légbe lendülsz: énbelém ütődik gyenge homlokod. 
- Sírnom kellene, mondanom, hogy: hűtelen, 
de nem lehetsz te hűtelen, - sokkal jobban szeretlek annál, 
s eligyekvő lépteidet úgy nézem, mint egy pajkos gyermek csínyjét.

Csorba Győző: Naplórészletek












-részlet-  

DZSUNGELBE indulsz: egyszeri életed 
dühödt-növésű rengeteg ellepi,   
külön formáid szétfaragja      
durva kezével a vad tolongás.   

Már jól tudod, s mint gyáva gyerek, szepegsz, 
az eljövendőt már siratod: fagyos   
szellők legyintik gyönge szíved,      
mint kora-ősz a szelid virágot. -   

Ne félj! vigyáz rád nem-hazudó szemem, 
szerelmem égő jelt alakít föléd:   
mehetsz, bolyonghatsz bárhová: én      
látni fogom tüneményes arcod.   

S szólítalak majd régi neved szerint, 
s szavam lenyúl majd érted akár a kéz,   
s mint csillagot mély nyári éjen      
fölmutat újra a földnek, égnek.

2025. július 13., vasárnap

Tánczos Katalin: Az én miatyánkom...










**

Mikor a szíved már csordultig tele, 
Mikor nem csönget rád soha senkise, 
Mikor sötét felhő borul életedre, 
Mikor kiket szeretsz, nem jutsz eszükbe: 
Ó, „Lélek”, ne csüggedj! Ne pusztulj bele! 
Nézz fel a magasba – reményteljesen, 
S fohászkodj: MI ATYÁNK! KI VAGY A MENNYEKBEN…  

Mikor a magányod ijesztően rád szakad, 
Mikor kérdésedre választ a csend nem ad, 
Mikor körülvesz a durva szók özöne, 
Ó, „Lélek”, ne csüggedj! Ne roppanj bele! 
Nézz fel a magasba, és hittel rebegd: 
Uram! SZENTELTESSÉK MEG A TE NEVED!  

Mikor mindenfelől forrong a „nagyvilág” 
Mikor elnyomásban szenved az „igazság” 
Mikor elszabadul a „Pokol” a Földre 
Népek homlokára a „Káin” bélyege van sütve. 
Óh „Lélek”, ne csüggedj! Ne törjél bele! 
Nézz fel a magasba: hol örök fény ragyog, 
S kérd: Uram! JÖJJÖN EL A TE ORSZÁGOD!  

Mikor beléd sajdul a rideg valóság, 
Mikor életednek nem látod a hasznát, 
Mikor magad kínlódsz, láztól meggyötörve… 
Hisz a bajban nincs barát, ki veled törődne, 
Ó, „Lélek”, ne csüggedj! Ne keseredj bele! 
Nézz fel a magasba – hajtsd meg a homlokod… 
S mondd: Uram! LEGYEN MEG A TE AKARATOD!  

Mikor a kisember fillérekben számol, 
Mikor a drágaság az idegekben táncol, 
Mikor a „gazdagság” milliót költ, hogy éljen, 
És millió szegény a „nincstől” hal éhen, 
Ó, „Lélek”, ne csüggedj! Ne roskadj bele! 
Nézz fel a magasba, tedd össze két kezed, 
S kérd: Uram! ADD MEG A NAPI KENYERÜNKET!  

Mikor életedbe lassan belefáradsz, 
Mikor hited gyöngül, sőt ellene támadsz, 
Mikor, hogy imádkozz, nincs kedved, sem erőd, 
Mikor lázad benned, hogy tagadd meg „Őt”… 
Ó, „Lélek”, ne csüggedj! Ne egyezz bele! 
Nézz fel a magasba, s hívd Istenedet: 
Uram! Segíts, - S BOCSÁSD MEG VÉTKEIMET!  

Mikor hittél abban, hogy téged megbecsülnek, 
Munkád elismerik, lakást is szereznek, 
Mikor verítékig hajszoltad magadat, 
S később rádöbbentél, hogy kihasználtak! 
Ó, „Lélek”, ne csüggedj! Ne ess kétségbe! 
Nézz fel a magasba, sírd el Teremtődnek: 
Uram! MEGBOCSÁTOK AZ ELLENEM VÉTKEZŐKNEK!  

Mikor a „nagyhatalmak” a békét megtárgyalják, 
Mikor a BÉKE sehol – csak egymást gyilkolják! 
Mikor a népeket vesztükbe hajtják S kérded: 
Miért tűröd ezt?! MIATYÁNK! 
Ó, „Lélek”, ne csüggedj! Ne pusztulj bele! 
Nézz fel a magasba, s könyörögve szólj: 
Lelkünket kikérte a „Rossz”, támad, tombol! 
Uram! Ments meg a kísértéstől! 
MENTS MEG A GONOSZTÓL!  

UTÓHANG  

S akkor szólt az Úr Jézus, kemény – szelíden: 
Távozz Sátán! Szűnj vihar! BÉKE, SZERETET, 
És csend legyen! 
Miért féltek – ti kicsinyhitűek? 
Bízzatok! Hiszen Én megígértem Nektek: 
Pokoli hatalmak rajtatok erőt nem vesznek! 
Hűséges kis nyájam, Én Pásztorotok vagyok, 
És a végsőkig VELETEK MARADOK!  

Lejegyezte Dr. Eőry Ajándok 
1999. november 18

Váci Mihály: Gyalog szerettem volna jönni












Gyalog szerettem volna jönni 
a porral lepett füveken, 
mezítláb; hogy frissen érezzem, 
ha felmelegszik a szülőföld pora; 
mikor megérkezem.  

Gyalog szerettem volna jönni, 
hogy érezzem: – a telt kalász, 
a rét sok térdeplő füve 
elém borul, el nem eresztve, 
s lábam kérve kulcsolja át.  

Gyalog szerettem volna jönni: 
át a szorgalmas földeken, 
mindenkinek által kiáltni, 
mezsgyén átlépni, kezetrázni: 
„ Na és a munka, hogy megyen?"  

Gyalog menni az utcán végig, 
előre köszöngetni ott. 
Tornácokon üldögélni, mint régen, 
hogy mindenki arcomba nézzen, 
s mondják: – „ Semmit se változott!”  

Én gyalog fogok hazamenni 
a porral lepett füveken, 
mezítláb, hogy sírva érezzem, 
ha felmelegszik a szülőföld 
pora, mikor megérkezem.

Varga János Veniam: Én még












Hoztam vizet kútról anyám óhajára. 
Hasítottam a fát kormos vaskályhába. 
Gyertyalángnál ettem, mikor jött az este, 
Pirított kenyér volt a rántott levesbe! 

Kopasztottam tyúkot, pucoltam a pontyot. 
Adtam a hízóknak illatos moslékot. 
A kutya és macska maradékot evett, 
Szégyenkezni akkor, semmiért se kellett! 

Építettem bunkert a nyári szünetben, 
S a fél világot körbebicikliztem! 
Visszavittem vígan sok üres üveget, 
Vettem rajta ízes takarékbélyeget! 

Kristálycukrot szórtam a vizes kenyérre, 
Ha éppen nem tellett rendes édességre! 
Faragtam a csúzlit, bicskával nyársakat, 
Focizni hívtam ki a szomszéd srácokat. 

Emlékszem arra, hogy milyen volt a világ. 
Nem volt ily bőség és efféle szabadság. 
Nem telt volna többre, a szebbre, se jobbra, 
Visszamennék mégis én abba a korba!

2025. július 12., szombat

Makay Ida: Nekem adod












Ősz lesz akkor. Hűvös derengés. 
A láthatáron füstölője 
ég még a Napnak. Meg se rezdül 
se fűszál, se a pillanat. 
Akkor nyitsz be csöndben az ajtón, 
és nekem nyújtod szótalan, 
mely tenyeredben felparázslik, 
a halhatatlan fényű ékszert, 
az Esthajnali Csillagot.

Boda Magdolna: (túl sokan voltak a hangok)












Koncertjegyet vettél, 
pedig én csak téged 
akartalak hallgatni 
zene helyett, 
szívdobogásod 
és a két dobbanás közötti csöndet. 
A két nem közötti egyetlen igent.

Bertók László: Árnyék

Kicsinyesként rakni össze. 
Elfeledkezni időről, térről, 
el a füttyszóról, ami 
egybekapcsolja a hiányt 
a félelemmel, s mint 
szárnyak között a test, 
működteti a pillanatot. 
Nem figyelni a mozdulatok 
egymást habzsoló végtelenjére, 
úgy élni meg a vacogást, 
ahogy a költöző madarak 
hulláma átcsap 
nyár végén Afrikába, 
ahogy a magzat szíve 
ráhangolódik az univerzumra, 
ahogy a halottakból 
készül a történelem. Csak 
lélegezned kell hozzá, csak 
cseppenként bele kell 
keverned a véredet, csak 
ki kell találnod újra. 
Mintha a sást húznád szét, 
amikor suhog az eső. Mintha 
nem tudnál róla, hogy 
elveszel benne.