Wally Neuzill Schieléhez
1. Isten adománya a látás, de úgy látszik,
ez nekem nem adatott meg. Én csak téged
látlak, ez az ördög utolsó ajándéka nekem.
Tegnap beengedtek házatokba, de vissza-
rángattak a márványlépcsőházból: Kisasszony,
hova megy? Jöjjön azonnal vissza! Láttam,
a zajra valaki kihajol, te vagy az, reméltem,
lerohansz és ölbe kapsz, de nem te voltál.
A szerelem az ösztönök kényszere, mondtad.
Fölismertem volna barna szemed zöldjét.
Emlékszel a neulengbachi háziúrra? Képzeld,
kidobott, azt mondta, keressek új festőt
magamnak. Emlékszel a rosszul záródó
ablakokra, s hogy mennyit fáztam fekete
harisnyámban? Emlékszel pettyes bögrénkre?
A forró levesben fuldokló kenyérdarabokra?
Elképzelem, hogy magadhoz ölelsz s közben
a másik kezeddel földre söpröd a festékes
tubusokat. A nagyhajú gyereklány, modelled
fél koronával volt drágább neked, mint egy utcanő.
Nemrég fölgyújtottál egy hangyabolyt
a parkban, hogy bemutasd Trója égését
nekem, erre minden kertből kitiltottak minket.
Azt hittem, mindkettőnkre áll a tilalom, de,
úgy látszik, ebben is tévedek. Ez öngyilkosságra
készül – mondta társának a mellettem haladó,
munkásruhás férfi, mikor a Pramerstrassén
találtam magam. A folyó mellett lakom, van
hozzá szemem, hogy lássam. A lasszóként
visszahajló téli faágak elértek és befogtak.
Te a feleségeddel sétálsz a Paradicsomban,
és én nem szegődhetek nyomotokba.
Modellt állok neked mégis utoljára.
A Wally, testére tapadó vizes ruhában
legbotrányosabb alkotásod lesz. Én leszek
az összes bécsi lány között, ahogyan
mindig is kívántad: a legmeztelenebb.
Csak annyit akartam volna mondani neked,
hogy nekem végem, és ez lesír rólam. Mindenki
látja, csak te nem, aki a halál festője vagy.
u.i.
Az előbb, egyébként, hazudtam. Amit
a megperzselt hangyákról, és a fölgyújtott
Édenről mondtam, azt Kokoschka tette,
mivel egy lánynak tetszeni akart. Te sosem
vettél észre. Emlékszel rá, hogy éltem?
