Czeslaw Milosz: Epigráf: a világ és az igazság

Lévi Rabbi ezt mondta:

Ha a világ az, amit keresel, nem lehet igazság.   

Ha az igazság az, amit keresel, nem lehet világ.

Miért fogod meg a kötelet két végén,

keresve a világot és az igazságot?

Ereszd el az egyik végét,

mert a te makacsságod pusztulásba viszi a világot.

Dabi István fordítása

Ady Endre: Az Isten-kereső lárma

Neved sem értem, Istenem,

De van két árva nagy szemem,

S annyi bolondot látok,

Hogy a sok bolondságból

Nagy ijedelmemben, Uram, 

Hozzád kiáltok.

Próbáltam sokféle mesét,

De hajh, egyik se volt elég.

Szivemben, idegimben kiabáló nagy lárma

Téged keres Fölség:

Isten, a Tied minden.

Dsida Jenő: Imádság

Uram! borzasztó! megöl ez a köd,
Ez a homályos, titkos sejtelem!
Mint mázsasúly, mint vérszopó vámpírhad,
Úgy nyom lefelé, úgy ül lelkemen, -
Sehol menekvés! Sehol pihenő!
Homály előttem és hátam megett!…
Oh, ez a tespedt, gyilkos félhomály
Múljék el tőlem, Uram, ha lehet!

Szökkenjen lángba éther, levegő!
Tüzes lángkévét löveljen a föld!
Szemet-vakító tűztenger legyen,
Mi földet, eget és mindent betölt! -
S aki versenyt zúg, sír a felsikoltó,
Jajongó lánggal, énmagam legyek!…
- Csak ez a sápadt, kínzó félhomály,
Múljék el tőlem, Uram, ha lehet!

Vagy nem bánom, ha sötétség borúl rám,
A nem-tudásnak örök éjjele,
Melyben kialszik érzés, gondolat,
S az öntudatnak halvány mécsbele;
A mindenségből egy nagy semmiség lesz:
Nem lesz kérdés és nem lesz felelet…
Semmit se bánok, csak e félhomály
Múljék el tőlem, Uram, ha lehet!

Dsida Jenő: Gyöngék imája

Jó Uram, aki egyként letekintesz
bogárra, hegyre, völgyre,
virágra, fűre, szétmálló göröngyre, -
Te tudod jól, hogy nem vagyok gonosz
csak nagyon-nagyon gyönge.

Mert pókháló és köd a szív,
selyemszőttes az álom,
pehelykönnyű és szinte-szinte semmi
s én erőtlen kezem
még azt sem tudja Hozzádig emelni.

De azért vágyaim ne dobáld a sárba,
ami az Óceánnak
legdrágább, legkönnyesebb gyöngye!
Hiszen tudod, hogy nem vagyok gonosz,
csak gyönge, nagyon gyönge.

Reményik Sándor: A legizgatóbb film

Ha egyszer minden láthatóvá lenne,
Ha filmre vetődnék minden titok,
Minden, mi huszonnégy óra alatt
Egy ember lelkén általkavarog:
A tisztátlanság minden ördöge,
A bűn-csírák, a kárhozat-magok, -
Akkor látnók csak, mily sötét az ember,
Milyen feketén lángoló szurok.
De akkor látnók csak, mily szép az ember,
S hogy tusakodnak benne angyalok ‘
Az ördögökkel – naplenyugovásig.

Anna Swirszczyńska: Megígérte

A bálban a fiú
arcul ütötte.

Elesett,
az emberek lefogták a támadót,
aki megtántorodott.

Majd egymást ölelve mentek hazafelé.
Boldogan mosolygott.
Terhes volt, és a fiú megígérte,
hogy feleségül veszi.

Dabi István ford.

Takács Zsuzsa. Emlékezz meg rólam!

Emlékezz meg rólam! Emlékezz meg,
ha már nem leszek. Viseld virágos
ruháimat, vedd föl az ágyam mellé
ejtett könyvet, a történet nekem
örökre csonka lesz, fejezd be te!
Tudd meg, hogy a Buendía gyerekek
játszanak-e még az ütött-kopott                                             
Ursulával, vagy ágyába visszamászva
gyötrő szégyenében meghalhat-e végre?
Érintsd a csengőt, lépj a szobákba,
ahol jártam – csupa unalmas öreg –
nekem titkos testvéreim ők,
köszönj nekik helyettem, és arcukról
ráncaik félelmes harisnyáját
leveszik, ifjak újra. Kelj föl
hajnalban, ha idegen városokban jársz,
ha ébredését meglesed, tiéd lesz minden:
a kóborló kutyák, az elrúgott narancshéj,
a nyujtózó tenger. Forogj földigérő
tükrök előtt, légy szép!
Hallgasd meg a polcon egymásra
rakott, szakadt borítójú lemezeket,
töröld le a port, ne karcolódjanak!
Egyre tisztább, leplezetlenebb
a fúvósok hangja, ne félj: jó
egyedül. Feküdj a gumilepedővel
letakart ágyon; húzd föl a lábadat,
várd türelemmel a győztes, csapzott
jövevényt, aki nekem – te vagy.
A többiek gyöngék, légy erős!
Nem mondhatom másnak, csak neked,
ezért most állj meg, ha olvasod:
_ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _

rajtad múlik, hogy az országból
mi lesz, hogy az érkezők a jeligét
kiáltják, vagy átlépik óriás
lovaik a rombadőlt kaput,
hogy megmarad a föld, vagy
csak az ég marad. Végül: ha félsz
nélkülem, bárhol vagyok, üzenem:
veled.

Anna Swirszczyńska: A falusi asszony élete

Zihálva

cipeli hasán a dézsákat.

Zihálva 

cipeli hátán a zsákokat.

Zihálva

húzza a kútból a vödröket.

Zihálva

szüli a férfivágy gyümölcsét.

Zihálva

Hal meg.

Dabi István ford.

Zdravko Kiszjov: Terméketlenség

Egyszer, évek múlva visszatérek
a régi házba és keresem
a kis fát, amit születésem napján
ültetett az apám.
Keresem az ikertestvéremet...
“Az a fa?
Fiam, magasra nőtt,
de gyümölcsöt nem hozott -                  
mondja a ház mostani gazdája. -
Még az árnyéka is beteges volt,                  
kivágtuk:
ilyen esetekben igazságos a fejsze...”
Így beszél
és kérdően néz a szemembe.
Vagy csak nekem tűnik úgy.
De örökre
emlékezetembe vésem a tekintetét,
amelyik mintegy felmér,
hátha én is olyan vagyok,
mint az a fa.

Dabi István ford.

Jung Károly: Eső a téren

        „Ami lehetett volna és az, ami volt
        Egy célba fut és mindig jelen van.”
        T. S. Eliot

Ilyen csak a végtelen lehet.
De tán az sem,
mert az szavakkal körül nem írható.
De parázsló csendje,
mely illatos testedhez hasonló,
öröklét talán,
vagy annak egy döbbent pillanata.
Mert minden mérhető idő
darabja csak, percnyi mozdulása
egy csillag hullámverésének,
mely elhúz az ember felett;
lehet, egyszeri véletlen,
amit az órák nem jeleznek.
De ott a téren, a katedrális mögött,
ahol a formák síkjai
lassan átrendeződnek
nyugtató emberi rendbe,
a lámpák gyújtását figyelem
‒ parányi pontok az utcák ormain ‒,
és rád gondolok. Kint esik.
Tudom, késő innen elmennem.
Egyszer úgyis megméretünk.
S bár a vér féktelen vashordái
dübörögnek fülemben, dolgozom,
és ez ad súlyt tetteimnek.

Anna Swirszczyńska: Nővéreim a mélyből

Vannak barátnőim a sétatéren,
vén koldusok, bolondok.
Szemeikben gyűrűk tükröződnek,
amikből kifolytak a drágakövek.
Életünkről mesélünk egymásnak,
ami lent, az emberi lét legfenekén telik.
Nővéreim,
folyékonyan beszélünk a szenvedés nyelvén.
Meg-megérintjük egymás kezét,
ez segítségnek tekinthető.

Búcsúzóul megcsókolom
víz-finom arcukat.

Dabi István ford.

Gyurkovics Tibor: Állomás

Lekapcsolódsz, mint egy vagon

a tehetetlen kocsisorból,

továbbütődsz a vasakon,

a vasutas már rád se gondol,

pedig tele vagy még teherrel,

melletted jár a gyorsvonat.

Ki se raknak. Aztán egy reggel

megmérik tiszta súlyodat.

Túrmezei Erzsébet: Krisztusra várunk

Nem tudjuk, mi jön: titok a holnap.

Némák a titkok. Nem válaszolnak.

Rejtő ködükbe szemünk nem láthat...

De elültetjük kis almafánkat,

Bízva, hogy kihajt, gyümölcsöt terem.

Titok a jövő. Sürget a jelen.

Nem tudjuk, mi jön: titok a holnap.

Némák a titkok. Nem válaszolnak.

De a ma int, hogy híven szolgáljunk,

Mert tudjuk, Ki jön:

Krisztusra várunk.

Ha hirtelen jön, ha észrevétlen,

Munkában leljen, ne resten, tétlen!

Testvérek terhét vállalja vállunk!

Mert tudjuk, ki jön:

Krisztusra várunk.

Mira Kus: Decemberi reggel

A ködből
váratlanul
felmerülnek a dér-fedett fák és bokrok.
Valaki jelenlétének fehér küldöncei,
akik titkos pecsétekkel ellátott
ködös leveleket hoznak.
Mozdulatlan ruhákban, titokzatos, fehér csipkékben,
kikeményített, merev körgallérokban,
amikkel hófedte lágy, érzékenyen kinyújtott nyakukat védik.
A csend mélyen elrejti a nyugtalanságot,
de még mélyebben rejlik - a nyugalom.
Az emberi értelem távoli, hófedte mezőinek
nagy, kegyes adománya.
A legegyszerűbb dolgok. Fog esni a hó?
Elveszti a levegő a fejét és fehér pelyhekkel
kezd körtáncot?
A reggeli tejeskávé illata
folyékony alakokat horgonyoz le. Lassan
megjelennek a körvonalak és kivehetőbbé válik a táj
az életunt szemhéjak alatt.
Miféle madár
kezdi hirtelen a dalát?

Dabi István ford.

Ady Endre: Imádság háború után

Uram, háboruból jövök én,
Mindennek vége, vége:
Békíts ki Magaddal s magammal,
Hiszen Te vagy a Béke.

Nézd: tüzes daganat a szívem
S nincs, mi nyugtot adjon.
Csókolj egy csókot a szívemre,
Hogy egy kicsit lohadjon.

Lecsukódtak bús, nagy szemeim
Számára a világnak,
Nincs már nekik látnivalójuk,
Csak Téged, Téged látnak.

Két rohanó lábam egykoron
Térdig gázolt a vérben
S most nézd Uram, nincs nekem lábam,
Csak térdem van, csak térdem.

Nem harcolok és nem csókolok,
Elszáradt már az ajkam
S száraz karó a két karom már,
Uram, nézz végig rajtam.

Uram, láss meg Te is engemet,
Mindennek vége, vége.
Békíts ki Magaddal s magammal,
Hiszen Te vagy a Béke.