nem szólok, pedig látjuk:
egyre nő köztünk a senkiföldje
s elgazosodnak éjszakáink, mint a temetőkert.
Ha volna időm a fájdalomra,
ha volna időm a felejtésre,
beöltöznék ólomruhába
s lemerülnék egy tófenékre,
de itt kell élnem, ahol neked is,
itt kell járnom, ahol te is jársz,
kapualjak mennyországát itt kell elhagynom csöndben,
ahol a vaskilincszaj: fogcsikorgatás.
Ha nemcsak ez az egy test adatik,
élni és túlélni is a szerelmet,
már rég egy másik idő szivacs fái közt futunk
s mint égő inget tépjük le egymásról kezünket
s a száj is már rég más éggel beszélget,
más éjszakákat lehel tele vigasszal,
más csontokból sajtol ki tavaszt,
fullasztó mézet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése