Petőcz András: Jegyzetfüzet

Minden pillanatban üzenek magamról, ahogyan
lehet, híreket továbbítok feléd, de te nem veszed
ezeket az üzeneteket, barátom, mondod, nem
fogadod az üzeneteimet, mert nem akarsz látni
sem, tudom, hogy erről van szó, már látni sem
akarsz, mondod, és lehajtod a fejed, mint aki
nagyon „bánatos”, mint aki nagyon „szenved”,
persze, pontosan tudom, hogy semmi ilyesmiről
nincs szó, csak játszol velem, valójában nincs már
közöd hozzám, elmentél, összecsomagoltál azon
az estén, amikor hazatértem külföldről, akkor
hagytál magamra, az Egészen Kicsi Kis Létező
aludt a kis szobában, csak egy pillanatra riadt fel,
amikor becsapódott utánad az ajtó,
                                  jegyzetfüzetet
indítottál, híreket továbbítasz egy online felületen,
és minden pillanatodról beszámolsz, válaszolom,
ezek a jegyzetek nem segítenek nekünk semmit,
mindennapi ügyeket intézünk, bevásárlásokat,
ebédet kell főzni, és nincs pénz, nincs semmi
pénz, ami valami kis lélegzetet adna, nem merek
az Egészen Kicsi Kis Létező szemébe nézni,
nem merem elmondani neki, hogy magunkra
maradtunk valami nagy-nagy zűrzavarban, és
alig maradt remény arra, hogy valamikor is jobb
lesz a sorsunk, mondom, és közben arra gondolok,
ahogyan ő, az Egészen Kicsi Kis Létező figyeli
nyugtalanságomat, és az arca sápadt és szomorú.

Lukáts Márta: A szívvirág imája

A bokros,

kékeszöld levelek közül

alázatosan feléd ívelek,

és Téged köszöntelek.

Uram, itt vagyok,

és mint csupa szív,

előtted pirosan lángolok.

Adni: az életcélom, óhajom,

s magam, mint szívfűzért,

kiaggatom,

legyek a tiéd, legyek mindenkié,

akit szívtisztaság vonz

és lelkiség.

Szirmom a Te szeretetedtől éled,

s vágyam: csöpp szikrája lenni

nagy szíved melegének.

Adni, osztani a szeretetet

nekem nagy öröm.

Ez is a Te ajándékod.

Köszönöm.

Nem boldogít semmi jobban,

mintha ez a sok apró szív

a Tiéddel együtt dobban.

Kérlek, ha eljön a fagy, a tél hidege,

élesszen föl

az örök szeretet lángoló tűzhelye.

Ámen

József Attila: Eszmélet

I.

Földtől eloldja az eget
a hajnal s tiszta, lágy szavára
a bogarak, a gyerekek
kipörögnek a napvilágra;
a levegőben semmi pára,
a csilló könnyűség lebeg!
Az éjjel rászálltak a fákra,
mint kis lepkék, a levelek.

II.

Kék, piros, sárga, összekent
képeket láttam álmaimban
és úgy éreztem, ez a rend –
egy szálló porszem el nem hibbant.
Most homályként száll tagjaimban
álmom s a vas világ a rend.
Nappal hold kél bennem s ha kinn van
az éj – egy nap süt idebent.

III.

Sovány vagyok, csak kenyeret
eszem néha, e léha, locska
lelkek közt ingyen keresek
bizonyosabbat, mint a kocka.
Nem dörgölődzik sült lapocka
számhoz s szivemhez kisgyerek –
ügyeskedhet, nem fog a macska
egyszerre kint s bent egeret.

IV.

Akár egy halom hasított fa,
hever egymáson a világ,
szorítja, nyomja, összefogja
egyik dolog a másikát
s így mindenik determinált.
Csak ami nincs, annak van bokra,
csak ami lesz, az a virág,
ami van, széthull darabokra.

V.

A teherpályaudvaron
úgy lapultam a fa tövéhez,
mint egy darab csönd; szürke gyom
ért számhoz, nyers, különös-édes.
Holtan lestem az őrt, mit érez,
s a hallgatag vagónokon
árnyát, mely ráugrott a fényes,
harmatos szénre konokon.

VI.

Im itt a szenvedés belül,
ám ott kívül a magyarázat.
Sebed a világ – ég, hevül
s te lelkedet érzed, a lázat.
Rab vagy, amíg a szíved lázad –
úgy szabadulsz, ha kényedül
nem raksz magadnak olyan házat,
melybe háziúr települ.

VII.

Én fölnéztem az est alól
az egek fogaskerekére –
csilló véletlen szálaiból
törvényt szőtt a múlt szövőszéke
és megint fölnéztem az égre
álmaim gőzei alól
s láttam, a törvény szövedéke
mindig fölfeslik valahol.

VIII.

Fülelt a csend – egyet ütött.
Fölkereshetnéd ifjúságod;
nyirkos cementfalak között
képzelhetsz egy kis szabadságot –
gondoltam. S hát amint fölállok,
a csillagok, a Göncölök
úgy fénylenek fönt, mint a rácsok
a hallgatag cella fölött.

IX.

Hallottam sírni a vasat,
hallottam az esőt nevetni.
Láttam, hogy a mult meghasadt
s csak képzetet lehet feledni;
s hogy nem tudok mást, mint szeretni,
görnyedve terheim alatt –
minek is kell fegyvert veretni
belőled, arany öntudat!

X.

Az meglett ember, akinek
szivében nincs se anyja, apja,
ki tudja, hogy az életet
halálra ráadásul kapja
s mint talált tárgyat visszaadja
bármikor – ezért őrzi meg,
ki nem istene és nem papja
se magának, sem senkinek.

XI.

Láttam a boldogságot én,
lágy volt, szőke és másfél mázsa.
Az udvar szigorú gyöpén
imbolygott göndör mosolygása.
Ledőlt a puha, langy tócsába,
hunyorgott, röffent még felém –
ma is látom, mily tétovázva
babrált pihéi közt a fény.

XII.

Vasútnál lakom. Erre sok
vonat jön-megy és el-elnézem,
hogy’ szállnak fényes ablakok
a lengedező szösz-sötétben.
Így iramlanak örök éjben
kivilágított nappalok
s én állok minden fülke-fényben,
én könyöklök és hallgatok.

Kiss Benedek: Téli alkonyon

Ilyenkor, ködös, téli alkonyon,
olyan, mint mikor szemem lehunyom,
ahogy nézek az ablakon kifele,
s a köd úgy fog körül, mint halk zene,
mint gomolygó, tej-színű illatok,
mint mikor, rég, mezőkről állatok –
tehenek billegtek hazafelé,
port gomolydítva az utcák fölé…
Nézem, nézem az utca tej-ködét
az ablakon át – szitál már a sötét –,
a közben hallgatom azt a halk zenét,
mi bennem zajdul – ó, régi nyarak!
elhagytatok, s én is elhagytalak
titeket! mégis, tüzetek olvasztgatja
– miként majd kint: – bennem, most, a havat!

De szép is voltál, én gyermekkorom!
Nem emeletre zártan – szabadon,
szabadon és szilajon nőttem én,
s mi köd most: fény volt minden, csupa fény.
Mi hatalmas volt, akkor, ott, az ég!
Nem hinni – megélni lehetett Istenét:
naponta Benne éltem, oktalan
kölyök-állat, de kinek értelme van;
mint Ádám és Éva a bűnbeesés előtt:
nem szégyelltem a meztelen Időt,
mely végtelen volt, mint a Szeretet,
amiben fogantattak mindenek.

Igen, ily naív az Éden lehetett.
Naív, s boldog… Vagy csak most gondolom,
érett fővel már, sok-sok fájdalom
kráterétől hegyvidékké válva,
innen nézve vissza a sík tájra?

Meglehet. Mert még átkoztam is.
Az a kép mégsem torz, mégsem hamis:
minden idegem úgy rezdül ma is,
hogy perli vissza, perli örökét,
ami övé volt: a való mesét,
hol föltámadni lehet, sőt muszáj,
s a munka – játék, s a csoda – szabály.

Takaró Károly: Hajnali gondolatok

Hajnali gondolatok

P. Maklári Éva: Szabadság-dal 2017

Vajon jogom lesz-e nevén
nevezni mindazt, mi engem illet:
fiúnak a fiút, lánynak a lányt,
tagadni, ami semlegesített.

Parázs vitában felvállalnom
mindent, mi hozzám tartozik:
nyelvet és hazát, a cseresznye
ízét, a virágzó Tisza fodrait,

pipacs-rikoltást búzamezőben,
Badacsony kint hagyott koporsóját,
tó fölött üdülő kósza felhők
szélfútta, piruló, szelíd arcát,

falu végén a kurta kocsmát,
pihenését a kikötött kompnak,
álmot hozó, édes, esti meséket,
igazát a kimondott szónak.

Jogom lesz-e az aradi várnál
hangtalanul is vallanom, hogy
gyógyíthatatlan daganatként
testembe épült Trianon.

Engedik-e majd trónoló vének
lányok énekét tavaszi este,
fehér ruhában, lobogó hajjal,
virágot szórva utcakövekre.

Vajon jogom lesz-e hinnem
mindazt, mi nekem fontos,
hogy a szivárvány fölött angyalok
szállnak, és a nap is ott ragyog,

hogy templomtornyaink égig érnek,
s a szeretetnél nincs nagyobb.
Szabad-e majd e tépett hazában
hangosan mondanom: ez vagyok.

2018

Boldog új évet kívánok minden kedves olvasómnak!

Kányádi Sándor: Csendes pohárköszöntő újév reggelén

Nem kívánok senkinek se
különösebben nagy dolgot.
Mindenki, amennyire tud,
legyen boldog.

Érje el, ki mit szeretne,
s ha elérte, többre vágyjon,
s megint többre. Tiszta szívből
ezt kívánom.

Szaporodjon ez az ország
Emberségbe’, hitbe’, kedvbe’,
s ki honnan jött, soha soha
ne feledje.

Mert míg tudod, ki vagy, mért vagy,
vissza nem fognak a kátyúk…
A többit majd apródonként
megcsináljuk.

Végül pedig azt kívánom,
legyen béke. –
Gyönyörködjünk még sokáig
a lehulló hópihékbe’!

Bódás János: Minden javunkra van

Új esztendő. Nem tudja senki sem,
Hogy mi vár reá, merre hova lép.
Az ismeretlenség ködébe rejtve
Mi van: örvény, orom vagy szakadék?

Nincs kikövezett út, egyenes pálya,
Biztos cél felé vezető sínek.
Hogy a holnap titkát is kitalálja,
Nem adatott meg senkinek.

Úgy megyünk a jövő felé, akárha
sötétbe lépnénk. De örvény, verem
Felett - jó tudni - védőn alánk tárja
hűséges karjait a kegyelem.

Öröm, bánat, élet, halál, akármi
jöhet, a szívem mégse nyugtalan,
Tudom: kik Istent szeretik, azoknak
Minden javukra van!

Petőcz András: Zárójelvers op. 77.

((       Elindultam. Megnyugtató erőt érzek magamban,
         hosszú évek óta újból, megnyugtató erőt. Elindultam
         valahova, győzni akarok, bár nem tudom, mi ez
4       az akarat bennem, miért akarok győzni, és van-e
         győzelem egyáltalán. Valamitől erőssé lettem,
         nem érdekelnek már mindazok, akik korábban
         olyan szenvedélyesen érdekeltek, sokkal könnyedébb
8       lett körülöttem minden, világosabban, tisztábban
         látom, mi is éppen a dolgom. Valahogy frissebb lett
         a levegő is erre, ezt biztosan állíthatom, és vidámabb
11     is mindenki, körülöttem. Elindultam. Megnyugtató
         erőt érzek izmaimban,
         ismerem már a győzelem
14     ízét, és érezni akarom újból, fogaim között --- ))

Sík Sándor: A hajnal szerelmese

Azt szeretem, aki nevet, 

Akinek rózsaszín az arca, 

Aki örül, aki kacag, 

Aki dalolva megy a harcra.

Enyém az áprilisi szellő. 

A feslő bimbót szeretem, 

A hasadót, a harmatosat. 

A hajnal a szerelmesem.

Az én emberem a gyerek, 

A nagy szemű , nevető gyermek, 

Akiben szűz minden-csírák, 

Ezer erők rügyezve kelnek.

Az én emberem, aki fölkel, 

Az induló, az ébredő, 

Akinek győzelem az álma, 

Akiben dalol a jövő.

Szeretem azt, aki akar, 

Aki remény, aki ígéret. 

Az enyém a vér és a tűz: 

A fakadó fiatal élet.

Az ébredő napot imádom, 

Megyek a virradat elé. 

Az én lelkem a tüzek lelke, 

Az én dalom a hajnalé.

Boda Magdolna (kék pillanat)

Olyan ez a délután,

mintha csak kék hangok

lennének egy zongorán

és én csak egy,

egyetlen egy

billentyűt ütögetek,

mert most ez tetszik,

ez a szilvakék bongás.

Boda Magdolna (játsszuk újra azt…)

játsszuk újra azt a jelenetet… tudod? …
na azt!,
vagy honnan is?…,
amikor te bejössz
aztán kimégy…
vagy nem is,
inkább azt, amikor kimégy,
aztán pedig bejössz.

Boda Magdolna (semmi és minden)

A papucsod,
a fogkeféd,
a reggeli kávéd,
az újságod,
az első mosolyod,
az életed, úgy ahogy van,
a papucsom,
a fogkefém,
a reggeli kávém,
az újságom,
az első mosolyom,
az életem, úgy ahogy van,
de szavaink,
és öleléseink
közös vagyonunk,
ennyi lehet
az, ami semmi
és minden
is
lehetett volna.

Zágorec-Csuka Judit: A zuhanás

Mennyi esés, landolás,
zuhanás a semmibe.
Mennyi újrakezdés, áhitat
a jóra, virágbontásra,
kijózanodásra.

Mennyi elveszett pillanat,
elfojtott érzés, gyáva
visszavonulás.
Mennyi kietlen út, sivatag
trópusi erdők helyett.

És mégis a zuhanás erősít,
felemel.