Az előadásnak vége
hajoljunk meg; tökéletesen eljátszottuk a szerepet.
Mindent betanultunk egy előadásra,
egy dalt és táncot, mintegy megszokásként, ami hónapokig tartott,
ugráltunk a színpadon, jártuk a charlston-t és a hoochy coovhy-t.
Állandóan hangosan ünnepeltek minket.
„Olyan jól néznek ki együtt, mintha nem is
játszanának. Mintha valóban szeretők lennének!”
Brávó, uraim! Brávó!
És most amikor kezdenek a fények lassan
kihunyni,
Az arcok elmosódtak... A testek ellankadtak, a házak
és a többi: a szomszédok, raktárba kerülnek.
Örökre a figyelem középpontjában, és egy napon várva
a pillanatot, amikor felkeresnék őket, még egyszer, mint szokták.
Barátok és szeretők - különböző neveken nevezik
egymást.
Most hová menjünk,
mit tegyünk,
mit mondjunk?
Hónapokon át az előadás volt minden, semmi
másra nem maradt idő.
És most
egy árva áll a lépcső legtetején, vár
egy választ, egy ötletet, hogy ezután mi legyen ... Hová
menni... betölteni oly sok órát, elmesélni történeteket és ötleteken
osztozni a színpadi „szerető” nélkül ez oly haszontalannak
tűnik... üresnek
... feleslegesnek!!!
Miért vettem részt próbajátékon, amikor minden, mit
onnan hoztam, csak egy tört szív és lélek és üres, magányos órák,
amiket csupán űrrel lehet megtölteni...
Semmi visszafordulás,
Semmi beleakaszkodás,
Semmi kapaszkodás,
Törődés
Velem,
Velem, ki a legfontosabb más valaki
életében,
A nevem ott az ajkain, az arcom a szívében...
az emlékezetében...
Végig az emberekkel teli utcákon, tudom, egyedül vagyok.
Otthon senki sem vár, senki sem telefonál.
Nincs hová visszatérni. Nincs ölelés, nincsenek csókok.
Olyan ez, mintha álomból ébrednénk, messziről térnénk vissza.
Ijedten, rémülten, hogy nincs ki megvigasztaljon, aki megtartson.
E romok között élek, nincs senki,
Hogy letörölje szememről a könnycseppeket,
Hogy megpróbáljam kitörölni emlékezetemből az arcodat,
kiradírozni a hátrahagyott álmaimat.
Azt kívánom, hogy a szavak jobbá tegyék!
Azt kívánom, hogy kimondhassam: nem szeretlek,
Vagy azt, hogy gyűlöllek,
De képtelen vagyok rá, túlzottan is szeretlek,
és ez megsebez:
Azt akarom, hogy vedd el a szenvedéseimet, éld át
a kínomat,
a bánatomat
és tégy érzéktelenné.
Szeretném hogy érezd az elvesztés igazi értelmét
De képtelen vagyok,
Képtelen elviselni a gondolatot, hogy megbánthatlak, hogy
megríkathatlak!!
Oly nagyon tisztelem a döntésed és a reményedet,
hogy megleled a nyugalmad, a szerelmed és a boldogságodat,
amit megérdemelsz az életben. Kívánom s imádkozom, hogy találj
valakit, aki méltó a szerelmedre, hogy megoszthassa az életét teveled.
De sohase feledd el,
én szeretlek, örökké szeretni foglak, de eltévesztettem
az utat, amin együtt jártunk.
A fények kihunynak, a közönség forrón tapsolja
a magára maradtat.
A fények kihunynak, az elhagyott a színpad közepén
meghajol,
a felállt nézők felé, a főszereplők előre lépnek,
kérem, uraim, hajoljanak meg,
az előadásnak vége.
Igen, az előadásnak vége,
hajoljanak meg...
Dabi István fordítása
