Sipos Gábor Gergő versei

Tárt ölelésed poklok kapuja, 

hívogatón a tűzbe taszítja fejem. 

Édesen ég, füstje bájos táncba kezd, 

vígan száll az éj zord köpenyén. 

Esti mesét sző boldog illatú pernye, 

örökre lecsukódik szemed, ha hallgatod. 

Megjött az álom, 

ahogy karod összefonódott nyakamon, 

ne engedd el többé 

kicsinyes indokokra hivatkozva.  

*  

Villanás volt csak 

az, hogy szerettél engem. 

Állandó vaku.  

*  

elmúltál, mint, ahogy 

ködbe veszett ez a hajnal, 

menthetetlenül ragyog 

a láthatatlan angyalarccal, 

és nevetéssel ölelt 

álmatlan álomvilágom… 

felébredéseim közt lelt 

savanyú, fonnyadt virágom  

*  

…és egyszer újra tavasz lesz, 

és egyszer újra itt leszel, 

ölelni fogsz és nevetni, 

a fákra zöld ruhát lehel 

a csalfa, léha április 

kötelező lesz szeretni 

a szívem újra énekel, 

hiába fáj, már fájhat is, 

egyáltalán nem érdekel 

csak lenne nálad egy cseppnyi 

gyógyír, mielőtt meghalok, 

tavasszal furcsa hangzatok 

zsongják az édes dallamot, 

hogy egyszer újra itt leszel….

Kovács Daniela: Vissza ne nézz!

Volt már úgy, hogy visszamentél oda, 

hol valaha rég az időd kinyílt, 

hol minden tavasz hajadba fonta 

a buja ívbe rád hulló idillt?  

Hol úgy ringatott ölében anyád, 

mint a jó szagú szénát a szekér. 

Ugye, ma mindened odaadnád 

a múlt kapuján átlépett percért?  

Jaj, ne tedd. Csak még inkább fog fájni, 

hogy ott már minden tilt és megtagad. 

Hiába adnál cserébe bármit, 

ott idegennek éreznéd magad.  

Ha nem hiszed el, próbáld ki bátran. 

Látom, égeti kezed a kilincs, 

ósdi kulcsod csikordul a zárban, 

de odabenn immár egy lélek sincs.  

A roskadozó, hűlt falak között 

nem köszön vissza az ismerős hang. 

Ha hallottad is, csak szíved nyögött, 

s úgy vert fájón, mint vassal vert harang.  

Látod? Én megmondtam. Jártam már ott, 

és hosszan sírtam, némán, befelé, 

s míg lelkem fanyar könnyekben ázott, 

lecsuktam végleg a múlt fedelét.

Cseri Kálmán: Mi az üdvösség

„ Amikor útnak indult Jézus, odafutott hozzá egy ember, térdre borult előtte, és ezt kérdezte: Jó Mester, mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet? Jézus így szólt hozzá: „Miért mondasz engem jónak? Senki sem jó az egy Istenen kívül. Ismered a parancsolatokat: Ne ölj, ne paráználkodj, ne lopj, ne tanúskodj hamisan, ne károsíts meg senkit, tiszteld apádat és anyádat.” Az pedig így felelt: „Mester, mindezeket megtartottam ifjúságomtól fogva.” Miután Jézus rátekintett, megkedvelte, és ezt mondta neki: „Egy valami hiányzik még belőled: menj, add el, amid van, és oszd szét a szegények között, akkor kincsed lesz a mennyben; azután jöjj, és kövess engem.” E válasz miatt elborult az ember arca és szomorúan távozott, mert nagy vagyona volt.” 

Mk. 10,17-22        

          Ma este nem az időről szeretnék elmélkedni, és nem is egyfajta összegezésre, visszatekintésre hívlak titeket, hiszen a vasárnapi igehirdetés olyan kedvesen bátorított a helyes emlékezésre, és az év végi hálaadásra. Ma este olyan értékre szeretném felhívni a figyelmeteket, ami felett nem repül el az idő. Ami nem veszít az értékéből az éveinkkel, sőt az életünk elmúlásával sem. Ami érték itt, és érték lesz a következő nagy világkorszakban is, amit úgy szoktunk mondani: örökkévalóság. Ez pedig az, ami után ez a gazdag fiatalember érdeklődött Jézusnál. Az örök élet vagy más aspektusból nevezhetjük ma így is: az üdvösség. 

Két oka van annak, hogy ennek az évnek utolsó istentiszteletén erről hangzik az ige. Az egyik: ez az az érték, ami a legátfogóbban és a legalapvetőbben meghatározza egy ember életét már itt a földön is, és a következő nagy világkorszakban, az örökkévalóságban is. A másik ok: egy Gallup-felmérés szerint Magyarországon a célértékek ranglistáján az utolsó helyen áll az üdvösség. Sőt az egyik szociológus megjegyzi: leszakadó-an az utolsó helyen áll. 

Mi az, ami az utolsó helyen áll ma az emberek értéklistáján, és amit a Szent-írás messzemenően az első helyre helyez? Mi az, ami Isten igéje szerint a legalapvetőbben meghatározza minden ember földi életét és örök életét, s amit mi az utolsó helyre teszünk? Egy vékony vallásos rétegnél ugyan nem az utolsó helyen van, hanem egy kicsit előbb, de még ezeknél a vallásos embereknél is megelőzik az üdvösséget mint célértéket ilyenek: a családi élet boldogsága, az anyagi jólét, a jól végzett munka öröme és a haza biztonsága. — Ezek mind nagy kincsek, most nem erről van szó, most a sorrendről van szó: hova helyezik az emberek az üdvösséget? 

E szociológiai tanulmány rámutat arra, hogy az országonként eltérő üdvösségrang-helyek összefüggésben vannak azzal, hogy a lakosság milyen arányban hisz a halál utáni életben. 

A konzervatív Amerikában a népesség 78%-a túlvilághívő — ahogy ő írja, de még ennél is többen hisznek a mennyország létezésében: 86%-ban. Ezzel szemben Magyarországon a lakosság 73%-a tagadja, hogy van túlvilág, de még ennél is többen, 84% tagadja, hogy létezne valamiféle pokol. Megállapítja a szerző, hogy a mai ember civilizáltabb Isten- és túlvilág-képre vágyik, és éppen ezért azt tanácsolja: „A túlvilággal és a pokollal kapcsolatos egyházi álláspontnak közelednie kell ahhoz, amit a mai társadalom hihetőnek és elfogadhatónak érez”, hiszen a jelenlevő világvallások és a különféle ezoterikus elméletek olyan nagy kínálatot adnak a ma emberének, hogy csak akkor tud a keresztyén egyház „piacon” maradni, ha tekintettel van a „vevők”-re is. 

Nos, egy piacorientált gondolkozású ember nyilván nem is fogalmazhat másként. Mindenesetre e fogalmazás és az itt érintett teológiai vonatkozású gondolatok mögött alapvető tévedések vannak. Ezért fontos tudnunk, mit ért a Szentírás üdvösségen. Mi az, ami az utolsó helyre szorult, és amit ugyanakkor Isten igéje ma is, nekünk is az első helyre tesz? Mi az, amiről nemcsak egy esztendő utolsó estéjén érdemes gondolkozni, hanem jó, ha ennek az évnek utolsó estéje arra figyelmeztet minket, hogy egyszer kivétel nélkül mindannyiunk számára eljön az életünk utolsó estéje is, és azon az estén vagy napon semmi más nem lesz fontos, csak az, hogy van örök életünk vagy nincs? Ott teljesen elveszíti jelentőségét, hogy mennyit sikerült pénzben összetakarékoskodnunk, hogy milyen diplomá-ink vannak otthon, hogy milyen érmeket, kitüntetéseket szerzett meg valaki kemény, szorgos munkával a tehetsége révén. Ott minden egyszerre elveszíti az értékét és a jelentőségét. Egyetlen kérdés lesz csak döntő, de az az örök sorsunkat eldöntő: van-e örök életünk? Van-e üdvösségünk? 

Nem felesleges tehát, és nem valami hajánál fogva előrángatott téma szilveszter estéjén az, hogy mit tanít a Szentírás arról, amire olyan szenvedélyesen kérdezett rá ez a fiatal ember Jézusnál: „Mit cselekedjem, hogy elnyerjem az örök életet?” Szeretném röviden elmondani, mit tanít a Szentírás az üdvösségről vagy örök életről, és utána öt, remélhetőleg világos tételbe összefoglaljuk azt, amit erről tudnunk kell. Aztán, hogy ki mit hisz, az már a személyes felelősségünk. 

I. 

Mi az üdvösség? Isten uralma az életünkben. 

Mindnyájan a bűn országába születünk bele, amikor a világra jövünk, és a bűn kezd el uralkodni rajtunk. Aki megfigyelt már pici gyerekeket, akik különösebb rossz példát nemigen láthattak még családon kívül vagy belül sem, az elképed azon, hogy mennyire a vérünkben van az, amit a Biblia így nevez: bűn. Isten azonban nem hagyta az embert ebben a kényszerhelyzetben, hogy kénytelen mindig önmaga és Isten ellen cselekedni, vagyis vétkezni, hanem szabadítást készített. 

Pál apostol így ujjong ezen: „Kiszabadított minket a sötétség hatalmából, és átvitt minket az Ő szeretett Fiának országába.” (Kol 1,13) Ez az üdvösség. Az üdvösség tehát: szabadítás. Amikor Isten megfogja az embert, és átteszi egy határon egy másik országba. Az Ő országába teszi, ahol nem kénytelen már az ember mindig újra vétkezni, mint a bűnuralom alatt, hanem ahol megvalósul a Krisztus-uralom az életében, ahol Isten törvényei érvényesek, ahol Isten védelme veszi őt körül, ahol Isten dicsőségére él, ahol Isten helyez elé célokat és kínál fel neki eszközöket, és ő önként, boldogan ennek az új Úrnak engedelmeskedik minden tekintetben. Ez a bizalomteljes engedelmesség az üdvösség, ami elkezdődik már itt, és ha egyszer majd meghalunk, kiteljesedik, végérvényessé válik, ma még számunkra elképzelhetetlen mó-don tökéletességre jut. Itt most küszködik azért minden hívő ember, hogy engedelmes tudjon lenni, akkor majd ez tö-kéletesen és folyamatosan történik. 

Tehát az üdvösség a Biblia tanítása szerint Isten uralma az életünkben. Ez vagy elkezdődik már itt, ebben a földi életben, vagy nem kezdődik el soha. Akinek a halála pillanatáig nem kezdődik el, utána nincs lehetősége elkezdeni. Ezt megint csak Jézus Krisztus tanítja határozottan. 

Mit jelent az, hogy itt elkezdődik az üdvösség valakinek a számára? Jól szemlélteti ezt például Zákeus esete. Zákeus is a bűn országába született bele, mint ahogy én is, meg ti is, kivétel nélkül mindnyájan. Elkezdett úgy élni, mint mindenki más. Fel sem tűnt neki, természetes volt a számára, hogy több vámot szedett be az emberektől, mint amennyi járt volna. Egészen természetes volt, hogy azt magának gyűjtötte össze és így egyre gazdagabb lett. Egyre feljebb mászott a ranglétrán, s a végén már a nagy kereskedővárosban, Jerikóban ő lett a fővámszedő, mindenkinek a főnöke. De minél gadagabb lett, annál jobban érezte: valami hiányzik. Valami, amit nem lehet pénzen megvenni, amit nem lehet összeköttetésekkel elérni, amit nem lehet senkitől sem kierőszakolni. Valami, ami nélkül nem boldog az ember, nem teljes az élet. Ott van a sok pénz otthon, s bármit megvehetne, s mé-gis valami lényeges dolog hiányzik az életéből. Elkezdte ezt a valamit Jézusnál keresni, legalább látni akarta Jézust. Nem volt rest felmászni egy fára. Az akkor sem volt kisebb szégyen és botrány, mint ha valaki ma ezt csinálná. És láss csodát: Jézus megáll az alatt a fa alatt, nevén szólítja őt, kedvesen beszél hozzá és bejelentkezik nála. Ennél nagyobb megtiszteltetés nem érhette volna ezt a közutált embert. Azonnal jön le a fáról, sarkig nyitja Jézus és tanítványai előtt az ajtót, és beszélgetnek a terített asztal körül mindenféléről. Egyszer csak Zákeus kezdi magát rosszul érezni. Azt mondja: Uram, itt sok lopott pénz van. Arra gondoltam, hogy akire még emlékszem, hogy becsaptam, azt négyszeresen kárpótolnám, ami meg marad, kiosztanám a legszegényebbek között. Jó lesz-e ez így? Jó lesz. S miután Zákeus nekiindul, még egy mondatot mond az Úr: „Ma lett üdvössége ennek a háznak.” Miért? Mert akkor léptek érvénybe Isten törvényei Zákeus életében. Azon a napon ismerte el Zákeus maga fölött úrnak Jézust, aki nem prédikált neki hosszasan arról, hogy milyen csúnya lopott pénzt rejtegetni, hanem Jézus jelenléte elviselhetetlenné tette Zákeusnak a rejtegetett bűnt. Egész világos lett, hogy vagy a lopott pénzzel lakik tovább egy fedél alatt, vagy Jézussal él tovább együtt — a kettő együtt nem megy! 

Melyiket választja? Ő ezek után Jézust választotta. Olyan szeretetet kapott tőle, hogy arra nem lehetett más válasz, csak ez a hála. Átlépett egy másik országba, egy másik uralom kezdett érvényesülni az életében, és ő engedelmeskedett ennek az új Úrnak. Akkor is, ha ilyen árat kell fizetnie. Rámegy a vagyona! Na és? Mindennél többet ér neki a Jézussal való közösség. 

Az üdvösség a Jézussal való valóságos közösség. Az üdvösség az élő Krisztusnak való folyamatos engedelmeskedés a hétköznapokban is. Az üdvösség az a szabadítás, ami felszabadítja az embert a bűn kényszere alól, és szabaddá teszi arra, hogy engedelmeskedjék Isten törvényeinek. Ez elkezdődhet, és el kell, hogy kezdődjék már ebben az életben a számunkra. Ha valóban ezt értjük üdvösségen, akkor hadd kérdezzem meg szeretettel: van neked üdvösséged a szó ilyen értelmében? Miféle törvényeknek engedelmeskedtél az elmúlt évben. Milyen uralom alatt vagy? 

Nyögsz, vagy pedig boldogan szolgálod a te új uradat, Jézust? Egészen konkrét módon a hétköznapokban megvalósulnak Isten törvényei a mi életünkben? Akkor van üdvösségünk! Enélkül lehet sok minden: jó szándék, vallásosság, nagy műveltség, sok segítség másokon és ez mind nemes dolog, de nem azonos az üdvösséggel. Az üdvösség Isten uralma az ember életében, ami történik a hétköznapokban, minden helyzetben újra és újra. 

Nos, ezt nem szokták érteni az emberek, és azért mondanak és írnak le efféléket, amiket az elején hallottunk. Tudniillik úgy gondolkoznak sokan, mint az a gazdag fiatalember: ha elég jót cselekedett valaki az életében, akkor jutalmul a halála után valamiféle boldog állapotba kerülhet majd, s azt mondják, ez az üdvösség. Ha itt elég jót tett, akkor majd utána jutalmul boldog állapotba kerül. Holott az üdvösség nem bér, hanem ajándék, szabadítás, közösség egy valóságos személlyel, az élő Jézus Krisztussal. Ezért mondja itt Jézus a gazdag ifjúnak: tedd félre az akadályokat, és kövess engem! 

Örök életet akarsz? Az itt kezdődik, ha velem összeköltözöl. Ha együtt járunk, az az üdvösség. Amíg külön utakon jársz, tőlem távol, az az epekedés, vágyakozol az örök élet után, de nem lesz a tied. Az üdvösség azt jelenti: együtt élni Jézussal. (Nyilván a mi számunkra a szó hitbeli értelmében.) 

Nem értette ez a gazdag fiatalember sem, ezért olvastam fel alapigének ezt a történetet. Olyan tanulságos az indítása ennek a történetnek. Jézus tanít, és ez a fiatalember nincs ott. Intézi a dolgait, rengeteg intéznivalója van egy gazdag embernek. Aztán lihegve fut oda akkor, amikor Jézus már elindult onnan, hogy továbbmenjen. Jellemző Jézusra, hogy megáll, és kedvesen beszélget vele, nem mondja: elkéstél. Még nem késett el. S akkor lélekszakadva jön elő belőle talán szaggatottan a kérdés: „Mit cselekedjem, hogy elnyerjem az örök életet?” Jézus válaszából kiderül, hogy nem jó a kérdés. Téves az egész gondolkozás és elképzelés. Itt nem teljesítménybérezés van. Mert ha az lenne, akkor már tied lenne az örök élet, hiszen azt állítod, hogy fiatal korod óta az Isten minden parancsát megtartottad. Akkor mi a probléma? Ezért járna az örök élet és az a bizonyosság, hogy neked ez van, és ezzel az örömmel élhetsz. De nem ezzel élsz, nincs ilyen bizonyosságod, nincs örök életed. Miért nincs, ha állítólag minden parancsot megtartottál? Ha valaki megtartja, akkor jutalmul (ugye) meg kellene kapnia. Na de ez nem jutalom! Ez ajándék. Isten szeretetből adja és kínálja. Az a kérdésed, mit cselekedjél? Nem neked kell cselekedned, Isten akar cselekedni benned, meg veled, hogy érvényesüljenek az Ő törvényei az életedben, és használjon téged mások javára. Itt kezdődne az örök élet. Nem neked kell cselekedned. Az mindig az egyszerűbb dolog, amikor valaki azt mondja: tessék megmondani, most mit kell csinálni, mondjuk a gyülekezetben, vagy mire kell adakozni. Mindig kell valamire. De ez nem függ össze az üdvösséggel és az örök élettel. Ott Isten akar cselekedni benned. Arra vár, hogy Úrként ismerd el, mint Zákeus, és kezdd csinálni azt, amit Ő mond. Azt tartsd igaznak, amire Ő azt mondja: igaz, s szakíts mindennel, ami ennek az akadálya. 

Ennek a gazdag ifjúnak az életében a gazdagság volt ennek az akadálya. Akkor el kell tenni az útból — mondja Jézus. Micsodát? A gazdagságomat? Hát azt nem! Nem lehet valahogy másként az örök életet? Nem lehet! Mert ami megakadályoz abban, hogy Jézussal közösségre juss, azt félre kell tenni az útból. Ez az akadálya az örök életnek, akármi az. Ha nála a vagyona, akkor azt kell félretenni. Hát azt azért nem! — és szomorúan megy el Jézustól. Olyan szomorú ez az egész történet. Valaki nagy érdeklődéssel, futva viszi Jézushoz a kérdését, és nagyon fontos kérdést tesz fel, aztán megkapja rá a választ, és ettől elszomorodik. Ahelyett, hogy komolyan venné, ahelyett, hogy meglátná: még így elkésve is foglalkozik vele Jézus, és mennyire szereti őt, — azt mondja: ekkora árat azért nem fizetek érte

Zákeusnak semmi sem volt drága. Ő akkora árat is fizetett érte. Mert amíg valakinek megmarad az énuralma — mint ennek a gazdag ifjúnak —, addig világos: nem kezdődhet el a Krisztus-uralom. Vagyis nem kezdődik el az üdvösség. Addig marad a bűn országában. Aki tele van önmagával, a maga kese- rűségével vagy érdemeivel, erényeivel vagy fájdalmával, a maga igazával vagy bármivel, az még a bűn országában van. Akinek ténylegesen Jézus lesz az ura, és neki elkezd engedelmeskedni, az lépett be az üdvösségbe. 

II. 

1.  Ha tehát megpróbáljuk összefoglalni röviden a Biblia tanítását, először is azt mondhatjuk: az üdvösség Krisztus uralma az életünkben, ami megváltoztatja az ember egész földi életét, és átminősíti azt. Sokan mondják, hogy tulajdonképpen attól kezdve élnek, attól kezdve lehet valóban életnek nevezni a létüket. Ez majd kiteljesedik és végérvényessé lesz odaát az örökkévalóságban. 

2.  Az üdvösség nem a túlvilággal kapcsolatos, hanem egy adott emberrel. Annak a személynek az e földi, meg az úgynevezett túlvilági életét is meghatározza. De nem majd ott kezdődik el, hanem itt, és aztán folyamatosan kiteljesedik. 

3.   A Biblia azt tanítja, hogy akinek nincs üdvössége, az a kárhozatban van. Itt nincs semleges zóna. Különösen Jézus élesen beszél erről. Ahhoz semmit sem kell tenni, hogy valaki a kárhozatban legyen, abba születünk bele. Azért jött Jézus, hogy innen átmehessünk az Ő országába, az élők közé. A Nikodémussal folytatott beszélgetésben mondja Jézus: „Úgy szerette Isten e világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” Ebben benne van, hogy aki nem hisz Őbenne, az elvész. A következő mondat még élesebb: „Aki hisz Őbenne, nem megy kárhozatra. Aki azonban nem hisz, már elkárhozott, mivel nem hitt az isten egyszülött Fiának nevében.” (Jn 3,18) 

Vagy Krisztus uralma érvényesül az életünkben, vagy a bűn uralma. Itt nem az egyházaknak kell valahogy „eladhatóbbá” tenniük a maguk tanítását, hanem ezt kell komolyan vennünk, amit Isten az Ő igéjében mond nekünk. Nem az egyház találta ki a kárhozat meg a pokol fogalmát az emberek ijesztgetésére, hanem Isten az Ő igaz igéjében hívja fel a figyelmünket arra, hogy ebbe születünk bele a bűneset óta, és aki ebben hal meg, azon nem lehet utána már segíteni. Ezt a néhány esztendőt kaptuk arra, hogy átmenjünk a halálból az életbe. 

4.   Az, hogy az üdvösség, illetve a kárhozat van-e vagy nincs, nem attól függ, hogy hisszük vagy tagadjuk. Ez a mi hitünktől, kételkedésünktől, tagadásunktól függetlenül létezik. Éppen ezért közömbös az, hogy egy társadalom mit érez hihetőnek és elfogadhatónak. A döntő, hogy mi a valóság. Isten minket oda akar elsegíteni, hogy a valóságot vegyük komolyan, és azzal számoljunk. Azt fogadjuk el valóságnak, amire Ő azt mondja. Üdvösség, kárhozat nem üres fogalmak, hanem olyan megjelölések, amikkel a valóságot jelöli meg Isten igéje. 

5.   Hogyan lehet a miénk az üdvösség? Két igét idézek: „Kegyelemből van a ti üdvösségetek a hit által. És ez nem tőletek van, Isten ajándéka ez, nem cselekedetekért, (mint ahogy a gazdag ifjú gondolta,) hogy senki se dicsekedjék.” (Ef 2,8-9) A másik az egyik apostoli igehirdetésből: „Nincsen senkiben másban üdvösség, és nem adatott emberek közt az ég alatt más név, amely által megtartathatunk,” csak Jézus Krisztus neve. (ApCsel 4,12) Ajándék — ezt mondja a Biblia mindenütt, és csak Jézustól lehet kapni. Az üdvösség tehát nincs az üzleti forgalomban. Ott nem vásárolható. Csak Jézus Krisztustól lehet egészen személyesen ajándékba kapni. Nem lehet megfizetni, nem lehet megérdemelni, nem lehet kierőszakolni, de nem lehet elveszíteni sem. Akinek Ő egyszer odaadta, az elvehetetlenül az övé, és bearanyozza az életét már itt, akármilyen nyomorúságok között vezet sokszor ez az élet, és elkészített hely várja az atyai házban — ahogy erről Jézus szintén nyilvánvalóan beszél. (Jn 14,1-13) 

Amikor Isten igéje hangzik, akkor Isten mindig felkínálja az embernek ezt az üdvösséget. Itt is, most is. Ebben az esztendőben valamivel több, mint 200-szor hangzott ebben a templomban igehirdetés. Isten ilyen gyakran kínálja nekünk ezt az ajándékot. Az első kérdés: hol voltunk mi, amikor kínálta? Vajon nem kísért-e minket is az, ami a gazdag ifjút, hogy az ügyeit intézte, miközben Jézus tanított, és ő semmit sem hallott Jézus igehirdetéséből. Megajándékozta őt ezzel a néhány mondattal a Megváltó, de előtte az igehirdetést nem hallotta, mert akkor intézni kellett az ügyeket. Sokszor nekünk is éppen akkor kell intézni. De ha nem hallottuk is, ma este Isten ezt világossá tette a számunkra, és újra kínálja. Hinni azt jelenti, hogy ezt az ajándékot valaki alázatosan elfogadja. És akkor nemcsak új esztendőt kezdhet el, hanem új életet is. Azt az életet, amiben aztán semmi törést nem jelent a meghalás, hanem az az élet a Krisztus élete, amit ajándékba kapunk, egyre inkább kiteljesedik.  

A mi értéklistánkon hol helyezkedik el az üdvösség? Isten azt mondja: ez a legfontosabb, ez legyen az első; vagy még inkább azt mondja: aki ezt adja, és akinek a jelenléte jelenti az üdvösséget, az a Jézus legyen az első, és akkor minden a helyére kerül. Mi is visszazökkenünk oda, ahonnan a bűn kizökkentett, mi is a helyünkre kerülünk. Isten segítsen minket, hogy tudjunk őszintén gondolkozni még ma ezekről a dolgokról, és kezdődjék el egy egészen új élet már a mai nappal, — vagy erősödjünk meg, mélyüljünk el, újuljunk meg abban az új életben, ami valamikor elkezdődött, de ellaposodott, kihűlt, langyossá, erőtlenné vált, éppen, mert a Krisztus-uralom nem valóság bennünk. 

Forrás: cserikalman.hu

Reményik Sándor: És a szívem is elhagyott engem

" Mert bajok vettek engem körül, amelyeknek 

számuk sincsen, - utolértek bűneim, 

amelyeket végig sem nézhetek, - számosabbak 

a fejem hajszálainál, - és a szívem is elhagyott engem."                                        

Zsoltárok könyve 40. 13 

Ez a legnagyobb bűn. 

Ez a legszörnyűbb büntetés. 

S a legnagyobb nyomorúság is ez: 

Elhagyott engem az én szívem is.  

Ülök a puszta-homok közepén, 

Csügged nehéz fejem. 

Ülök, akár a kő, 

Lomha, kietlen kő-mozdulatokkal 

Tapogatom magam. 

Vad-idegenül kutat a kezem 

A hely körül, 

Hol a szívemnek lenni kellene.  

Nincs, nincs. 

Elszállt, elillant az évek során. 

Őszökkel, tavaszokkal, 

Bűnökkel, bajokkal, 

Vándormadarakkal. 

Nem tudom, kivel, nem tudom, mivel, 

Nem tudom, hogyan, 

Micsoda percekkel, órákkal, tolvajokkal 

Illant el, szökött el, tűnt el, párolgott el, 

Hagyott el engem az én szívem is.  

Még néha énekelnék. 

Egyszer csak a dal torkomon akad, 

Elfagy, kihűl, 

Nem érzem szívemet a dal alatt. 

Szólnék néha egy simogató szót, 

Egyszerűt, tisztát, édest, meleget, 

Vigasztalót. 

Kimondom: koppan, 

Érctelenül, csináltan, hidegen: 

Nem szűrhettem által a szívemen.  

Magamhoz vonnék néha valakit 

Közel, közel, 

Közel hozzám a félelmes magányba. 

De szegett szárnyként visszahull a két kar, 

És visszahull a nagy ölelés vágya, 

A kitárt karok félszeg ritmusát 

Nem a szív dirigálja.  

Indul a kezem irgalomra is, 

De nem dobban a mozdulatban semmi, 

Csak pénz csillan: koldus kezébe tenni. 

Zeng a köszönet: 

"Ezerannyit adjon..." - 

Nem, csak szívet, csak egy kis szívet adjon!  

És imára is kulcsolom kezem, 

Úgy esedezem szívetlenül - szívért, 

Szárazon adom Istennek magam, 

Hátha reám bocsátja harmatát, 

És kinyílik a kőből egy virág.  

Mert bajok vettek engemet körül, 

És a bajoknak szere-száma nincsen, 

És utolértek az én bűneim, 

És bűneim beláthatatlanok, 

Hajszálaimmal el nem hullanak, 

S elhagyott engem az én szívem is.  

Nincs, nincs. 

Elszállt, elillant az évek során. 

Ó, bűnök, bajok, őszök, tavaszok, 

Gyilkos órák, rabló pillanatok, 

Suhanó szárnyú nagy sors-madarak, 

Hová vittétek az én szívemet? 

Hozzátok vissza az én szívemet, - 

Szeretni akarok.

Szécsi Margit: Duna-part

Szeretek itt elülni este, 

ahol a vízibusz tútol 

hosszút, búsat, utolsót, 

ahol a hűsebb vérü vének 

sötét kabátban mendegélnek 

mint lábrakelt koporsók. 

Ha már nem tudok verekedni, 

hozzájuk fogok öregedni.

A nap gondolata

Ha nincs az emberben elrendezve az a dolog, amit úgy hívnak, hogy halál, 

akkor nincs elrendezve az élete sem.

Kapui Ágota: Ki segít majd kilépnem?

Ki segített belépnem 

kilépni ki segít 

ki fog majd lágyan kézen 

ha te már nem vagy itt 

én bőszen ellenálltam 

a testem rúgkapált 

te mélybe löktél bátran 

a lélek lesben állt 

hogy végső ernyedésben 

majd elillan ha kell 

ha görccsé alvadt vérben 

nem lesz ki átölel 

és létrejöttünk ketten 

emberré érlelőn 

s e percből kivetetten 

csüngtünk egy szál jövőn 

te kiléptél e létből 

mezítláb hangtalan 

így részem az egészből 

örökre veszve van 

ki segít majd kilépnem 

maradnom ki segít 

egy ablaktalan térben 

mert te már nem vagy itt

Sipos Gábor Gergő versei

Miért szerettem azt a reggelt, 

mikor azt álmodtam, ott vagyok 

árva, gyenge karjaidban, 

s a mosolyodban rám ragyog 

az összes jó, mit kaptam egyszer, 

s tudván azt, hogy meghalok, 

halkan, csendben már alig van 

bármi, amit adhatok.  

Két szemedben barna tenger, 

édes, mézes fájdalom. 

Miért szerettem azt a reggelt, 

miért szerettem? Nem tudom. 

Nincs már bennem semmi jóság, 

nem mosolyogsz már nekem. 

Halál szórja forró csókját, 

s átkarolja életem, 

átöleli életem, 

elborítja életem.  

*  

S miattad várom az őszt, 

elhalni aranyló, 

emésztő, nagy, puha, 

ódon illatú őszben, 

ahogy elvesztem akkor, 

mikor elszáradt falevélként 

libbentem 

barna tekinteted árnyán, 

hűvös pillantásod szele 

elborított a reménnyel, 

hogy nem kell már e 

kegyetlen 

verőfényes nyári melegben 

mosolyogni sokáig, 

mert eljön az ősz és 

körbeölel 

révetegen szomorú, 

józanító suhanással. 

Igen. 

Nincs egyebem 

csak az ősz, 

csak az elmúlás, 

s a szemfödelem 

a szerelmed, 

pillámon csendben időz, 

rohanással.

Rosemaria B.: Butterfly

Cseresznyefa  virága, színe, illata, 

kimonó selyme tapintása, szénfekete hajad omlása, 

mikor este fésülöd hajad.  

Japán tenger zúgása, párája, vihara, 

kikötő zsongása, japánok s  idegenek piaci zsivaja, 

új idők  fülembe szűrődő nyelve, hadarása.  

Alázat közé beszűrődő nyugat  a kelet világában. 

Vonz a fehér bőr és a mindent megadó szolgai alázat. 

Gésának születtél, japán Butterfly.  

Szép vagy, mint a cseresznyefa ága, virága 

Bőröd fehérsége vonz, s kimonódon alszom el, 

míg fel nem ébreszt a hajnal varázsa.  

Elmegyek, mert szólít a parancs s a kötelesség, 

szólít hazám Amerika, s a hitvesnek szóló hűség. 

Visszatérek majd, nem tudom mire. Várj rám.  

Idők, percek, órák, évek… Várok még , csak még egy évet… 

Kínzó percek, gyötrelmes órák, gyilkos évek, mire vársz ? 

Az idő lesz gyilkosod és a várakozás…  

A gyermeked szereted, csak ő van már neked, csak egyre vársz még: 

Jön-e  Pinkerton, ki megadja neked a kegyelemdöfést. 

Nem kell sokáig várnod, Pillangóasszony.  

Idegen hatalom, idegen  hajókon, visszatér asszonyával. 

Ő a törvényes, de szülni nem tud férjének, elvenné gyermeked, pénzt ígér érte. 

Lelked sebe felszakad, könnyed tengerbe apad,  Cso-cso-szan.  

Hű embered nincsen, szolgád pénzt s titoktartást kér, hiszi, segít néked. 

Óh, a naiv jószág, azt gondolja, jóság, mit tesz, 

de vele megöl egy asszonyt, ki hűséggel várt  éveket.  

Fiad a hajón fenn, idegen zászló alatt új világba hajózik. 

Időd  megrövidült, a cseresznye virága elvirágzott, 

s Te önkezeddel vágtad el élted  fonalát.

Gősi Vali: akkor is tavasz volt

emlékszem 

akkor is tavasz volt 

és azt hittük örökké tart a kikelet 

ahogy bámult a kíváncsi Hold 

szégyenlősen néztelek 

a kezem után nyúltál 

végigsimítottad ujjaim 

és a zsebedből egy csillogó 

gyűrűt kivettél 

örülnék-e ha eljegyeznél 

kérdezted halkan 

és hosszúra nyúlt árnyékunkon 

dalolt a csend 

hallom ma is ahogy egy tücsök 

boldogan cirpelni kezd 

de korántsem hasonlít ez a mostani est 

sem ez a furcsa kikelet ahhoz a régihez 

a hóvirág a fagyos földbe döngölt 

végtelen télből mint egy jégvirág kimered 

zajossá lett a csend 

és én féltelek 

alig hallom 

a szívverésedet

Arany-Tóth Katalin: Mért(ék)

Felismerés  

Nekem szánt tudás 

megismerni a magány 

összes csöndjét.  

*  

Írisz  

Hamis tekintet 

mélyén csaló szándékot 

rejt a pillanat.  

*  

Ásatás

Időzített tény- 

feltárást sejtet a csönd. 

Kínzó hallgatás.  

*  

Barlangos  

Magamon hagyom 

a rajtam felejtett fényt. 

Minden más sötét.  

*  

Forradás  

Az élet csupán 

hegesedett viszonyok 

összenövése.  

*  

Színház  

Kedvenc darabom 

estétől reggelig tart. 

Újraálmodlak.  

*  

Felesleges  

Hiábavaló 

kapaszkodások nyomát 

belepi a por.  

*  

Eszméletlen  

Sejtésem igaz: 

jobban megvetem magam,

mint gondoltam azt.  

*  

Vágy  

Menni kéne már, 

valami mégis szorít. 

Magamhoz? Hozzád?  

*  

Tisztázatlan  

Sosem derül ki: 

magadra hagytalak, vagy 

magamra hagytál?  

*  

Zöld  

Félrehúzódtam, 

hogy legyen elég helyed 

nélkülem élni.

P. Pálffy Julianna: Hó(m)esés

Lomha fagy jár 

csipkebogyót csipkedve 

a hegyoldalon, 

hideg eleganciával 

lép át 

dértől reszkető fákon, 

megdermedt vízfalon –  

távoli tornyok mély 

torkú harangjai égi 

dalt zengenek, 

s a hóillatú szélben

eltévedt pihék 

pajkos körtáncba 

kezdenek.

A nap gondolata

  

Isten nagyobb a félelmeidnél!

Cseri Kálmán: Ne félj!

 „ És most, oh Jákób, így szól az Úr, a te Teremtőd, és a te alkotód, Izráel: Ne félj, mert megváltottalak, neveden hívtalak téged, enyém vagy! Mikor vízen mégy át, én veled vagyok, és ha folyókon, azok el nem borítnak, ha tűzben jársz, nem égsz meg, és a láng meg nem perzsel téged. Mert én vagyok az Úr, a te Istened, Izráelnek Szentje, a te megtartód, adtam váltságodba Egyiptomot, Kúst és Sebát helyetted. Mivel kedves vagy az én szemeimben, becses vagy és én szeretlek: embereket adok helyetted, és népeket a te életedért: Ne félj, mert én veled vagyok…”           

Ézs 43,1-5               

           Mostanában feltűnően sok olyan emberrel beszélgettem, akikben félelmek vannak. A legtöbben nem merik bevallani, hogy félnek valamitől vagy valakitől, sokszor még önmaguknak sem, másoknak végképp nem, és a be nem vallott félelem szorongássá sűrűsödik a lélekben. A szorongásnak pedig mindig vannak már fizikális, egészségügyi következményei is. Aki szorong, az nem tud elaludni, vagy nehezen alszik el. Felszínes a pihenése, igazán soha nem piheni ki magát. Szétszórt a figyelme, nem tud összpontosítani. Sokszor indokolatlan nyugtalanság lesz úrrá rajta, és még különféle betegségek okozója is lehet az állandósult szorongás. Különös az, hogy minden korosztályból félnek. 

Félnek a gyerekek. Mostanában sok gyerekkel és tizenévessel beszélgettem, s megrémültem attól, amilyen sokféle félelmet hordoznak magukban. Beléjük oltják a félelmet ezek az idétlen, lélekgyilkos filmek, amiket nagyban néznek kedves szüleikkel együtt. Az a sok szörnyű számítógépes játék, amihez könnyűszerrel hozzájutnak, és több időt töltenek vele, mint tanulással vagy egészséges mozgással. Egyszerűen félnek attól, hogy az abban látott szörnyalakok éjszaka álmukban meglepik őket. 

Sok félelem él a gyermekszívekben a szülőkkel kapcsolatban. Miért nem tud aludni éjszakákon keresztül egy nyolc éves, mert lefekvés előtt ez a szörnyű szó ütötte meg a fülét: akkor holnap elköltözöm. Ezt mondta az apja az anyjának. Félnek attól, hogy veszekedni fognak holnap is. Félnek attól a szó szoros értelmében, hogy reggel, mikor felébrednek, valamelyik szülőt — vagy a túlzott félelemben attól is félnek, hogy egyiket sem — találják ott a helyén. Vannak gyerekek, akik hisztériásan rohannak be a szülők szobájába, amikor kipattan a szemük, hogy ott vannak-e még? 

Félnek egymástól. Éppen az előbb említett sok szörnyű tv és egyéb műsor miatt is, meg más miatt is, egyre agresszívebbek, kegyetlenebbek lesznek, és azt, amit ott látnak, ember elleni és élet elleni cselekményeket, azt kicsiben megpróbálják utánozni. 

Most megint hadd ne mondjam a példákat, hogy miféle félelemmel ülnek végig egy órát például, és milyen hazugságokba bonyolódnak amiatt, mert nem merik megmondani, kitől félnek és miért félnek, mert akkor még jobban kell tőle félni, hiszen megígérte, hogy ha elmondod bárkinek, hogy én fröcsköltem le a ruhádat, meg a szemedet tintával, akkor utána mi következik. És akkor nem mondja el, hanem inkább kivágja a tintás részt a blúzából és azt hazudja: véletlenül elszakadt. A bűn bűnt szül, a félelem pedig nő, és keveseknek mondják ezt el őszintén. 

Félnek a megszégyenítéstől, mert nagyon sokszor megszégyenítjük, — ahogy ők mondják: égetjük őket, mert azt lehet felelőtlenül, következmények nélkül egy felnőttnek tenni egy kisgyerekkel. 

Félnek a sikertelenségtől, főleg azért, hogy elveszítik annak a szeretetét, aki nekik fontos. Mert ezt is hallják szüleiktől, ha ezt vagy azt csinálod, nem szeretlek. Hogy mondhat ilyet egy felnőtt!? Attól függ a szeretet, hogy hogyan viselkedsz, nem attól függ, hogy a gyermekem vagy, és ha akármit csinálsz, akkor is szeretlek? Nem értek vele egyet, meg lehet, hogy meglesz a következménye, és valahol a puhább részed fájni fog, de akkor is szeretlek. Ugyanúgy, mint amikor aranyos vagy. Elképesztő bornírtság él emberek fejében, szívében, és ez is melegágya aztán a félelemnek. 

Félnek attól, hogy értéktelenek. Sok gyereknek, ifjúnak, felnőttnek sincs sokszor egészséges, helyes önértékelése. Nincsenek tisztában az erényeikkel, értékeikkel, meg a hibáikkal, a fogyatkozásaikkal, s a pillanatnyi helyzettől függ, hogy elismerően nyilatkoztak róluk vagy nem. Félnek attól, ha nem úgy nyilatkoznak. 

Félnek attól, hogy nem tudják teljesíteni azt, amit elvárnak tőlük, és elvár reggeltől estig, és hétfőtől hétfőig mindenki sokfélét a gyerekektől. 

A nagyobbacskák, az ifjak, félnek attól, hogy vajon helyes pályát választanak-e. Egyre nagyobb gondjuk ez is, hogy hol az én helyem, mihez értek igazában, mihez lenne kedvem. S akkor végigzongoráznak néhány dolgot, mindegyikhez lenne egy kis kedvük, de mindegyik jár nehézségekkel is, azt meg nem akarják, mert erre is a felnőtt társadalom szoktatja rá őket, hogy csak a jót arassuk le mindenből, a vele járó áldozatot, hátrányokat, nehézségeket nem akarjuk vállalni. Ilyen meg nincs. Éppen ezért aztán nem mernek dönteni. 

Én ápolónő leszek, mert van egy szimpatikus ismerősöm, aki… — a múltkor mondta ezt valaki, és örültem neki, hogy egy kislány ilyen határozottan kis korában tudja. Aztán az változhat még, de minden esetre egyre közelebb került ahhoz, mint hivatáshoz. 

A párkeresést is sokféle félelem kíséri, hiszen olyan sok rossz példát látnak. Félnek a vizsgától, mintha egyetlen vizsgától függne a lelki üdvösségük, vagy az egész jövendőjük. És ezt is beléjük táplálja a felnőtt társadalom. A felvételiktől — mert már az óvodában is felvételizni kell lassan —, és nem biztos, hogy felvesznek, ha nem úgy viselkedsz, és nem előírásosan mosolyogsz, vagy hajolsz meg. 

A felszabadultságnak a teljes hiányával találkozik sokszor az ember. 

És a felnőttek is tele vannak félelemmel. Sokan nem tudják, meddig mehetnek be a munkahelyükre, és ha esetleg elbocsátják őket, mi lesz a folytatás, és lesz-e folytatás. Sokan félnek, hogy nem éri-e baj a gyermekeiket, unkáikat, akik valóban sokféle veszély között járnak. 

Sok-sok idős ember is tele van félelemmel. Fél egyszerűen attól, hogy elesik, mert ha elesik, ott marad. Nincs, aki felemelje, nem tud felkelni. Sokszor ki sem mozdulnak otthonról, nehogy baj érje, mert nem bírják ezt a tülekedést már, ami itt van. Félnek este bárhova is elmenni, inkább nem mennek el. Félnek attól, mi lesz, ha tehetetlenekké válnak, s leesnek a lábukról. Ez napközben sokszor eszébe jut ám egy magányosan élő idős embernek, és meg tudja keseríteni az életét. 

Mi az oka ennek a sokféle félelemnek? 

Mondhatnánk, hogy egyre gonoszabb a világ. Egy ilyen gyilkos, gonosz világban csak félni lehet. Szükséges is, hogy féljen az ember. De azért összetettebb ennek az oka. Sok ember szívében ott van, hogy tulajdonképpen egyedül vagyok, magamra vagyok utalva, és magamra vagyok hagyatva. Vagy egyedül maradhatok. Védtelen vagyok, nincs mellettem senki, akinek hatalma van. Nincsenek eszközök a kezemben, amivel megvédjem az érdekeimet, vagy sokszor a puszta létemet. 

Sebezhetőek vagyunk, és ezért is félünk. Sokat csalódtunk, és kialakul bennünk az, hogy őreá sem biztos, hogy számíthatok. Úgy tűnt, talán ő az egyetlen, akire mindig és minden helyzetben, de olyan sokat csalódunk, hogy már ebben is elbizonytalanodik az ember, és önmagát sem tudja helyesen értékelni, mint ahogy már említettem. 

A jövője meg mindenkinek bizonytalan, hogy ne félnénk tőle, amikor nem tudjuk, mit hoz, amikor sokszor másoktól függ, hogyan alakul a jövőnk. Van egy fáradt, agyongyötört felvételi bizottság, amelyik unottan végighallgatja a jelentkezőt. Nagy része oda sem figyel, s egy önkényes döntéstől függ, hogy mehet tovább, vagy másfelé kényszerül. Persze, hogy félelmeket szül az ilyen az embernek a szívében. 

Azért is ezt az igét olvastam, mert ezeknek a beszélgetéseknek a során többször ez az ige jutott eszembe. Amikor hol az egyik, hol a másik részét elkezdtem mondani, láttam, hogy sokat jelentett ezeknek a szorongó embereknek. 

Hiszen Isten itt kétszer is mondja: Ne félj! 

Ez keretezi azt a néhány mondatot, amit most felolvastam. Ezzel kezdi, és ezzel fejezi be. Közben elmondja, miért van meg minden okunk arra, hogy ne féljünk. Miközben tudjuk sorolni vég nélkül az okainkat, hogy minden okunk megvan arra, hogy féljünk, Isten a mérleg másik serpenyőjébe tesz néhány ígéretet, néhány kijelentést, néhány tényt, és azt mondja: ezek miatt nincs okotok félni. Ha sok okotok lenne is, van annak gyógyszere és van mivel ellensúlyozni. 

Isten önmagáról mond el néhány fontos kijelentést, és aztán elmondja, kik vagyunk mi az Ő szemében: az Ő népe, a benne hívők. Kicsoda Ő, és hogyan tekint ránk, a benne hívőkre. Aki ezt komolyan veszi, amit Isten erről mond, az valóban gyógyulni kezd ebből a félelemből, s rájön az értelmével is, aztán leszivárog a szívébe, és a szívével is ráhangolódik: tényleg, minden okom megvan, hogy ne féljek. Mert ez igaz, amit Ő mond. Pontosan azokat sorolja el itt Isten, amik miatt a legtöbbször félünk. Ígéri: mindig velünk van. Nincs olyan helyzet, hogy a benne hívők Őreá ne számíthatnának. Néhány példával utal arra, hogy Ő mindenható, neki minden lehetséges, és felette áll mindenkinek. 

Nem a felvételi bizottság álmos tagjai döntenek a jövőmről. Azt Isten már eldöntötte, és ők azt fogják leírni, amit Isten énfelőlem döntött. Ezzel nem én vigasztalom magamat, hanem ezt Ő ígéri, mert neki hatalma van azok felett is, akik emberileg intézik a sorsunkat. Meg hatalma van mi felettünk is, és irányítja a gondolatainkat… 

Ezért nézzük meg közelebbről, mit mond itt Isten magáról, és mit mond arról, hogyan tekint a benne hívőkre, kicsodák ők az Ő szemében? Négy fontos dolgot mond Isten magáról. Azt mondja: Ő a teremtő Isten, a megváltó Isten, az oltalmazó Isten, és még a megszentelő is Ő. Nem nekem kell teljesítenem valamit, hogy jó hívő legyek. Akiben Ő elkezdte a munkáját, abban folytatja, én csak hagyjam azt, engedjem, ne ellenkezzem, és ne késleltessem. 

1. 

Ő a teremtő. 

Ezzel kezdi. „Oh Jákób, így szól az Úr, a te Teremtőd, és a te alkotód, Izráel.” Isten teremtett engem, mindnyájunkat és ezt az egész világmindenséget. Ez önmagában már evangélium, mert ez azt jelenti, Ő felette áll az egész mindenségnek. 

Vannak emberek, akiknek néha fejükbe száll a dicsőség, azt hiszik, ők a nagy urak, vagy elkezdenek kiskirálykodni. Hadd tegyék! A hívő tudja, hogy az Úr az úr, felettük is szuverén úr. Teljhatalma van. Senki nem hiúsíthatja meg Isten terveit. Ő mindent véghez visz, amit eltervezett, és mindig a javunkra tervezi meg a dolgokat. 

Jó lenne, ha mernénk ezt úgy átgondolni, hogy ez a hétköznapokban is evangélium legyen: adott esetben eszünkbe jusson: most, ebben a helyzetben is Ő az úr. Ő uralja a helyzetet, soha nem veszíti el az uralmát a különböző helyzetek felett. Hogy Ő a mi teremtőnk, azt is jelenti, hogy az Ő kezéből fogadjuk el magunkat. 

Sokan küszködnek ezzel fiatalok, gyerekek is már, hogy nem lány, hanem fiú szerettem volna lenni. Az szeressek lenni, akinek Isten alkotott. Elfolyik rengeteg energiánk a felesleges tiltakozásokban. Ehhez hasonlót még sokat lehetne mondani, hogy miért ilyen vagyok külsőleg, miért nincs meg az a képességem, ami hiányzik belőlem. Közben meg nem veszem észre, hogy Isten milyen képességeket adott, és ezekkel használhatnék másoknak, és használhatna Ő is. 

Miért éppen ilyen átkozott korban születtem, miért éppen itt? Azért, mert Ő az én alkotóm, és tudja, mit csinál. Ő mindig az én javamat szem előtt tartva tesz velem mindent. Ha ezt valaki nagy békességgel hiszi, sok felesleges háborgástól, szorongástól, tiltakozástól és félelemtől megszabadítja. 

2. 

Ő a megváltónk. 

Ez érdekes szó. Külön is beszéltünk csak erről a Jób könyve alapján: „Tudom az én megváltóm él, és utoljára az én porom felett megáll.” Ugyanez a szó van itt is. Ezzel a szóval azt a legközelebbi rokont jelölték, akire valaki mindig számíthatott, s aki tehetős rokon volt: a góél. Ő az a tehetős rokon volt, akihez éjszaka is becsöngethettem, bármikor mehetek a bajommal, nem fog kidobni. Lehet, hogy megszid, ha a magam butasága miatt állt elő a baj, de biztos, hogy segíteni fog. 

Jób nem véletlenül tekinti Istent az ő legközelebbi rokonának, akitől minden helyzetben várhat segítséget, még abban a nehéz helyzetben is, amibe belekerült. Itt pedig maga Isten mondja önmagáról, hogy én vagyok az, aki hozzád a legközelebb állok. Közelebb van, mint aki a legjobban szeret ezen a földön, és feltétlenül hathatósabban tud segíteni, mert Ő mindenható. Mindig számíthatok az Ő segítségére, szabadítására. Kifizeti az adósságomat, kiszabadít a csapdából, megvéd a túlerővel szemben, és sorolhatnám még a jellemző élethelyzeteket. 

Ha most átlépünk az Újszövetségbe, akkor felhangzik a szívünkben az Isten dicsőítése: Jézus Krisztust adta nekünk olyan megváltóul, aki ténylegesen kiszabadított a halálból, a kárhozatból, a bűnből, a magunk tehetetlenségéből. Jézus az igazi Megváltó, és Őbenne lépett egészen közel hozzánk a mindenható Isten is. Ő megbízható. Őbenne nincs változás, vagy változásnak árnyéka. 

A Jakab levelében ebben a mondatban csillagászati kifejezések vannak, és azt a változást akarja itt kifejezni, ami a holdnak a változása: hol egy kicsi sarló, hol egy kör, hol erre görbül, hol arra, hol itt jön fel, hol ott, hol ekkor, hol akkor — mindig, minden más. Isten nem ilyen, nála nincs változás, vagy változáshoz hasonló. Mindig ugyanott megtalálhatjuk. Jézus Krisztus az a „hely”, ahol a mindenható Istent mindig megtalálhatjuk. 

3. 

Ő a védelmezőnk, oltalmazónk. 

Sok mindent felsorol, hogy mitől véd meg. A tűz és a víz a természeti erőket jelentette mindig. Minden természeti erővel szemben megvédi az övéit. Bizonyosak lehetünk abban, hogy betegségtől, balesettől, egyéb elemi csapástól, veszedelemtől megvéd. Ha pedig jónak látja ránk engedni ezeket, még azok is a javunkra lesznek. Mert azoknak, akik Őt szeretik, minden a javukat szolgálja. Ő a mi oltalmazónk a bajok között is, meg a bajoktól is Ő őriz meg, ha úgy látja jónak. Ő a történelem ura is, és Ő a mi kicsi életünk ura is. 

4. 

Ő Izráelnek a szentje. Egyedül Ő szent. 

Aki vele szoros közösségben él a hit által, azokra kiárad az Ő szentsége, azokat megszenteli. Nem a mi teljesítményünktől függ a megszentelődésben való előrehaladás. Nekünk is van ebben feladatunk, nekünk is sok mindent komolyan kell vennünk, de végső soron Ő az, aki elhívott minket, aki megigazított, aki megszentel, és a célig visz bennünket. 

Amikor a célról elmélkedik Pál apostol, akkor írja: „Nem mondom, hogy már elértem vagy hogy már tökéletes volnék, de egyet cselekszem: ami hátam mögött van elfelejtve, ami előttem van neki dőlve, célegyenest igyekszem előre, mivel hogy megragadott engem a Krisztus.” Vagyis: nem mondom, hogy már fogom a győzelmi koszorút, de Krisztus fog engem. Ez bőven elég ahhoz, hogy megérkezzem majd oda mindenféle nehézségen át. Így kellene sokkal jobban rábízni magunkat az Ő megszentelő munkájára, miközben félelemmel és rettegéssel visszük véghez a magunk megszentelését is. 

Ezt mondja tehát Isten magáról. Ő a mi teremtő, megváltó, oltalmazó és megszentelő Istenünk. 

És kiknek lát minket? 

Először is szükségesnek tarja, hogy ezzel kezdje: Ne félj! Mert ismer minket, tudja, hogy valóban sok okunk van a félelemre. Tudja, hogy sokszor ok nélkül is félünk már. Valami hihetetlen megértés, gyöngéd szeretet sugárzik Istennek ebből a vallomásából is, meg sok más önkijelentéséből, és rólunk való vélekedéséből is, amit a Szentírásban olvashatunk. 

Jézus Krisztus tudja, milyen az embernek lenni. Ő kipróbálta. Ő maga is megkísértetett mindenben hozzánk hasonlóan. Csak nála a kísértésből nem lett bűn, de ezért tud segíteni nekünk, akik állandóan kísértések között járunk, és jobbra-balra kapkodhatjuk a fejünket, és hol ettől, hol attól félünk. A végén már a levél zizzenésétől is. Ezért kezdi ezzel: Ne félj! Ebben nagy megértés van. Nem kioktatás jön, nem dorgálja meg az Ő népét: hol van a ti hitetek? Volt úgy, hogy a tanítványoknak azt mondta: bízzatok, ne féljetek, miért vagytok ilyen kicsiny hitűek!? Itt most egyszerűen elfogadja így az Ő népét, amilyen. 

Azt mondja: „Neveden hívtalak téged”. Istennél mi nem egy szám vagyunk vagy egy eset, hanem olyan személy, akinek neve van, és Ő név szerint számon tart, és név szerint hívott el az üdvösségbe is, ha már elhívott, és mi engedtünk ennek a hívásnak. 

Olyan jellemző, és kedves volt, hogy a szombati csendesnapunkon valaki erre kitért a szolgálók közül, hogy egyszerre említi Izráel két nevét: „… oh Jákób, így szól az Úr, a te Teremtőd, és a te alkotód, Izráel…” Jákób, a régi, a csaló (azt jelenti), és Izráel az új neve, az új ember, az új nép. Ezt az új nevet Isten adta neki. 

Ő ismeri a régi természetünket is és tudja, mennyit küszködünk vele még mindig. De az új nevünkön is megszólít, mint ahogy Simon-Pétert is néha mindkét nevén szólította. Mert Simon maradt ő halála pillanatáig, de Péterré is vált Krisztus közelében, és a Szentlélek megszentelő munkája során. 

Ebben is Istennek a megértése van, és az, hogy így fogad el minket, ahogy vagyunk. A régi természet, meg a tőle kapott új együtt. És mit mond így együtt ennek az embernek? „Kedves vagy az én szememben, becses vagy…” Értékes vagy. Mi lehet Isten számára kedves és értékes bennünk? Úgy gondolom, s a Szentírás alapján csak azt mondhatjuk, hogy a megváltásunk előtt egyszerűen a segítségre szorultságunk, a tehetetlenségünk hívja Isten irgalmát elő. Aki pedig Jézust már befogadta az életébe, abban a benne élő Jézus kedves az Atyának, hiszen csak Őreá mondta: „Ez az én szeretett fiam, őbenne gyönyörködöm.”

Én bennem nem gyönyörködhet, mert semmi gyönyörködni való nincs bennem, de Krisztusban gyönyörködik. Ha valaki Jézussal összekötötte az életét, — és ahogy az apostol mondja: él Krisztus a hit által a szívünkben — akkor őbenne gyönyörködik. Ezért ez a legfontosabb: Jézus növekedjék egyre inkább a hívőben. Az új természet uralkodjék, és akkor egyre inkább értékes, becses és kedves lesz Isten szemében. 

És itt jön az Ő nagy vallomása: „…én szeretlek…” Isten mondja ezt az Ő népének, az Ő mindenkori népének, a benne hívőknek. Szeretlek. Nem azzal kezdi: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, és szeresd felebarátodat, mint magadat”. Nem tudunk szeretni magunktól. Legfeljebb önmagunkat, de magunkat is olyan torz, idétlen módon, hogy az sokszor a tönkretevéssel azonos. 

Igazi szeretet csak Őbenne van, mert Ő maga a szeretet. „Az Isten szeretet.” Ez a szeretet árad ki a benne hívőkre. Aztán majd visszatükröződik ez a szeretet rajtunk, és elhangzik az is, hogy szeresd az Urat, és szeresd felebarátodat. Elhangzik az is, hogy ha Ő az életét adta értünk, akkor mi is kötelesek vagyunk életünket adni a mi felebarátainkért. De nem ezzel kezdődik. Isten ezzel a vallomással kezdi: szeretlek. 

Mi a szeretet lényege a Bibliában? Az, hogy aki szeret, mindig azt adja a másiknak, amire annak szüksége van. Ez az agapé, az Isten szeretete. Mindig azt adja, amire szükségem van. Néha dorgálásra is szükségünk van. Akit szeret az Úr, megdorgálja, és megostoroz mindenkit, akit fiává fogad. (Zsid. 12) Éppen e nehezet is, a dorgálást is, tőle kell elfogadnunk. Legyünk meggyőződve, hogy azt is az Ő szeretetéből adja. 

Bízni Istenben azt jelenti: ha áld, ha sújt karod, én áldom azt a kart, és azt a kezet, és tudom, hogy biztos a javamat munkálja vele. Pontosan tudja, mennyi a teherbíró képességünk, senkit sem próbál feljebb, mint ahogy elszenvedhetné (1Kor. 10,13), és mindig a javunkra teszi ezt is. Isten tehát hatalmas és szeret. Számon tart név szerint. Fontosak vagyunk neki. Azt ígéri: mindenütt veled vagyok, mindenütt jelen van, és ezzel keretezi be a mondanivalóját: ne félj! 

Most már csak azon múlik, valaki ezt komolyan veszi vagy nem. Ez mese, valami olcsó vigasz kisgyerekeknek, akik még elhiszik egy részét, vagy pedig az élő Isten szerelmi vallomása, aminek minden szava igaz, és amit megpecsételt az Ő nagy tetteivel, legfőképpen Jézus Krisztus keresztjével. Amikor Jézus a jó pásztor példázatát mondta, akkor egyebek közt így szólt: „az én juhaim hallják az én szómat, és én ismerem őket, és követnek engem. És én örök életet adok nekik, és soha örökké el nem vesznek, és senki ki nem ragadja őket az én kezemből. Az én Atyám, aki azokat nekem adta, nagyobb mindennél, és senki sem ragadhatja ki őket az én Atyámnak a kezéből.” (Jn 10,27-29) Figyeljük ezt a képet? Azt mondja Jézus: az Ő hatalmas kezéből senki ki nem ragadhatja az övéit. Az Atya, aki mindennél nagyobb, megőrzi őket, és senki ki nem ragadhatja őket az Atya kezéből. Két hatalmas kéz borul ránk. 

Nem kellene akkor helyet adni a félelemnek! De mit csináljunk, ha mégis félünk? Dávid is félt, pedig ő legyőzte a nagy Góliátot. Bevallja több helyen, hogy félt. Az 56. zsoltárban azt mondja: „Mikor félnem kellene is, én bízom tebenned. Isten által dicsekedem az ő igéjével; az Istenben bízom, nem félek; ember mit árthatna nékem?” Közben eltelt egy bizonyos idő. Azzal kezdi: fél és meg is van az oka rá. Mert félnem kell — mondja. De akkor eszembe jut Isten, aki így jelenti ki magát, bízom benne, foglalkozom az Ő gondolataival, egyre inkább Őrá nézek, nem a félelem tárgyaira, és nem magamra, és eljutok oda: nem félek. Istenben bízom, most már nem félek. Rájöttem, hogy ember mit árthat nékem. 

Sose szégyelljük, ha félünk, csak meg ne rekedjünk ott: jaj, félek, félek. Nézzünk Őreá, valljuk meg a bizalmunkat, kérjük, erősítse meg ezt a bizalmunkat! Egyáltalán foglalkozzunk a mi hatalmas Istenünkkel gondolatban, imádságban, és egyszer csak eljutunk oda: nem félek. Néha maga az ember csodálkozik rajta legjobban: a múltkor még féltem ilyen helyzetben, most meg nem. Vagy: egy félórával ezelőtt még nagyon szorongatott a félelem, most megnyugtatott engem Isten, mert bízom benne.

Ugyanezt mondja el a 34. zsoltárban, ahol megint minden oka megvolt a félelemre. „Megkerestem az Urat, és meghallgatott engem, és minden félelmemből kimentett engem… Akik Őreá néznek, azok felvidulnak, és nem szégyenülnek meg, ...Ez a szegény kiáltott, és az Úr meghallgatta, és minden bajából kimentette őt… Az Úr angyala tábort jár az őt félők körül és kiszabadítja őket… Féljétek az Urat, ti szentjei! Mert akik őt félik, nincs fogyatkozásuk. Az oroszlánok szűkölködnek, éheznek, de akik az Urat keresik, semmi jót sem nélkülöznek.” A végén még az oroszlánnál is erősebbnek érzi magát az Úrban. Minden félelmemből kimentett, és egyre nagyobbnak látom Őt, egyre inkább olyannak, amilyen Ő valójában. 

Ma este itt van közöttünk két testvérünk, akik ezzel az igével indultak el 50 évvel ezelőtt innen az úrasztalától. Ha hajlandóak lennének kilépni a névtelenségből, de nem hajlandóak, akkor ők tudnák a leghitelesebben elmondani itt, hogyan tapasztalták meg, hogy Isten valóban ilyen, amilyennek ebben az igében magát kijelenti. Őket is így kísérte végig egész életükön, ahogyan itt erről szó van. Hogy az Ő szeretetéből néha próbákat is bocsát az övéire, de valóban tudja, mit bírunk el, s akik Őt szeretik, a próbák között, azoknak csakugyan javukat munkálja még a veszteség, a megaláztatás, a betegség, a nyomorúság is. 

Isten valóban vele van mindenütt azzal, aki bízik benne, és tényleg minden okunk megvan arra: ne féljünk! Ne félj, mert én veled vagyok! Megengedi az övéinek azt, amit a 92. zsoltár így mond: még idős korban is gyümölcsöt teremnek, hogy a mai napig szolgálhatják Istent, és együtt szolgálhatják, hogy még idős korban is meg-megújítja az övéinek a hitet. Mert újra és újra rászorulunk arra, hogy megerősítse. Nem lehet a múltból élni, de Isten gyermeke nem is a múltból akar élni, hanem a minden nap kapott igéből, és a Lélek vezetése alatt. 

Alapjában véve minden gondjuk és nehézségük ellenére is tele van a szívük hálával. Hálával Isten iránt, akinél nincsen változás és változásnak árnyéka, aki hűséges, aki nemcsak alkotónk, hanem megváltónk is, gondviselőnk és oltalmazónk is, megszentelőnk is, és aki helyet készített nekünk Jézus érdeméért az örökkévalóságban. Isten vezesse tovább a mi testvéreinket, és velük együtt adjunk hálát, hogy ilyen a mi Urunk! Ha pedig olyan helyzetbe kerülünk akár már ma, vagy a közeljövőben, ahol félnünk kellene: emeljük fel a tekintetünket, és merjünk bízni benne. 

Forrás: cserikalman.hu

N. Ullrich Katalin: Ősz

… mint puha avarágyból  

kisodródott egyetlen  

száraz falevél a járdán     

úgy maradtam én is  

fájdalmas egyedül  

sodródva árván...