Barátom, hogyha ettél jó ebédet
S a cigarettád füstjén elmerengve
Úgy ülsz, mikéntha a világ s az élet
Játékos füstként oszló semmi lenne,
Vagy ülvén kályha mellett elragad
Kedvenc költőid ismerős zenéje,
S keserű lélek, ringatod magad
Az anapaestus édes ütemére,
Vagy május alkonyatkor enyhe dombra
Felérsz, derűsen megpihensz, lenézel,
A tájat lágy arany homályba vonja
A nap, már búcsúzó tekintetével,
S nemcsak a táj az, mit aranyra fest:
Tebenned is ma ott ragyog a mása,
Oly ifju, könnyü most a szív, a test
S a rét eső utáni csillanása,
Vagy asszony mellett fekszel és a béke
Szived fölé hajol s csitítja véred,
Szép kedvesednek finomizmu térde
A márványnál nyugodtabb és fehérebb,
S mig hűvösen siklik szemed s kezed
A drágaművü testen át a vállig,
S a hűvösen szép formát élvezed,
A karcsu béke vaskos lángra válik,
Boldog vagy-e ilyenkor? Valld be, nem vagy!
Az enyhe dombon és az enyhe párnán,
A boldogságban félszeg idegen vagy,
Utas, ki széttekint fürkészve, árván.
Ó, boldog az, ki végzett kéj után
Eszét elejti, minden ócska gondját,
Ledől, elalszik horkoló-bután,
S agyát a zsigerek homályba vonják.
Te meg, barátom, hágsz magas gyönyörre
S vesznél, alámerülnél testi jóban,
Mindig az értelem követ gyötörve,
Faggatva, hogy boldog vagy-e valóban?
S hiába állsz büszkén magas tetőn,
Legszebb idődet ész emészti, vájja,
Szép mámorodból eszmélsz megvetőn,
S eloszlik már a boldogság homálya.
Kutatva mindent elveszít a kába!
Mi balga-büszkén mérőónt bocsátunk
A boldogságnak mély, nyugodt tavába,
S mit értelmünk is tud, csak az sajátunk.
S lehet öröm, oly óriási hát,
Mely felhatolna hóditón az agyba,
Nem tűnne el, mint lenge délibáb,
S az ész előtt is fénylőn megmaradna?
Barátom, én olyan tetőre értem,
Magas gyönyörben már az ész se gátol,
A boldogság már nem fut tettenérten,
De megmaradni, szembenézni bátor.
Mint szép vidékre szépitőn mutat
A tiszta ablak, tisztafényü tájra,
Igy nekem most a gőgös öntudat
A boldogságot éles fénybe mártja.
Ó, nem soká, csak percek tartamára!
De énnekem mind nem remélt ajándék.
A bajban, sárban, fogva bús igába
Ennél többet talán nem is kivánnék.
Szegénység, gondok, vívódás között,
Nem is tudom, e kincsre hogy tevék szert?
E ritka perceimből ötvözök
Halálomig egy apró, drága ékszert.
