Bella István: Szavak a palatáblán

És beírtalak Benneteket a tenger fövenyébe,
téged is napvilág szolgálólánya,
árva Babics Mária, nagyanya,
és téged is vízkérincsélő, égkoldus
Joó Sándor nagyapám,
és téged is csillagpalatáblás tanító,
néhai Bella István apám,
búza vagy kóró
az ukrán humuszban talán,
és téged is háborúnapszámos,
halál-csépelő élet,
Joó Sarolta anyám,
és titeket is Bellák, Balások, Piliárok
és titeket is, szeretteim:
MáriaMárta, Áni Máni és Tüske,
MagdolnaMárta és Balázs,
és titeket is Dömdödömszívű dobogások,
napsugárfészkű Pistinke-cinkék,
Bilincs-Bilintke, Tihamér és János,
és mind, kikről csak ennyit:
szerelmek, szeretők, barátok, barátság.
És tégeteket is, édeseim,
kikről csak azt tudom,
kisujjam görbülete vagytok,
összepöndörödő hajszálaim vagytok,
a hajam és szemem színe vagytok,
kaszává görbülő
ölelésem vagytok.

Így lássatok hát, ha látni akartok:
ég és föld között,
szemközt a végtelennel
egy kisember áll,
lábával jeleket ír a porba:
a sarka a pont, a vonás,
a talpa a vessző.

És a vak Homérosz, a tenger
elejti lantját, az időt,
ki-kinyúl minden kezével,
s hullám ujjbegyével
letapogatja,
hangosan elolvassa,
elmormolja és elmorzsolja mind.

Bella István: Az első mozi

Reflektoroz,
medret váj az éjbe
a szél.
Sárga fényhasáb.
Porszemek, molekulák
– lebegnek benne levelek, ágak.
Kettészeli az éjszakát.
A folyó vásznára vetít
gyors holdat, rudalózó árnyakat.
Fülüket hegyezik,
nézik örökké felhők és kutak.

Hát neked mit mutat?

Ejtőernyőt, zuhanó hajadat,
hátracsukló pőre templomokat,
gyors késeket, villanó arcodat,
kalimpáló kalodát, lábadat –

és magamat, a bedőlt ég alatt.

Anita Endrezze: Tizenkét szerelmes vers

1

Nevet. Amikor ezt teszi, én titokzatosan
alabástrom lámpákra gondolok, az apró gyertyákra,
amik opálos fénnyel világítják meg a sötétet.

Amikor nevet, én maroknyi égboltról álmodom
és az árapályokat forgató holdkerekekről,
kőlovak galoppját hallom,

a torka köré hurokként kis fétiseket
szorító földet.

2

Ki bölcsebb?
a szerető vagy a szeretett?
a gyufaszál vagy a láng?

Talán nincs mit tenni
a bölcsességgel.
Hátat fordítottam a tudásnak
kezekkel előre.
Megérint majd engem ez a férfi
egy másik módon?

A kezei erősek és szelídek,
mint az oroszlán-szemű rózsa két fele.

3

A hóban táncoltam,
nyitott szájjal,
égve
a hideg légben.

Te rámmosolyogtál
és az arcomon
egyszerre
elolvadt a hó.

4

Tegnap
egyik régi szeretőmet láttam,
amint egy barna papírzacskóból ivott.
„Szégyen, hogy az élet elrontja
az ilyen finom bort!”
nevetett.

Egy pillanatig, lágyan
átöleltem, visszaemlékezve
hogy egyszer, szégyenkezés nélkül
szürcsöltük
saját
meztelenségünket.

5

Egész éjjel a csípőm részeg
tánca
nem hagyott téged aludni.

Most a puffadt Nap
kel fel az őszibarackfák között.

Ne hagyj itt! Még éjszaka van.
Csukd be a szemed és lásd,
milyen érett a csípőm
a két kezed között.

6

A szél - férfi.
Tapintásról tudom.

Zöld ruhában vagyok,
amit fel-felemel.

7

Egész éjjel
terólad álmodtam.
Arcomat a combjaidra
fektettem
és álmodozva csókolgattam.
Túl vakmerő vagyok?
Most nem tiltakozhatsz
amikor így levetkőztetnek
engem a szemeid.

8

A szomszéd szobában
alszol a feleségeddel.
A lélegzeted hallgatom.
Kint a lágy szél
elfúj
a falon minden gyertyát:
a levelek mint elégett kanócok
hullanak a vízre.

Melyünkről álmodsz te most?

9

Kedvesem, észrevetted,
mennyire lefogytam?
Nézd csak hogyan csúsznak le a gyűrűk,
az arany meg az ezüst,
és hogyan világítja át
a hold a csípőmet...

El nem hanyagolsz, de
ha nem lenne víz,
a saját véremet innám.
Amikor te nem vagy,
a saját éhségem
mardos.

Nézd: sötét vállamon
egy fehér ragadozó madár ül.

10

Egyszer néztem az éjszakába köröket
égető csillagokat, egész idő
alatt, egy barátot,
szeretőt kívántam, aki lehetne a gyengédség
tűzköve.

Most...

11

Az otthonom tele van gyertyákkal.
Állandóan égek.

A tenyeremben tartom,
Fű-csészékben viszem őket.

A testem tele van csillagokkal
és a lángok összevisszaságával.

Miután lefeküdtem veled,
minden más - sötétség.

Miután szerettelek téged,
kibújtam sötét állati alakomból.

Miután elváltunk,
nem vagyok a láng és
a sérelem része.

Kedvesem,
ne engedd meg, hogy a csillagok közelsége
a törött gyertyákra emlékeztessen.

12.

Megváltam a nehéz könyvekben
szárított ibolyáktól;
helyettük a csillagok tűzkerekeit
szedem össze és préselem
a mellemre.
Én egy független nő vagyok.

Szerelem?
felnyitom az ereimet.

Oh Come, Emmanuel

Oh Come, Oh Come Emmanuel

Christmas Secrets

Christmas Secrets

Sík Sándor: A napkeleti bölcsek

Ama csillag után.

A holdsugaras hideg éjszakában,
Mint egy fehérlő, csendes álom,
Úgy vonult el a komoly karaván.
És elől ment a három.

A sziklás föld mogorván és kopáron
Feküdt el lábaik alatt.
Méltóságos sora a száz tevének
A harmaton halkan haladt.
És mintha fehér árnyak lengenének,
Úgy vonult végig a fehér sereg
A völgyön, ahol nem nőttek virágok,
S a városon, ahol az emberek
Nem virrasztottak és nem énekeltek.
S ahol nem látta őket senkisem.

És így suhant el csendesen
Életre éledt vágya Napkeletnek
Az ezredéves éjszakán.

Ama csillag után.

Bódás János: Elé megyek

A hó csendben lebben,
nagy lepke-pelyhekben
s mindent belep...
Fehér lett a sivár,
élettelen határ,
erdő, berek.

Meddig a szem elér,
minden tiszta fehér,
de ott maradt
/eltakarva igaz/
a szenny, a sár, a gaz
a hó alatt.

Vastagon hull reám,
csupa hó a ruhám
köröskörül.
Im, most hólepetten
én is fehér lettem!
...De csak kívül!

Jön már, Kinek vére
megmos hófehérre,
elé megyek.
Szívem trónjára ül,
hogy általa belül
tiszta legyek.

Lukátsi Vilma: Meditáció

(Gyermekhangra)

...megtehette volna,
hogy ne istállóba,
- márványpalotába,
pihe-puha ágyba -
küldje a világra...

de ha így lett volna,
tudnának-e róla
azok a szegények,
akik ma is élnek,
s vele mit érnének?

Megtehette volna,
hogy nyomorék, csonka
más utakon járjon,
s ő csak szépet lásson
ezen a világon...

de ha így lett volna,
lenne bizodalma
hozzá sok betegnek?
csúfnak, elesettnek,
akik hozzá esdnek?

Megtehette volna,
hogy gonosztól óvja,
s ki rosszat mond róla,
lesújtja a porba,
rostából kiszórja!

De ha így lett volna,
mind, aki elmondja,
hogy bűnökben szenved,
akit nem szeretnek,
- de bűnét megbánta -
kérne-e kegyelmet?

S kapna-e kegyelmet?!

Betti Alver: Halkan beszélj velem

Halkan beszélj velem,
úgy jobban hallak téged.
Halkan beszélj velem,
úgy könnyebben megértlek.

Az örömet s a bánatot
a szeleken át megértem
De a holt szavak zaját
a fülemben meg nem érzem.

Dabi István ford.

Takács Zsuzsa: Maszk

Egy-egy tökéletes arc, amelynek
rabszolgája lennél. Csak el ne árulja
magát! A porcelán maszk mögött ne legyen
ragadozó száj. Képzeld, a megközelíthetetlen
szépséget látod. Adj Istennek hálát, hogy van.
Kérd, hogy megismerned ne kelljen.
Holnap erősebb leszel, reméled. Ha majd
megadja magát, cinkelt kártyáit kirakja, és
tarolni akar, fölkelhetsz az asztaltól bátran,
hivatkozhatsz az óramutatók derékszög
állására, egy fagyoskodó árnyékra az utca-
sarkon. De ma még nagyon is védtelen vagy.

Advent

Rónay György: Advent első vasárnapja

Amikor a fák gyümölcsöt teremnek,
tudhatjátok, hogy közel van a nyár.
Tűzre dobhatsz, Kertész, mert nem terem meg
korcs ágaimon más, mint a halál?
Amikor jelek lepik el a mennyet,
álmunkból kelni itt az óra már.
De ha hozzám jössz, pedig megüzented,
angyalod mégis álomban talál.
Meg akartál rajtam teremni, rossz fán;
Nem voltál rest naponta jönni hozzám.
Ajtóm bezártam. Ágam levetett.
Éjszakámból feléd fordítom orcám:
boríts be, Bőség! Irgalom, hajolj rám!
Szüless meg a szívemben, Szeretet!

Simonyi Imre: Asszonyok

és a végén a befejezésnél amikor ordítasz
amikor rimánkodsz amikor összeszorítod a szád
amikor rájuk olvasod amikor bebizonyítod hogy
neked csupán neked mindig neked van igazad:

figyeld csak mennyire nyugodtak

ugyanis miközben ordítsz és bizonyítsz
finom szimattal érzik hogy nem az igazad
kell neked te árva hanem ők még mindig ők

s ezt tudja bizony a legostobább is

igaz hogy ennél többet aztán
a legokosabb se tud

Can Togay: A róka meséje

Tartsál velem - így szólt a róka,
tarts velem e komor éjjelen,
és elbújt a rókalukba, várva,
hogy én majd követem -

Hirtelen rájöttem, hogy nem azt
mondom, amit gondolok és hogy
nem azt gondolom, amit gondolhatok

Azt is láttam, hogy nem látok semmit:
hogy csak mások életét szőhetem
egybe - valami fura köntösbe,
s azt kiteríthetem -

így egyedül voltam, és tolvajnak
éreztem magam.

*
Az értelmet rég cserbenhagytad
(vagy cserbenhagyott az értelem?),
még mindig kutatod hűlt helyét,
és ajándékra vársz, hogy küldje
meg az ég

Megküldi, várj csak türelemmel,
hisz türelemből él és hal meg
minden ember -

Így szólt a róka, s hogy meséje
véget ért, még egy imát elmormolt
a rókakölykökért.

Simonyi Imre: Tizenkét vallomás, utószóval

1.

Egy éve hogy nem írtam verset néked,
s a kék ruhád óta nem láttalak.
– Hát úgy látszik, hogy mégiscsak lehet
versek nélkül is élni. S nélküled.
Érdekes. Igen, talán lehet.
Csak épp nem érdemes.

2.

Örökké várlak, és mégis
minden érkezésed rajtaütés.

3.

Én a múló időt már rég nem
órákkal vagy napokkal mérem,
hanem az egyik vagy a másik
elválástól az új találkozásig.

4.

Hát mondd, nem sírnivaló,
hogy még mindig ilyen avas,
ásatag módon,
— mint a dürgő fajdkakas —
tollammal bűvölöm a nőstényt?

5.

Hát mégis az volna a szerelem,
hogy aki kell, az kell,
nem azért: amilyen,
hanem annak ellenére, hogy bármilyen?

6.

Olyan vagy — amilyen. De én is.
Így hát ne várd — az égre —,
hogy miattad essek
valami szellemen kívüli terhességbe.

7.

Ki nékem mondja: „csak te” — azt jelenti:
házát, mezejét, családját felejti
s oldott saruval, húnyt szemmel követ.

(De van-e nő, ki olyan rangot áhit:
Homérosztól, hogy jó Krúdy Gyuláig
befogadja a szentek egyessége?)

8.

Hogy átöleljelek, vagy beléd rúgjak?

Ma már tudom:
mint két iker annyira hasonlíthat:
mint két fürt, amely egy tőről fakad.

Ha egy tő termi:
egytövű indulat.

9.

Mióta elmentél szívem:
azóta nemcsak én,
de magányosabb lett a kivert bölény,
a szegény rongyosabb,
hajszoltabb az üldözött.
S eggyel több a rémregény.

10.

Az űzött ifjúkor
lakatlan szigetet
talált ki — menedékül.

S lásd jött idő,
mikor csupán veled
népesítettem be
azt a szigetet.

11.

Hol van már az a sziget, s az a szigetlakó?
S hol van a „mi” s a „miért” – amit tettél?

Csak az maradt meg, amit jelentettél:
menekülést is, meg menedéket,
törést, lendülést, s pár verstöredéket.

S talán ott fönn a hegyen azok a délelőttök.

12.

…őrizlek, mint rögeszmét a csendes eszelősök.

UTÓSZÓ

meglásd, lehet végül két ember,
aki — akár jutalmul, akár büntetésül —
de megérdemli egymást.