Nagy István Attila: Most

Szorong a lelkem, mert 

távol vagy tőlem, 

elraboltak az órák, 

s hiába siettettem a perceket, 

lomhán kúsztak csak előre. 

Ma is elmúlik egy nap – 

nélküled. 

Ha leltárba veszik a sorsomat, 

hiányzik majd egy mozdulat. 

Mindketten csak gondoltunk rá. 

Most és mindörökké.

Nagy László: Dióverés

Elsuhogott az a füttyös 

sárgarigó délre. 

Sárgul az árva diófa 

zöld terebélye.  

Levelek lengnek, akár a 

színarany rigó-szárnyak, 

elszállnak ők is a szélben 

puszta határnak.  

Áll a diófa, és érett 

kincsei válnak tőle: 

szellő ha bántja az ágat,

buknak a földre.  

Szaporább kopogás, csörgés 

támad, ha jön az ember, 

s bottal az ágak bogára 

boldogan ráver.  

Földre, fejekre, kosárba 

kopog a dió-zápor, 

burkos dióra a gyermek 

kővel kopácsol.  

Már, mintha álmodnék, hallom 

zaját a jó örömnek, 

darálók forognak, diós 

mozsarak döngnek.  

Fagyban és nagy havazásban 

meg kell maradnunk jónak 

s tisztának is, hogy örüljünk 

csörgő diónak.  

Majd csorgó hó levén ring a 

picike dió-csónak,

s lomb zöldül újra a füttyös 

sárgarigónak.

Sipos Gábor Gergő versei

Úgy is tudom, 

hogy az, amit nem mondasz ki, 

ott hallható a 

mindennapi mozdulatokban, 

a gépies, rutinos, túlélő 

pótcselekvések forgatagában. 

Ha nem mondod ki, 

ha letagadod, 

mert persze neked is jogod van 

a sablonos, áhított boldogságra, 

amit 

magadnak gyártottál 

könnyen cserélhető 

főszereplőkkel és helyszínekkel. 

Bárki behelyettesíthető. 

Minden megvetés nélkül 

olvasom, 

hallgatom 

bölcs, meghittnek tűnő 

különvéleményed 

eltitkolt, néma kiáltásait. 

Ha arra gondolok, hogy 

mindig is tudtam, 

jobb lett volna 

fel sem pillantani.  

*  

szélben voltál igaz 

átsuhantál 

suhogásodtól megremegett a szívem  

kabát voltam, vigasz 

nem hazudtál 

gomblyukaim közt elmenekült a szíved  

*  

csak így lehet védekezni 

eltompítani 

a hangtompítós szívlövéseket 

a lassan szúrt, 

halkan kortyolt 

mentőöv 

rád tekeredik 

és átölelve, 

megsimogatva nyugtat: 

ez a vég 

a napkelte is 

csak állandó 

szürkület, 

mint ahogy láttalak, 

és csak nevetni tudtam, 

mert olyan szerencsétlenül 

próbáltad leplezni, 

mennyire nincs szükséged 

semmire, 

közben egyetlen 

mozdulatom 

megmentené az életed, 

de csak örvénylő 

eltompítás 

védekezés 

tagadás 

elmerülés van, 

életelszívó 

mentőövekkel

A nap gondolata

A hit azt jelenti, hogy bízol Istenben, még akkor is, 

ha nem érted az Ő tervét.

Kiss Ottó: Négy gyerekvers

Dilemma   

Vajon ki szereti jobban a virágot? 

Aki öntözi, hogy sokáig éljen, 

vagy aki vázába teszi, 

hogy gyönyörködjön benne?    

Kockakövek   

Minden választásod 

a többi lehetőséged kizárása. 

Így járod az utad, 

mindig csak egyik lapjára lépve 

a kockaköveknek.    

Ugyanolyan   

Ugyanolyan vagy, mint az ég. 

A szemed villámokat szór, 

szavaid mennydörögnek, 

míg bele nem törődsz a megváltoztathatatlanba, 

és elsírod magad: ömlik a könnyed, akár a záporeső. 

Aztán felderülsz te is. Kitisztulsz, mint az ég. 

Mert akik sírnak, mind megvigasztaltatnak.    

Remény   

Sötétben hallani madárfüttyöt: 

a remény, hogy egyszer még világos lesz.    

Utassy József: Mikor a téboly trónol

Mikor az elme elborul már, 

zúgván betör hozzád egy angyal, 

végighorzsolja bőröd, és 

megetet varanggyal.   

Mikor az agyban téboly trónol, 

ős félelem árama renget, 

kiver az idegláz, de úgy, 

hogy szíved reped meg.   

Míg délibábozik az elméd, 

mutat kétfelé hasadt bolygót, 

disznók elé vágott tököt, 

sárgán vicsorgót.   

És fölugatnak a fegyverek. 

Menekülnél a földbe bújva, 

rögöt harapsz, s meztelenül 

kiállsz az útra.   

Körötted nagy tumultus támad. 

Ágyékodra repül egy kendő. 

Szirénázva megjön érted, 

s elvisz a mentő.

Petőcz András: Öregemberszonett – Hiába minden

Nem tudom, akarnám-e másképp. 

Hogy nem egyedül, hanem hogy valakivel. 

Semmi esélyem ilyesmire, de mégis. 

Talán meg kellene próbálnom újra.   

Nem gondolom, hogy bármi ilyesmi. 

Hogy érdekes lehet még bármi is bármikor. 

Nem is kellene beszélnem erről. 

Mert minek is ilyesmiről gondolkodni.   

Magamban fogok, valami sivár helyen. 

És jó lesz, ha végre, ha egyszer. 

Eljönnek azok, akikkel egykor.   

Ott ülnek majd az ágyam mellett. 

És figyelnek, miképpen távozom. 

Hogyan is szivárgok közéjük végre.

Sík Sándor: Imádság humorért

Csorgattál hitet fejemre, 

(Vajha frissen őrzeném!) 

Koszorúztál kegyelemmel 

(Volna fogytig bár enyém!) 

Hetven éves fiatalnak 

Még valami kellene: 

Humort, humort önts szívembe, 

Meghallgatás Istene!   

Nézni tanulj, vaksi lelkem, 

Míg csak meg nem láthatod 

Emberben az angyal-embert 

És az ember-állatot. 

Egy szemeddel egyet látni, 

Másikkal a másikat. 

Nagy az Isten vadaskertje, 

A mennyország tágasabb.   

Egybelátni mind a kettőt 

És eggyé ölelni át: 

Erre kérd, míg kérheted még 

A Szentlélek humorát. 

Több ez, mint távolbalátás, 

Közelnél is közelebb, 

Ez tanít meg mosolyogni 

Szenteket és bölcseket.   

Hát az öreg, aki hordoz 

Harminchárom nyavalyát 

S kétszer annyi gyengeséget, 

Honnan vegye mosolyát? 

Honnan erőt elviselni, 

Kinevetni önmagát, 

Megmaradni emberszinten 

Éjek éjszakáin át!  

Nincs itt más, mint bölcsnek lenni, 

Ha csak egy hüvelyknyinek, 

Semmi más, csak szentnek lenni, 

Ha csak egy babszemnyinek. 

Uram, egy babszemnyi lélek 

küldi Hozzád sóhaját: 

Csorgasd cserepes ajkára 

Öregeid humorát.   

Meliorisz Béla: Végül aztán

csend akárhogy is de csend 

nem öregemberi szótlanság 

nem a kövek némasága 

de a fény az idő az áhítat csendje 

végül aztán a tenger türelmesen 

és mindhalálig ismétlődő 

parancsával a hullámverésben 

akard megérteni az életet

Túrmezei Erzsébet: Fületlen bögre

Ma este elmosogattam éppen nyolcra. 

Rakosgattam a bögréket fel a polcra. 

Kettő van fületlen, de elölről szépek, 

Egészen olyanok, mint a többi épek. 

Csak a fületlen részt hátulra kell tenni, 

S nem kell azt a hibát úgy szemügyre venni. 

Most eszembe jutott sok felebarátom, 

Hogyha képletesen fületlennek látom, 

Úgy teszem-e őket életem polcára, 

hogy ne lássunk mindig arra a hibára? 

Hanem csak a szépre, hanem csak a jóra, 

Mert (csak ha így térek egyszer nyugovóra) 

Akkor tesz el az igazságos Isten 

- Ahogy a bögréket rakosgattam itt lenn - 

A mennyei polcra nagy irgalmú szemmel 

Hátrafelé az én letörött fülemmel.

Lesznai Anna: Halk nóta

Most vén tornácom kövein megülök... 

Senkisem hall, de dudolom a nótám. 

Kicsit nagyot hallok, hát én se hallom, 

lehet rossz nóta, de lehet hogy jó tán. 

Mindegy ez már, mindegy ez már, bevallom, 

az őszi lombok arany lábon járnak 

s felcsipegetnek minden öröm-morzsát, 

Kezemben ugy tartom az életet 

mint kicsi korban kukorica-torzsát, 

kiről lerágtam az édes szemet: 

jóllaktam már, nem történhet bajom - 

eldobhatom ha akarom - 

s ha kedvem tartja játszom még vele!

Lesznai Anna: Elmultál rég

Asszony, most négyszemközt beszélhetsz Isteneddel! 

- Fiaid elnőttek tőled, 

karjuk indája idegen vállra kuszik. 

Kedvesed mást néz: 

pünkösdi királynő, 

kék kristály tavadban, pille sugár közt 

más asszony fürdik! 

Falatonként hágy el csorba tested, 

öregszel! 

Szavad; tetted, mellyel öröklét talajába 

álmodtad turni magad, 

csókod izével sárgul - 

tetőtöl talpig belesüppedsz az őszbe! 

Mint miveshez mive, dicsérő ének a hőshöz: 

nem tér meg hozzád semmi, mit másnak adtál, 

hisz téged ettek kik rólad téptek gyümölcsöt. 

Lelked gyökerét is immár zsugorodni érzed, 

játékos öröklét nem szökteti uj tavaszokba. 

Komoly egynyári növény vagy, 

egyetlen sorsod nyomában halsz el, 

kiadtad magad! 

Egy percig még: ön hervadásod 

kinja rezeg körötted - 

senki se lát meg ezentul! 

Ha polgári móddal és könnyel 

vetik majd vállra koporsód, 

nem téged temetnek! 

Elmultál rég, te csók, te öl, te asszony - 

csak Isten tud rólad, mert ő meglátja a semmit, 

ki maradék nélkül visszafizeti magát!

Sohonyai Attila: Hova lett

Elmondja Gáti Oszkár

**

Bánt ez az aberrált világ, 

ez a szemnélküliség,  

ez a kézfogásmentes,  

együgyű, játszott őszinteség: 

hol az egyenes beszéd? 

Szúr a tompa, és dörzsöl a selyem,  

kicsinyes rébusz vallomásoktól  

összefonódnak kezek, 

s az utcákon a szerelem  

ádámkosztümben a vaktól, 

és a sükettől Éva felől kérdezget: 

hova lett a szeretet? 

Zakatol az akarat vonata 

a le nem rakott síneken, 

s míg mindent zálogba rakva 

az illúziókat veszed, gyereked 

nem találja a neten mi a szülői szeretet:  

hol a család? 

Bánt ez az aberrált világ, 

ez az üvegszerűség.  

Hazaérve ajtót csukok, 

s zongorázok az éjnek; 

hinni kell, hogy fent, 

valahol, valaki, még megérti zenéd:  

kottáinkban van a remény.

Túrmezei Erzsébet: Kérés

Úr Jézus, tudod: nem érdemes írni, 

csak, hogy a rímek muzsikáljanak. 

Olyan dalokat ébressz, hogy a lelkek 

Tehozzád közelebb találjanak! 

Te rejtőzködj el a rímek közé, 

Te simogasd meg a fáradtakat, 

Te bíztasd, akit csüggedés kísér! 

Hisz írni csak azért, 

hogy csengő rímek muzsikáljanak, 

Uram, mit ér? 

Minden dalomban légy jelen magad! 

Te simogasd meg a fáradtakat! 

A léleknek ne felém, Tefeléd, 

Tefeléd adjon mindenikük szárnyat! 

Nem akarok én üres muzsikákat.   

Carl Gustav Boberg: Nagy Istenem

Susan Boyle - How Great Thou Art

Carrie Underwood - How Great Thou Art

**

Nagy Istenem, ha nézem a világot, 

Melyet teremtett szent „legyen” szavad, 

Ha itt e földön millió lényt látok, 

Kiket igazgatsz, táplálsz egymagad.  

Szívem feléd ujjong örömtele: 

Mily nagy vagy Te, mily nagy vagy Te! 

Szívem feléd ujjong örömtele: 

Mily nagy vagy Te, mily nagy vagy Te!  

Ha nézek föl, az ég dicső boltjára, 

Hol tündököl csodás csillagsereg, 

Hol pompás két aranyhajóként járva, 

A nap s a hold az űrben fönt lebeg.  

Uram, Igédben hogyha megtalállak, 

Ha látom ott kegyelmes tetteid, 

Választott néped amint egyre áldod, 

Türelmesen viselve bűneit.  

Ha Jézust látom, itt a földön járva, 

Alázatos, türelmes szolgaként, 

Látom, hogy áldást áraszt a világra, 

S kereszthalálra adja életét.

Fordította Déri Balázs