Törd el, mielőtt elmégy, lábadat,
ne mocorogjanak a lépteid
a kövezeten, szemhéjam alatt –
Irtsd ki, a hátad mögűl, árnyadat,
mert ráég arcra, kőre és virágra,
romtenyeremre, arcom külvárosára –
De jól vigyázz, ha szöksz, menekülő,
úgy szökj, ahogy tüdőmből levegő,
földből a fény, ahogy
a világűrből az elektronok,
és tudd: a világ végén én vagyok,
két lengő hegy, két tér, két állkapocs:
őrlöm a liszt-időt.
Hát fuss, szaladj!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése