Elfeledkezni időről, térről,
el a füttyszóról, ami
egybekapcsolja a hiányt
a félelemmel, s mint
szárnyak között a test,
működteti a pillanatot.
Nem figyelni a mozdulatok
egymást habzsoló végtelenjére,
úgy élni meg a vacogást,
ahogy a költöző madarak
hulláma átcsap
nyár végén Afrikába,
ahogy a magzat szíve
ráhangolódik az univerzumra,
ahogy a halottakból
készül a történelem. Csak
lélegezned kell hozzá, csak
cseppenként bele kell
keverned a véredet, csak
ki kell találnod újra.
Mintha a sást húznád szét,
amikor suhog az eső. Mintha
nem tudnál róla, hogy
elveszel benne.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése