2025. november 5., szerda

Földeáki-Horváth Anna: Egyesülés a pillanattal




Közeli halálom lehetőségének tudatában 
kinyíltak számomra 
a pillanat eddig lezárt kapui. 
Rádöbbentem: mindig kívül voltam! 
Az itt és most jelenével soha nem tudtam egyesülni, 
állandóan a következő másodpercben jártam. 
Így hát életem jelentős részében egy szemvillanással futottam 
önmagam előtt. A jelen pillanattal való egyesülés 
helyett 
a következő
s az az utáni 
történéseket vártam, terveztem, 
tehát az éppen-akkor örömét 
sosem éltem át. 
Futottam egy kielégületlen és kielégíthetetlen beteljesedés felé. 

Most döbbentem rá: ez csak a jelen mozzanat teljes átélése, 
az itt és most átérző megértése jelentheti. 
Ha folyton a következő momentum után futok, 
el sosem érhetem. 
A meg-nem-élt örömök összeaszalódott halmaza bűzölögni kezd 
és megrontja szagával a következő pillanatokat. 
Észre csak ekkor venni, hogy valami nincs rendben... 

A megoldást többnyire a múltban keresem, 
de a kulcs 
a jelen, 
a pillanat.

Rusvay Balázs: A kóbor kutyák balladája

Emlékszel még a görbe lábú Télre, 
ki megtaposta vézna horpaszunk? 
Hogy csorgó nyálunk gyémánttá igézte? 
S csodák csodája, mégis itt vagyunk. 
Nem húz örvet bolhás nyakunkra senki, 
míg rohadt hússá nem lapít az Úr, 
hisz megtanultunk morgással felelni, 
örök időkre, jaj, gazdátlanul.  

Emlékszel még a kis koldusfiúra? 
Pofánk elé egy lapockát lopott! 
A februárt még úgy-ahogy kihúzta, 
majd lázasan, köhögve távozott… 
És tavasz jött a fürtös gyöngyikékkel, 
koslattunk együtt sok veszett szukát, 
s Holdra nyígtunk a farkasok dühével, 
mi vándorok, mi elvadult kutyák.  

Emlékszel még a sintér csúf szemére? 
Borban égett, mikor nyakon fogott. 
Hogy víziszonyt haraptunk vérerébe, 
s ő káromolva Istent átkozott? 
A mészárszékek sarkain lapulva 
lestük az ízes marhacsontokat. 
Bár ott járt volna Jézus Krisztus újra, 
ki feloldoz – ki marhacsontot ad!  

Emlékezz majd, ha véget üt az óra, 
s az Égi Ajtó aranyküszöbén 
ha elénk áll a nagyszakállú szolga, 
hogy milyen jól mulattunk, te meg én! 
Megosztva ezt a rongyos, kurta álmot, 
mi velünk együtt út sarába hull, 
örök időkre testvérek, barátok, 
örök időkre, jaj, gazdátlanul.    

2025. november 4., kedd

Wass Albert: Én és az Isten












Nagy-nagy rémek űztek, 
már mindent bejártam: 
végső menedéknek 
Istennél megálltam.  

S lám az Isten nékem 
sziklaszilárd vért lett, 
gond meg nem találhat, 
baj hozzám nem érhet,  

mert az Isten nékem, 
míg másnak csak támasz, 
nekem menedékem, 
végső menedékem!

Vas István: A boldogságról

Barátom, hogyha ettél jó ebédet 
S a cigarettád füstjén elmerengve 
Úgy ülsz, mikéntha a világ s az élet 
Játékos füstként oszló semmi lenne, 
Vagy ülvén kályha mellett elragad 
Kedvenc költőid ismerős zenéje, 
S keserű lélek, ringatod magad 
Az anapaestus édes ütemére, 

Vagy május alkonyatkor enyhe dombra 
Felérsz, derűsen megpihensz, lenézel, 
A tájat lágy arany homályba vonja 
A nap, már búcsúzó tekintetével, 
S nemcsak a táj az, mit aranyra fest: 
Tebenned is ma ott ragyog a mása, 
Oly ifju, könnyü most a szív, a test 
S a rét eső utáni csillanása, 

Vagy asszony mellett fekszel és a béke 
Szived fölé hajol s csitítja véred, 
Szép kedvesednek finomizmu térde 
A márványnál nyugodtabb és fehérebb, 
S mig hűvösen siklik szemed s kezed 
A drágaművü testen át a vállig, 
S a hűvösen szép formát élvezed, 
A karcsu béke vaskos lángra válik, 

Boldog vagy-e ilyenkor? Valld be, nem vagy! 
Az enyhe dombon és az enyhe párnán, 
A boldogságban félszeg idegen vagy, 
Utas, ki széttekint fürkészve, árván. 
Ó, boldog az, ki végzett kéj után 
Eszét elejti, minden ócska gondját, 
Ledől, elalszik horkoló-bután, 
S agyát a zsigerek homályba vonják. 

Te meg, barátom, hágsz magas gyönyörre 
S vesznél, alámerülnél testi jóban, 
Mindig az értelem követ gyötörve, 
Faggatva, hogy boldog vagy-e valóban? 
S hiába állsz büszkén magas tetőn, 
Legszebb idődet ész emészti, vájja, 
Szép mámorodból eszmélsz megvetőn, 
S eloszlik már a boldogság homálya. 

Kutatva mindent elveszít a kába! 
Mi balga-büszkén mérőónt bocsátunk 
A boldogságnak mély, nyugodt tavába, 
S mit értelmünk is tud, csak az sajátunk. 
S lehet öröm, oly óriási hát, 
Mely felhatolna hóditón az agyba, 
Nem tűnne el, mint lenge délibáb, 
S az ész előtt is fénylőn megmaradna? 

Barátom, én olyan tetőre értem, 
Magas gyönyörben már az ész se gátol, 
A boldogság már nem fut tettenérten, 
De megmaradni, szembenézni bátor. 
Mint szép vidékre szépitőn mutat 
A tiszta ablak, tisztafényü tájra, 
Igy nekem most a gőgös öntudat 
A boldogságot éles fénybe mártja. 

Ó, nem soká, csak percek tartamára! 
De énnekem mind nem remélt ajándék. 
A bajban, sárban, fogva bús igába 
Ennél többet talán nem is kivánnék. 
Szegénység, gondok, vívódás között, 
Nem is tudom, e kincsre hogy tevék szert? 
E ritka perceimből ötvözök 
Halálomig egy apró, drága ékszert.  

2025. november 2., vasárnap

Trausch Liza: Hiszed-é ezt?




" És aki csak él és hisz én bennem, soha meg nem hal" 
János 11,27  


         Ez a második mondat, amit az Úr most mond. Az élet nem erőlködés, hogy próbálok, igyekszem más lenni. A szemem magától lát, a fülem magától hall, nem kerül erőlködésbe. A keresztyén élet spontán. Nem kell erőlködnöm, hogy szeressek. Ahogy a napnak sütnie kell, mert nap, úgy kell Isten gyermekeinek szeretni, még ha nem szeretetreméltó is valaki. Ehhez nem kell parancs, mint ahogyan egy anyának sem kell parancs ahhoz, hogy szoptassa gyermekét. Az új élet teljes valóság, egyszerűen van - mert adatott. Szeretném, ha számodra a halottak napja átváltozna élők napjává. Merjed egészen átadni magad Jézusnak, hogy szabadon élhessen benned. Tudod, hogy mi az engedelmesség? Nem akadályozni ezt az életet. Hányszor nem adtam oda a lábam, amikor Jézus küldött volna valakihez! Amikor szólni akart, nem adtam oda a szájam. Szeretni akart, és nem adtam oda a szívem. Aki Jézust engedi cselekedni, az mérhetetlen boldog ember. Halottak napján előtted áll, aki azt mondja: "Én vagyok az élet." Az Úr ezen a napon egy erőlködés nélküli, természetes életet szeretne adni, amelyik mindent Tőle vár. Jó volna, ha úgy tudnál felelni, mint Márta: "Igen, Uram, én hiszem, hogy Te vagy a Krisztus, az Istennek Fia, aki a világra eljövendő." Egyszer látni fogjuk egymást ott, az utolsó napon, a feltámadáskor. Milyen jó volna, ha együtt tudnánk örülni annak a csodának, amit Jézus tett az életünkben. És annak a legnagyobb csodának, hogy ott lehetünk Nála, Vele, mindörökre.    

Forrás: részlet Trausch Liza "... beszéded megelevenít ..." - Áhítatok minden napra című könyvéből.

2025. november 1., szombat

A nap gondolata




„ Ami Istenből látható, elég nekem ahhoz, hogy higgyem azt is,
 ami láthatatlan.” 

Aquinói Szent Tamás

Reményik Sándor: Így emlékszem

Így emlékszem most-mult szörnyű napokra: 
Ha tudtam volna imádkozni akkor, 
Így imádkoztam volna: 
Uram, kimondhatatlan rettegéssel 
Nézem, hogy indul teremtett világod 
Szakadni szerteszéjjel - 
Hogy indul válni vérré és üszökké, 
Amelyből nincsen feltámadás többé. 
Szívszorongva számlálom mindenütt 
Közel és távol szeretteimet, 
Jajdulva kérdem, hogy mi lesz velük 
S mivé lesz a kicsiny magyar sziget - 
De minden szörnyűségnél szörnyűbb kérdésem ez: 
Uram, a lelkemmel, a lelkemmel mi lesz? 
Így várjam a véget tompán, tunyán - 
És szívet vesztve és vesztve fejet? 
Segíteni ne tudjak senkinek? 
Ne tudjak egy tiszta tekintetet, 
Bátor, tudó pillantást vetni fel 
Az égre, amely füstben tűnik el 
S a földre, amely alattunk inog? 
Így találjanak, szégyenteljesen 
Kapkodva, az apokaliptikus 
Pillanatok?! 
Én Istenem, tartsd fel a végzetet, 
Takard be irgalmadnak fátyolával 
A nőket s a gyermekeket - 
Kegyelmezz a bűnös világnak, 
Mindennek, ami itt hamis És nekem is - 
Ám ha mégsem lehet: 
Velem tedd meg ezt a csodát: 
Érjem fel, bárha ágaskodva is 
Lélekkel a roppant tragédiát! 
Legyen számomra legalább nyitott könyv 
A Jelenések Könyve - 
A szívembe, mint gyüjtőmedencébe 
Zuhogjon mindeneknek vére, könnye. 
Lelkemet köszörüld ki, mint a kardot, 
Éles legyen, mint a beretva, 
Kiköszörült élén csillanva tükröződjék 
A világ bíbor-sötét alkonyatja - 
Bármi jön: tudjak vele szembenézni!  

1938

Reményik Sándor: Szószéken

             Prohászka püspök emlékezetére 

A halál aznap azt súgta neki: 
A szószéken ma nem állsz egyedül, 
A szószéken ma én állok veled, 
És amikor legjobban tündököl, 
Elmetszem szavad aranyfonalát.  

Ő visszanézett napsugár-szemével 
A néma szónok éjsötét szemébe: 
Jól van, halál, ma ketten prédikálunk - 
De harmadiknak Isten is beszél.  

Cseh Katalin: Évszakok












Amikor tavaszodik 
s öltözködni kezd  
a meztelen világ 
bennem ősz lappang 
lassított levélhullás 
benne zsonguló nyár 
virág-szerenád 
benned tél köd 
és farkasordítás

Reményik Sándor: Meghalni mégis egyedül kell

Lehet menyasszonyod, vagy feleséged,  
Apád, anyád, gyermeked, vagy testvéred -  
Lehet szeretőd és vad szenvedély  
Köthet hozzá, vagy könnyelmű szeszély -  
Vagy mint a forrás: fogyhatatlan vágy,  
Vagy vele-élés: mint a tenger, mély -  
Köthet hozzá egy forró, kéjes óra -  
Sok éjszaka vonagló lüktetése,  
Mely ködpárává foszlik virradóra -  
Kapaszkodhatsz egy hosszú lélek-láncba  
És szállhatsz, mint méh virágról-virágra -  
Ráborulhatsz egy élő-halott nemzet  
Égbe meredő szirt-ravatalára -  
Lehet szerelmed, mint ólom: nehéz,  
S lehet illanó, s tűnő, mint a fény  
És lehet, mint a koporsó: kemény.  
Befogadhat egy kis hálószoba -  
S egész országok fogadhatnak be -  
Az ágyad és az asztalod  
Minden nap rózsával lehet tele -  
Lehet, hogy egy babérerdőt aratsz -  
S mint játékközben a labdát a gyermek:  
Egyik kedves kéz a másikba perget -  
Álmodhatsz, szerethetsz és barátkozhatsz  
És végül mégis egyedül maradsz:  
Halálod egyedül kell elviselned.

Benke László: A vérző Bárányhoz












Önként állok eléd, 
nézd fejem virágát 
szíveddel szemközt, 
emberi méltóságom 
előtted omlik semmivé. 
Vágyott emberarcom 
rég jó erőt sugárzott,
de gyönge létemben már 
nem érem el jóságod. 
E teremtett világon 
mindig csak dolgoztam 
és mindig imádkoztam.
Forrásom vagy, bennem élsz. 
Életszolgálatomban 
szeretni tőled tanultam, 
sorsom elfogadva 
bírom keresztem még. 
Közelebb az éghez 
ott kell majd fölállnom, 
te vérző Bárány, 
hol örök példád ég.

Ágai Ágnes: Tér-idő












Az ember elfér egy anyaméhben 
és egy urnában. 
A kettő között él, 
és várja hogy véget érjen.

Mezey Katalin: Ballada múlt idők szerelmeseiről












A férfiak, akik szerettek - volna,
úgy néznek rám, mint hiábavalóra,
akitől merő pimaszság, hogy él még,
aki alól rég kifutott a térkép.
És úgy legyintenek, mindenttudóan,
mintha olyasmit tudhatnának rólam,
amit a többi ember elől rejtek:
titkos fekélyt, szégyenletes förtelmet.

És elsorolják számtalan hibámat:
rossz kurva vagyok, jártatom a számat,
a becsületről sohase hallottam,
ifjat megrontok, öreget becsaptam.
És örülnek, hogy bajjal élek (mással),
és megtetéznek csapást új csapással.

S e férfiakat - mert szerettek volna -
barátaimnak képzelem azóta.
Még mindig bennem sajog a kudarcuk,
még mindig szégyenkezve látom arcuk.
S míg jobb szeretnék, hogyha nem is lennék,
engem máig lefegyverez az emlék,
az adósság, oktalan bűntudatban:
hogy adni akartak és én nem adtam.

Ajánlás:
Herceg, ha mégis értenéd a lelket,
add meg lelkemnek azt a nagy kegyelmet,
hogy semmi kíntól komisszá ne váljak,
ne csak megértsek, de meg is bocsássak.
Hogy számolatlan szedjem a kudarcot,
mint győztes hadvezér a hadisarcot.

Kassák Lajos: Ki gondol rám

Mindent megteszek 
hogy békességem legyen. 
De a békesség nem jön felém 
hiába kiáltozok érte 
hiába integetek fehér kendővel 
az erkélyről.  

Nagyon hosszú éjszakát éltem át 
s lehet hogy eltévedtem. 
A fal mögött szűkölök 
a vörös téglafal mögött 
melybe a feledés parancsát írták 
vésővel 
kalapáccsal.  

Nincs is fehér kendőm 
és erkély sincs itt.  

Úgy zár be magányosságom 
ahogyan a fát körülzárja a kérge.  

Nem hallják hangomat 
nem látják hogy jeleket adok le a világnak.  

Egy fal mögött állok elfeledten.  

Nem létező kincseimet 
számlálom.

Benke László: Lugasban












Ahogy múlik az idő s csipkedem vadhajtásait, 
alakul szép lugasom; látom, híznak a fürtök.
Örül a lelkem: szeret lugasom, s én is szeretem 
összes vesszejét, árnyat adó nagy leveleit, 
meg magamat is. De legfőképpen az Istent, 
reggeli sugarait, este a csillagokét. 
Jó itt várni e csöndben Angyalomat.