Petőcz András: A költő a magasban

A költő a magasból kémleli mindazt,
amit kémlel, a világot, elsősorban.

A költő ölében ott fekszik a fekete
macskakölyök, amelyik csak szuszog,
és dorombol, szuszog, és dorombol.

A macskakölyök nem kémleli a világot.
Neki annyi a világ, amennyit maga körül
érzékel: a költő lakása, mindenekelőtt.

Mind a ketten mozdulatlanok. Mintha
öröktől fogva ott lennének a magasban,
mintha ezentúl örökké ott lehetnének.

A költő a magasból egykedvűen
nézi a világot, egyre csak figyeli.

Isten kegyelméből, mondja a költő,
és továbbra is a karosszékében ül,
moccanatlan, ölében fekete macska.

Isten kegyelméből, szuszogja a macska,
és dorombol, és továbbra is minden
mozdulatlan, mozdulatlanok ők maguk is.

Isten kegyelméből, mondja a világ, és
csak rohangál egyre, nyüzsög, forog,
tesz-vesz, mint akinek éppen dolga van.

A költő végtelen magasságból figyeli
a világot, hogyan is esik az darabokra.

Lent, a mélyben, mindenféle különös
alak és formáció, egymás békíthetetlen
ellenségei, valami sűrű kavalkádban.

Néha-néha füst, illetve robbanások hangja,
mintha fortyogna valami, ott, a végtelen
mélységben, mintha valami készülődne.

A költő csak csöndesen figyeli mindezeket.
A macskakölyök nem is figyeli. Néha-néha
mocorog kicsinkét, aztán alszik tovább.

A költő a magasban ül, karosszékéből nézi
hogyan is múlik a mindenség körülötte.

Boda Magdolna: (amiként a nap)

Egyszerű, magától értetődő,
átlátszó mozdulatokra vágyom.
Érintésre, mely nem szoros,
de jól érzékelhető.
A határvonalon lévőre.
Túl a valóságon,
de visszább az álmon.
Amely nem fordít ki gyökerestől.
Félreérthetetlen és szükségszerű,
amiként a nap kél és nyugszik.

Óh jaj,
mindannyiunknak vannak
lehajtott fejű virágai
és kontúrjukat vesztett napjai,

de jó, nagyon jó,
egymás vállai fölött
hagyni messzire futni a tekintet.
Jó, amikor a távoli a közel
és jó, amikor közeli a távol
és jó, amikor az egész létező világ
beleegyszerűsödik egy mosolyba.

Petőcz András: egy hajléktalan vallomása

igen, csaltam az asszonyt,
megcsaltam őt a marival, nem tagadom,
nem voltam jó férj, meg jó apa sem,
elismerem;
és persze ő akart válni, nem én,
elváltunk, neki ítélték a lakást,
meg a gyerekeknek,
jól van ez így,
fájna a szívem őket kéregetni látni,
akár az apjukat;
béreltem egy lakást,
jó fizetésem volt, ment a cégnek,
nem féltem semmitől se,
a marival is jól megvoltunk,
egész addig,
míg aztán csődbe ment a cég,
munkanélküli lettem,
a lakást nem bírtam fizetni,
utcára kerültem,
a mari is otthagyott,
hajléktalan szállón vagyok mostan,
vonják a tartásdíjat a segélyből,
így aztán semmire se futja,
ezért amikor éhes vagyok,
először is rendbe hozom a ruházatomat,
valami emberi formát próbálok ölteni,
meg arra is vigyáznom kell,
hogy ne legyek túl büdös,
mert ha büdös vagyok,
akkor könnyen elszúrhatom az egészet,
szóval,
bemegyek valami nagyobb üzletbe,
és felvágottat kérek,
mondjuk sonkát vagy húsz dekát meg parizert,
sajtot is, pannóniát, az a legjobb, abból tíz is elég,
néha szalámit, ha arra van gusztusom,
de csakis szeletelve,
vagy egy fél szál kolbászt,
aztán tovább megyek a hűtőpulthoz,
ott valami kisebb dolgot, túró rudit,
ilyesmit veszek magamhoz,
csupa olyat, amit könnyen ki lehet bontani,
esetleg csokoládét is elteszek,
a csokiban rengeteg a kalória, azt mondják,
aztán tovább megyek a tisztítószerekig,
és ott, ügyesen,
szép lassan kosárból bezabálom az egészet,
a sonkát,
meg a sajtot is,
a kolbászt, meg a túró rudit,
ami már bennem van, azt nem tudják elvenni tőlem,
a gyerekek, meg a lakás,
az mind-mind az övék,
de az a sonka, ott, az áruházban,
az már örökre én vagyok –

Makay Ida: Csepp víz se

Sivatag. Utolsó tartomány.

Irgalmatlan Nap, csontig égető.

S a fagyott – üszkös éjjelek.

Délibábot vetít a láthatár:

oázisok zöld, villanó sora.

És csepp víz se. Csak maró

szomjúság.

Kegyetlen, gyilkos monotónia.

Reményik Sándor: János evangéliuma

Összehajolnak Máté, Márk, Lukács,
És összedugják tündöklő fejük
Bölcső körül, mint a háromkirályok,
Rájok a Gyermek glóriája süt.
A gyermeké, ki rejtelmesen bár
S természetfölöttin fogantatott:
De fogantatott mégis, született
S emberi lényként, tehetetlenül,
Babusgatásra várón ott piheg.
A gyermek, a nő örök anya-álma,
Szív-alatti sötétből kicsírázott

Rongyba, pólyába s egy istálló-lámpa
Sugárkörébe. Bús állati pára
Lebeg körötte: a föld gőz-köre.
A dicsfény e bús köddel küszködik.
Angyal-ének, csillagfény, pásztorok
S induló végtelen karácsonyok,
Vad világban végtelen örömök
Lobognak, zengnek – mégis köd a köd.
S mindez olyan nyomorún emberi
S még az angyalok Jóakarata,
Még az is emberi és mostoha.

De János messze áll és egyedül.
Nem tud gyermekről és nem tud anyáról,
Nem születésről, nem fogantatásról,
Csillag, csecsemő, angyalok kara,
Jászol, jászol-szag, – József, Mária,
Rongy és pólya, királyok, pásztorok,
Induló végtelen karácsonyok:
Nem érdeklik – vagy mint rostán a szem
Kihull az ő külön történetéből,
Kihull mindez, és mindez idegen,
Apró, földízű, emberi dolog.
Nagyobb, nagyobb, ó nagyobb a Titok!

János, evangelista, negyedik
Külön áll, világvégén valahol,
Vagy világ-kezdetén, vad szikla-völgyben
S a fénytelen örvény fölé hajol.
És megfeszül a lénye, mint az íj,
Feszül némán a mélységek fölé,
Míg lényéből a szikla-szó kipattan
S körülrobajlik a zord katlanokban
Visszhangosan, eget-földet-verőn,
Hogy megrendül a Mindenség szíve:

Kezdetben vala az ige.
S az Ige testté lőn.

Bella István: Emberi délkörön

Egy gyerek gyufásdobozában
kaparásznak völgyek, hegyek,
csillagok, idők összezárva
virágzanak és vérzenek,
világoznak, bevégzenek.
Most füléhez tartja, összerázza
– fél arca vén, fél meg gyerek –
s hallgatja, hogy hemzseg, pezseg,
nyilall az idő muzsikája,
hogy rágja egymást, s hogy danássza
kínját a katicaképzelet.

Mert minden szabad akar lenni.
Az is, ami az emberi
nyelven nem tud szólni, szeretni,
csak nyögni, nyűgni, nyüszíteni,
csak kő-ni, vas-ni, fém-zeni,
mert minden maga akar lenni
szabaddá: szín, fény és süket
csönd, maga akar lehetni,
nem rácsokként rácsokat szeretni,
szabadság helyett képzetet.

Én a más vagyok. A vétlen véletlen,
aki te is lehetnél: élni-egy.
De másként megismételetlen,
és másképp, s másként egyetlenegy.
Mert a más vagyok. Hiába látszom
magadnak, magaddá nem tehetsz,
másikam lehetsz csak, másamnak se másom,
mert mint mind, magaddá egyetlenedsz.

Fönt és lent, belül és kívül
egyszeri s változó, özön
része mindnek, mi megkövül,
s lehel újra örökösön
ugyanegy új és volt körön,
– számomra nincs rajtam kivül
hely az emberi délkörön.
Szabadságom és börtönöm
én vagyok egyesegyedül.

De adni akarok. Mindent odaadni
annak, kié. Csupa másból vagyok.
Vissza a földnek a földet, ragyogni
a fényt a fénynek, haragnak a dacot.
Vissza az énnek az ént, s mert halni
születtem, halálból vagyok,
a halált is vissza kell adni
a halandóságnak, ha meghalok.

De amíg élek, visszalehelem
a levegőt, tágítom az eget,
a föld terhes hasát; számból etetem
a növényt, itatok esőt, tengereket,
fiammá fogadom, s fölnevelem
a munkát, s a nevemet
neki adom, szépnek keresztelem,
ami még nincs, ami még szerelem.

. . . . . . . . . . . . . . . . .

Reggeledik. Babafény kaparássza
a rácsokat, az éjszakafedelet.
Moccanászik a rét rovarzó lába.
Füvek emelik – föl! föl! – az eget.
Meglátszik körülem a lehelet.
Zászlózik, int, jelez a pára,
hogy itt vagyok, élek és lehetek
egyetlenegyszer és utoljára.

Kálnoky László: Ajánlás

Lelkem üres térben lebeg;

kinyújtott kezek el nem érnek;

fenyegetnek vagy féltenek,

de mézes hangok is dicsérnek.

Egyetlen szavukat se hidd:

amelyben élek, nézd e fertőt!

Sírd tele értem könnyeid

vadvizével az őszi erdőt.

Pilinszky János: Kórkép és hattyudal

Egy fehér kar a hófehér tükörről,
egy vézna szép kar kitartó erővel,
hideg spongyával a hideg üvegről
öröktől fogva próbál valakit,
valakit vagy valamit eltüntetni.

Szilágyi Domokos: Ha nem vagy itt

 Vagy a levegő, amelyet beszívok,
 a táplálék, amelyet visz a vér,
 a látásom vagy - tán meg is lepődném,
 ha tenszemeddel rám tekintenél -;
 vagy, észrevétlen, mint ahogy a kéz,
 a szív, az agy, a gondolat, akármi,
 életem része, melyet bármikor
 keresetlen is meg tudok találni; -
 s mint a bonyolult óramű, ha elvész
 egy alkatrésze, s tiktakja kihagy,
 olyan lennék nélküled; és csak akkor,
 csak akkor tudnám igazán: ki vagy.

Szomjúság

Nagyon meleg van, kérlek gondolj rájuk!

Petőcz András: a török nõ

a török nőt erendiznek hívják, ötvenéves,
prózaíró, kövér, hatalmas feneke
van, és mindenbe beleüti az orrát,
egyébként szimpatikus, csak engem
nem szeret, attól fél, hogy haragszom
rá, merthogy török, és a törökök 150
évig irtották a magyarokat, vagy nem
is irtották, mert voltak olyan magyarok,
akik jóban voltak a törökökkel, mit tudom
én, mindegy, de tény, hogy itt, iowában,
a török nő egyfolytában engem cseszeget,
mert azt hiszi, nem szeretem őt, ezt meg
is mondta nekem, egyértelműen, hogy
biztosan haragszom rá, mert a magyarok
haragszanak a törökökre, ő ezt biztosan
tudja, és a magyarok elpusztították a sok
szép török emlékhelyet, és nem vigyáztak
a mecsetekre, mondja erendiz, én mindezzel
egyáltalán nem tudok mihez kezdeni, aztán
egy elegáns társasági vacsoránál még jobban
elszúrom a dolgot, mert erendiz jelenlétében,
miután megint előhozza szokott szorongását,
hogy a törököket senki nem szereti, még
a magyarok sem, egyszóval erre válaszolva
elmesélem, hogy a budai várban található
az utolsó budai pasa sírja, és ez milyen szép
gesztus a részünkről, hogy ott van a sírja, és
én, amikor a kutyámat sétáltatom, mindig
arra megyek, arra sétáltatom a kutyám, erre
bernardo, a brazil gyerek elkezdi teli szájjal
magyarázni, hogy a kutyám biztosan lepisili
a török pasa sírját, és röhög, amire mindenki
elkezd kicsit a tányérjába somolyogni, ennyi
kell csak szegény erendiznek, feláll az asztaltól,
idegesen kimegy, azt hiszem, nem sikerült
megalapoznom a török–magyar barátságot,
pedig tényleg nem haragszom a törökökre, sőt,
azt gondolom, mi szeretjük egykori hódítóinkat,
a mohácsi csata évfordulóját is mi ünnepeljük,
nem ünnepli azt rajtunk kívül senki – – –

Petőcz András: Ágnes asszony könyörgése

            Arany János ismeretlen verse

Szöghajamat megsimítom,
igazítom már a kendőm,
lépdelek a fagyott úton,
a nagytemplomi kerengőn.
   Segíts meg, Uram, Istenem.

Mondják azt, hogy gyilkos vagyok,
suttogják a gonosz népek,
a lepedőm tisztán ragyog,
így aztán kegyelmet kérek.
   Segíts meg, Uram, Istenem.

Ne beszéljen rólam senki,
az Ég úgy is megítél majd,
engedjetek tiszta lenni,
aki előtt mind fejet hajt.
   Segíts meg, Uram, Istenem.

Mosom leplem majd' naponta,
nem lát azon senki foltot,
hogy ott bárki vére volna?,
kiabálják vén koboldok?
   Segíts meg, Uram, Istenem.

Fagyott úton leborulok,
a nagytemplom fölém hajlik,
szöghajamról az a kendő,
véres-vörös földre hullik.
   Segíts meg, Uram, Istenem.

Szöghajamat megsimítom,
felemelem a keszkendőm,
s felállok a fagyott úton,
a nagytemplomi kerengőn.
   Segíts meg, Uram, Istenem.

Gyurkovics Tibor: Hold-ének

Én úgy szeretlek mint a Hold
ki az öledig lehajolt
és fölfakasztotta egész
különleges természetét:

hogy úgy szeret hogy nem lehet
már meglennie nélküled
csak bombáz és csak sugaraz
egyetlen nap sem ugyanaz
csak te vagy neki ő neked
már megöli a szeretet
hogy fuldokolsz és fuldokol
a szeretetbe belefúl
csak jajgat és csak visszaver
csupa ámulat és teher
– meghal miközben énekel

Ó, jaj, a Hold az én vagyok
az öledig lehajolok
hogy fölnyissam szívem egész
különleges természetét

halálosan érted dobog
– és nem baj hogyha meghalok –
csak a futás az őrület
az álom legyen körüled
beburkol bevon mint a köd
míg megőrülsz – megőrülök
és a Hold aki én vagyok
egész az öledig ragyog
sugaraz bámul fölemel
meghal miközben énekel
– s megfojt miközben énekel.

Gyurkovics Tibor: Régi emlék

(Salfedi bohócmester dala)

Én már örökké szépnek látlak
lehúnyt szempillájú madárnak
fölrebbenésnek szárnyalásnak
akár az Isten csudájának

Nekem az Isten sose rendelt
ilyen fontos lényt ilyen embert
ilyen vészesen ilyen egy helyt
vibráló némberi karaktert

Fehér blúzban én annak látlak
ami vagy: kitárt angyalszárnynak
tested fölmagasztulásának
és anarchista diáklánynak.

Petőcz András: gospel music

chicagóban vagyok, misére visznek épp
a barátaim, azt mondják, gospel music,
és hogy érdekes lesz, azt mondják, ez
a helyi fekete közösség keresztény szertartása,
kicsit szorongok, csupa fekete
körülöttem, nem nagyon szeretnék valamibe
belekeveredni, csak nehogy jöjjön
a ku-klux-klan, gondolom magamban,
illedelmesen leülünk, elhelyezkedünk
a padban, ahogy otthon is szokás, látom,
hogy boldog fekete úriemberek mikrofonokat
helyeznek el a szószéknél, türelmesen várom
a szertartás kezdetét, mindenki boldog és
izgatott, csinosan öltözött urak és hölgyek
vesznek körül, megjelenik egy világos
öltönyös, fehér nyakkendős fiatalember,
erős és öblös hangon énekelni kezd,
a gyülekezet csendben figyeli, majd
egy-egy hang válaszol neki, előbb
bátortalanul, majd erőteljesebben,
egyre több hangot hallok, végül már
mindenki áll a helyén és énekel, én is
felállok, nyugtalan és dinamikus az ének,
néhányan a helyükön állva és mámorosan
ringatják magukat, mögöttem egy vékony
fekete nő eszméletlen miniszoknyában
dobálja magát, dobálja magát és énekel,
mámorosan és extatikusan, a mellettem
lévő kövér, fekete asszonyság túlméretezett
idomait ringatja, méteres csípőjével olykor
hozzám dörgölődzik, az ének kitölti az
egész templomot, dzsízösz, dzsízösz, hallom
egyre többet, a hangulat félelmetes és felkavaró,
ilyennek képzelem az afrikai törzsi
táncokat, várom, hogy a miniszoknyás önkívüli
állapotba jusson, miniszoknyája és
feszes blúza alatt kihívóan dobálja testét,
szemét félig lehunyja, szemhéja alól kivillan
kifordult szemfehérje, dzsííízösz, dzsííízösz,
dzsííízösz, hallom egyre, még akkor is hallom,
amikor már a templom előtt az október végi
hűvös szél megnyugtatóan hűsíti felhevült
arcomat – – –