Veszíteni, és a győztes után dobni mindent. Talán ezen
morfondíroznak mind a ketten. Túl az éjszaka derekán,
amikor már végképp nem volt erejük egymáshoz szólani,
és megnyugvást, álmot sem remélhettek; amikor azt
gondolták, a hajnallal véget ér valami, befejeződik,
elszakad, lezárul… És utána már semmi nem kezdődik el.
Az ágy körül bőröndök, táskák ki- és bepakolatlanul.
Különös, bánat nélküli sajnálat, lemondás, keserűség
sincs már az egy-egy kósza hangban: hogy mi is, hogy is,
miként is? Mintha nagyon-nagyon öregek lennének, több
száz esztendősek. Csak a kezük nem reszket, csak a hangjuk
nem remeg. Gondolataik, mint a fenyők csúcsai és a hegytetők,
amikor a lábukhoz ereszkedik a köd: a koronák látják egymást,
de elszakadnak gyökereik, barlangjaik elágazó gondjaitól…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése