karfáján, lábadat
előrenyújtod. Hallgat
az arcod, mint a vak.
Szemed mélyén rekedten
ül a világ, a csönd,
mint ha gipszüregekbe
valaki ólmot önt.
Szeretni kéne egymást.
Kinn alig fúj a szél,
és az egyik levél a
másik levélhez ér.
A mozdulat törötten
elfekszik, mint a kar,
beszél a száj bezárt és
nyitott szavaival.
Virág az asztalon van,
piros, fehér virág.
Úgy nézek tétovázva,
mint egy betűre, rád,
és messze, ki a térre,
pontatlanul, tovább,
ahol a nagy vizek közt
az ember mit se lát.
A kert fölényes és nagy,
nem esik az eső,
a napfény hosszu szárán
zuhog alá a hő.
Szeretni kéne egymást,
talán kicsit, alig,
mellékesen, amíg az
ember meghalhatik.
De hull a perc bogyója
s az órák lapja áll
és te a semmiségbe
meredsz, akár a váll.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése