2020. október 25., vasárnap

Béki István: Megbocsátod-é?

                           Dsida Jenő emlékének 

Szél, nap, ősz vagyok.  

Megbocsátod-é, 
hogy port hintettem égszínkék szemedbe, 
hogy leperzseltem hófehér karod? 
Hogy ingválladra tört levelet szórtam, 
megbocsátod-é?  

Fű, víz, árny vagyok.  

Megbocsátod-é, 
hogy megcsiklandtam rám tipró bokádat, 
hogy áztattalak forró könnyesőben? 
Hogy véletlenül arcodra vetődtem, 
megbocsátod-é?   

Csoóri Sándor: Ó, te szépséges banyácska

Ó, te szépséges banyácska, 
őszen is szemedbe lóg a hajad. 
Emlékszel még rám a nagy időből? 
Én voltam az a félmeztelen, 
kószáló fiú, 
aki megtalálta a szivárványt 
a folyóparton: 
elveszett hajpántodat.  

Te kendert áztattál kipirulva. 
Vizes illata 
egész nap ott kóválygott körülötted. 
Tüsszögtek is tőle a lepkék, 
mint szénanáthától kisleányok. 
Én meg csak mosolyogtam rajtuk. 
Szélesebb volt aznap a lelkem, 
mint a beláthatatlan verebi határ, 
és hullámosabb, mint a lovasberényi tó.  

Elnézlek ferdén, fél szememmel 
a tűnt idők után, 
s kissé neheztelek rád, 
hogy már nem az angyalok dombján ülsz, 
ahol combod tövéig beláthattam, 
s megállt minden árnyék a nyárban.  

Az úton szénáskocsik zötyögtek hazafelé. 
A temetőn túl érett a hosszú szilva. 
Néhány óra alatt múlt el 
első életem akkor, 
hogy fénye örökre rám maradjon.

Pilinszky János: Ének a kőszívű királyról



Sötét volt még az ég,
aludtak még a fák,
az ifjú, szép király
midőn nyeregbe szállt.
Még félig éjszaka
terült a föld felett,
az ifjú, szép király
lován hogy útra kelt. 

Az álmos udvaron
igyekvő szolganép,
sietve futkosott,
sürgött a sok cseléd,
zajos vadászkutyák,
mohó ebek csaholtak,
űzték a vak homályt,
a halványuló holdat. 

Kürtszó és fáklyaláng!
A vén kapus kitárta:
megnyílt a várkapu
hatalmas tölgyfa szárnya.
Mint jégverés futott
alá a kis csapat,
a vágtató király
nyomán a szolgahad. 

Szép volt és fiatal,
gyönyörű a király,
de soha-soha szebb,
se ékesebb talán,
és soha szilajabb,
mint akkor korahajnal,
midőn vadászni ment
a fegyveres hadakkal. 

A boltíves kapun,
a függő hídon át,
az éjszín lovasok,
a villámló paták,
zúgott a kis sereg
alá a városon,
király és szolgahad
a szűk sikátoron. 

Mint jégverés elől,
riadtan félreálltak
a fák és kétfelől
az udvarok, a házak
és porba hullt a nép,
a város árva népe,
a föld porába dőlt,
az út porába, térdre. 

Elébe hullt a nép,
de meg se látta őket,
a könnyeket a porban,
az arcokon a könnyet.
Sötéten ült lován
a király, s hallgatott.
Nyomában éjszinű
lovak és lovasok. 

Nem élt uralkodó
a földön gazdagabb,
nálánál vakmerőbb
soha, se zsarnokabb.
Övé a föld, az ég,
övé volt, senki másé,
a roppant tengerek
egyedül a királyé! 

Már túl a városon
lankás mezőre értek,
a nap korongja hogy
a füves földre lépett;
föltündökölt az ég,
s a reggel langy sugára
aranyból szőtt ruhát
terített a világra. 

Zöldellő réten és
fölszántott földeken
lágy szellő fújdogált
puhán és csöndesen;
roppant erdőhöz ért,
s megállt a kis csapat,
a nyugtalan kutyák,
megálltak a lovak. 

A tiszta csöndön át
vadászkürt hangja harsant,
hogy megrendült belé
a lég, és fölriadtak
az erdő vadjai;
zúgott és reszketett
a fölzavart vadon,
a szűzi rengeteg. 

Gyilkolt a szörnyű had.
A levelek, a lombok,
a rémült fák felett
madársereg sikoltott.
Jajongva fölcsapott
és hullt alá a mélybe,
az üldözők nyila
amelyet szíven érte. 

Röpült a gyilkos érc,
és ölt a véres kardvas,
futott a gyenge őz,
tépetten fútt a szarvas.
Összetört ágbogas
gyönyörűszép agancsa,
vérzőn bukott a rőt,
rogyott a holt avarra. 

És harsogott a kürt,
és egész napon át
a gyilkos fegyverek,
szálltak a vad paták.
A nap is véresen
merült alá a mélybe.
Hatalmas éj terült
akkor a föld szinére. 

Hatalmas éj borult
a rengeteg vadonra;
az eltévedt király
szolgáit szólitotta.
De sürgető szavára
csupán a rengeteg,
a sűrű, néma éj,
a síri csend felelt. 

Hét nap s hét éjszaka,
hét hosszú éjszakán
bolyongott egymaga
az eltévedt király,
rengeteg mélyiről
míg végre kitalált,
és étlen, szomjasan
meglelte városát. 

Sötéten állt a vár.
Az íves ablakok
halovány üvegén
izzott a telehold.
Palota kapuján
ugyan ki zörgetett?
Nézte a vén kapus
a késő idegent. 

Álmából kelve
a hunyorgó szolganép,
a sok-sok álmos arc,
bámulta a cseléd,
ily késő éjidőn
a holdsütésen át
a néma udvaron
ki az, kit jönni lát? 

S halotta szólni őt,
a sápadt idegent
tulajdon kisfia -
és nem ismerte meg.
És nem ismerte meg
tulajdon ifju nője,
kicsinyke kis fia
sikoltva bújt előle. 

És gyúltak mécsek és
lobogva éji gyertyák,
meglátta a király,
meglátta akkor arcát,
szörnyű vonásait!
Öregen, összetörten
egy rémült idegent
látott meg a tükörben. 

Akkor a szolgahad
levetve őt a földre,
karon ragadta és
a kapukon kilökte.
Az út porába dőlt,
hogy arca csupa könny lett,
oly végképp maga volt,
mire a porból fölkelt. 

Fázott és éhezett,
nem volt, ki megetesse,
ily késő éjidőn
ki házába eressze.
Könnyek közt zörgetett,
könnyek közt és hiába,
a koldus idegent
nem volt, ki bebocsássa. 

Kunyhóknak ajtaján,
holdfényes ablakon,
hiába esdekelt
a bezárt kapukon.
Dühödt kóbor kutyák
csaholtak a nyomába.
Jaj a földönfutó
királyok éjszakája! 

Elhagyta városát,
hajdani palotáját.
A fagyos ég alatt
egekbe nyúló szálfák:
föltűnt a mély vadon.
A rengetegbe ment.
De nem fogadta be
a zordon rengeteg. 

És nem fogadta be
egyetlen árva éjre
az űzött szarvasok
meghajszolt, büszke népe.
Irgalmat esdekelt,
elébük hullt az árva.
De nem fogadta be
a szarvasok családja. 

És nem fogadta be
az erdők madara,
a menny lakói,
a fészeklakók hada,
a büszke szarvasok,
a tépett rengeteg
a hajdani királyt,
hazátlan öreget! 

Hét álló éven át
bolyongott számkivetve,
hét álló éven át
nem lelve kegyelemre.
Pusztába ment, de a
sziklák is kitagadták,
tengerre szállt, de a
hullámok partra dobták. 

Kívánta a halált,
de még annak se kellett.
Akkor a hajdani
király vad jajba kezdett.
Fölsírt boldogtalan
tenyerére borúlva,
mintha önnön szive
jajához folyamodna. 

"Szegények közt szegény
lehetnék, csak lehetnék
- kesergett a király -
szolgák szolgája lennék!
Magányos gyertyaláng
szegények asztalán,
szegények éjjelén
vigyázó gyertyaszál! 

Madarak fészkeit
ölelő semmi szél,
lennék a holt avar
szarvasok fekhelyén.
Darabka néma rög,
lennék a föld sara,
maga a puszta föld,
lennék a föld maga." 

Akkor az ég alól,
miként az esti szellő,
a messze rengeteg,
eljött a távol erdő;
lombos karjaival
vigyázva betakarta,
mint tékozló fiát
tulajdon édesanyja. 

És jött az ég alól
madarak csapata,
a távol, messzi menny
megannyi vándora.
Hűvös forrásvizet
és hozva édes termést,
csőrükből megitatták,
csőrükből megetették. 

És jött a szarvasok
agancsos árva népe,
a büszke szarvasok,
eljöttek ők is érte,
s az elveszett király
törődött, gyönge testét,
a megtalált királyt
erős hátukra vették. 

S ahogy mind közelebb
s közelebb ért vele
ős városához
a szarvasok menete,
törődött tagjai
megteltek friss erővel,
miként a tavalyi
faág, ha újra zöldell. 

Megnyílott városa,
megnyíltak hajdani
hatalmas városa
ujjongó kapui.
S miként a hazatért
bűnbánók sírni szoktak,
sírt, csak sírt a király
hátán a szarvasoknak. 

Ünnepi lobogók
lengtek az ég szinén,
fújta a vásznakat,
fújta a déli szél.
És édes ünnepek
szagos virágesője
hullt, hullt az utakon
a könnyes érkezőre. 

Megállt a kis csapat,
megállt egy percre akkor,
s az ujjongók közül
egy csendes öregasszony,
ősi szokás szerint,
mit úgy kapott örökbe,
a király lábait
megmosta, megtörölte. 

Fényes zászlók alatt
magas várába érve,
kicsinyke kis fia
futott, szaladt elébe.
Kicsinyke kis fiát
erős keblére vette,
erős keblére, s ott
zokogva átölelte. 

Szép, ifjú asszonya
karján arany ruhával,
fehér inggel kezében
fogadta fenn a várban:
aranyló új ruhát,
új inget adva rája,
szép, ifjú asszonya
a könnyező királyra. 

Leomló fürtjei
fénylőn körülragyogták.
Meglátta a király,
meglátta akkor arcát,
ifjú vonásait:
szemében sűrü könnyel
megszépült önmagát
találta a tükörben. 

Élt és uralkodott
még sok-sok évig aztán
országa népein,
hatalmas birodalmán.
Élt és uralkodott
még sok-sok éven át,
szeretve népeit,
szolgálva városát. 

S hogy meghalt a király,
s könnyek közt eltemették,
századokon keresztül
őrizte még az emlék;
legendás életét
megőrizte a nép,
idézte, emlegette
a késő ivadék: 

Volt egyszer egy király,
szép volt és fiatal,
de kőből volt szive,
gőgös volt és szilaj.
Sötétlő hajnalon
elment vadászni egyszer
szolgák hadával és
vérszomjas, gyors ebekkel. 

Álló nap öldökölt,
de eltévedt a hajszán,
és ősz lett és öreg,
földönfutó aggastyán.
Elűzte őt a nép,
tulajdon ifju nője,
kicsinyke kis fia
sikoltva bújt előle. 

De szörnyű vétkeit
megbánta s megtagadta.
Eljött a rengeteg
akkor és betakarta.
Az ég madarai
megitatták, etették.
Erdei szarvasok
erős hátukra vették. 

Kicsinyke kis fia
sírva futott elébe,
kicsinyke kis fia
apjának kebelére.
Fiatal asszonya
arany ruhával várta,
aranyló szép ruhát,
lágy gyolcsot adott rája,
aranyló szép ruhát,
lágy gyolcsot adott rája.

2020. október 24., szombat

Marton Árpád: Pascal




Egy csillag ég csupán. 
E végtelenségből szőtt ponyva 
magányod leple inkább, 
mely úgy borít be, hogy 
alatta érezd, milyen pőre vagy, 
didergő semmiség. 
Leleplez ez az ég-lepel, megfosztva 
mindentől, amit nagy kevélyen 
magadra öltesz napvilágnál. 
Az igazság órája ez a lét ölén, 
mely maga is csak pillanat talán.

Takács Zsuzsa: A látásról

                        Wally Neuzill Schieléhez  

1. Isten adománya a látás, de úgy látszik,
ez nekem nem adatott meg. Én csak téged
látlak, ez az ördög utolsó ajándéka nekem.
Tegnap beengedtek házatokba, de vissza-
rángattak a márványlépcsőházból: Kisasszony,
hova megy? Jöjjön azonnal vissza! Láttam,
a zajra valaki kihajol, te vagy az, reméltem,
lerohansz és ölbe kapsz, de nem te voltál.
A szerelem az ösztönök kényszere, mondtad.
Fölismertem volna barna szemed zöldjét. 

Emlékszel a neulengbachi háziúrra? Képzeld,
kidobott, azt mondta, keressek új festőt
magamnak. Emlékszel a rosszul záródó
ablakokra, s hogy mennyit fáztam fekete
harisnyámban? Emlékszel pettyes bögrénkre?
A forró levesben fuldokló kenyérdarabokra?
Elképzelem, hogy magadhoz ölelsz s közben
a másik kezeddel földre söpröd a festékes
tubusokat. A nagyhajú gyereklány, modelled
fél koronával volt drágább neked, mint egy utcanő. 

Nemrég fölgyújtottál egy hangyabolyt
a parkban, hogy bemutasd Trója égését
nekem, erre minden kertből kitiltottak minket.
Azt hittem, mindkettőnkre áll a tilalom, de,
úgy látszik, ebben is tévedek. Ez öngyilkosságra
készül – mondta társának a mellettem haladó,
munkásruhás férfi, mikor a Pramerstrassén
találtam magam. A folyó mellett lakom, van
hozzá szemem, hogy lássam. A lasszóként
visszahajló téli faágak elértek és befogtak. 

Te a feleségeddel sétálsz a Paradicsomban,
és én nem szegődhetek nyomotokba.
Modellt állok neked mégis utoljára.
A Wally, testére tapadó vizes ruhában
legbotrányosabb alkotásod lesz. Én leszek
az összes bécsi lány között, ahogyan
mindig is kívántad: a legmeztelenebb.
Csak annyit akartam volna mondani neked,
hogy nekem végem, és ez lesír rólam. Mindenki
látja, csak te nem, aki a halál festője vagy. 

u.i. 

Az előbb, egyébként, hazudtam. Amit
a megperzselt hangyákról, és a fölgyújtott
Édenről mondtam, azt Kokoschka tette,
 mivel egy lánynak tetszeni akart. Te sosem
vettél észre. Emlékszel rá, hogy éltem?

Simek Valéria: Oldódás




Egy korty keserű sötétséggel 
a torkomban, a fuldokló ég 
alatt indulok a földön 
végigfekvő patak ágya mellett. 
A színek követnek, a kiáltások 
feloldódnak. Őszből épül az út, 
fenyőmagány, fölfakadó forrás 
lábamnál. Mintha szívemre 
a hangtalanság súlyát öntené.

Csoóri Sándor: Valaki most is keres

Talán még most se kéne félrehúzódnom 
csöndben az ősz mögé, a tél mögé, 
s a sötétséget magamra vennem. 
Az elhagyott hidak alatt 
amúgy se lesz már halhatatlan az ember.  

Valaki most is keres ezen a hajnalon, 
hallom a toporgását. 
Az ég deszkafalain kopogtat. 
Talán a kis parázna nő várja, 
hogy visszaszóljak neki gyöngéden, 
mielőtt elkezdene nyüszíteni a város.  

Tudom, bebújna mellém újra az ágyba, 
s lehunyt szemmel csak mosolyogna, 
mint aki bűnös éjszaka után imádkozik, 
s mellére lepkék szállnak… Ó, Istenem, 
nyisd ki előtte halkan az ajtóm.  

Nyisd ki, még ha bűnnek nyitnád is! 
Nem félek én már semmitől. 
Legbelül csupa múlt vagyok 
s az elsüllyedt mennyországok túlélője. 
Mért is kellene hát bujkálnom bárki elől 
s keresnem egy zugot a sötétségben?   

2020. október 22., csütörtök

Major-Zala Lajos: Végső utazásunk imája












Adj Uram 
Sebesség Gyorsuló Istene 
adj Uram bátorságot 
és útiköltséget 
a végső beszálláshoz 
adj Uram Ritmust 
ha majd kiejtem a sebességváltót 
kezemből 
és agyamban a gyújtás megáll 
s nem én irányítom többé 
a gyorsulást 
a szavak futását 
a nyelv fordulóit 
kihűlt szavaimat 
takarítsd el utamból 
hogy úgy menjek el 
mint ahogy jöttem 
semmiből a semmibe 
szógöröngyök nélkül 
némán 
megszabadítva 
szabadon 
görcsös ujjaim ökölből 
békévé simuljanak 
az útiköltséget széthintve 
az űrben a gyorsulás tengelyén 
a csillagok útjain 
markomon a szelídség utolsó 
ritmus-jelével 
szálljak át az örök sebességbe 
én egy füstté vált mosoly 
ámen

Gál Sándor: délutáni vihar




a délutáni vihar szívverése 
megérintette a kert virágait 
a violák fátyolszirmai 
összehajoltak s az ibolyák 
kéksége az egekig lobbant 
eső-sugarak csattogtak 
a fák megfeketedett kérgén 
s a tűnő pillanat 
a magasság villámait

Sopsits Árpád: minden nap

minden nap reggel megeszem a friss hajnalt 
felhajtom hozzá koffeinmentes feketém 
a fák ágain ringó melegedő harmatcseppeket 
minden nap délben 12 és 1 között 3 fogásban 
elfogyasztom az ezer ízű napot 
s rövid szieszta után éhem csillapítja 
az izzadt desszert-délután 
és minden nap este felszolgálom magamnak 
frizsideremből az előre odakészített mélyhűtött éjszakát… 
és mégis mégis álmatlan forgolódom 
és éhezem és szomjazom 
és éhezem és szomjazom

2020. október 20., kedd

Fecske Csaba: Seb




Még föl se nyílt, 
máris behegedt 
a vizen 
a sirályszárny ütötte seb. 
Füllel nem is hallható, 
amint felszisszen a tó.


Mezei András: Vedd őket, Uram…

… akik arcuk verejtékével 
keresik kenyerüket meg – Éva bűne miatt, 
e milliárdokat ne űzd vissza, Uram, 
a Paradicsomba, mert jó a munka. 
Betölti az űrt, mit Te adtál. 
A tétlenség iszonyatánál jobb a robot 
mint csendőr, mert az ember vagy öli magát 
droggal, vagy önmaga öl.  

Vedd őket, Uram, és adj az embernek 
mesét, nyugalmat, adj a kezének 
dolgot, Istenem, mert fél, szűköl benn, 
s hogy milyen vérszomjas, ha retteg, ismerem.  

A kuka fedele alá tedd a maradék kenyeret, 
hogy aki ott kutat, találja meg. 
Ki gyümölcsfájának fölső ágain a termést 
meghagyja, s a bibliabeli parancsra 
maradékát adja a szegénynek, vedd a gazdától, 
Uram, jelképesen, mert lentről nézve az alma 
kitakarja a hajnalcsillagot annak, ki éhes, 
ott fönn a szeretet ragyog.  

És annak alatta, mit zálogba vettek tőle, 
éjszakára add vissza köntösét a szegénynek. 
Tagjai meg ne gémberedjenek. 
Álma bele ne fagyjon. Jól alhasson a kövön,  

mely párnája. Feje le ne koppanjon. És addig is, 
amíg fölébred majd, lajtorját állítva álmában, 
a magasságon túl találjon támaszt, mert 
jaj a kegyetleneknek. 
Nem tapintják, nem látják, mi 
egy-egy köntösnyi hiány, adósság. 
Legalább éjszakára takard be a Te fiadat, 
mert az ő meztelensége teremtésed 
begyógyíthatatlan fekélye, Uram, 
halld meg könyörgésemet. Könyörgésüket.   

2020. október 18., vasárnap

Gál Sándor: Az ünnep




az ember egyedül marad 
már szinte utolsónak 
nézi a táj hullámait 
s így szól magában 
november 
ez az én novemberem 
sötét esőfüggönye eltakarja 
a hajnalt 
s estét estével elegyít 
megemeli majd lassan szétteríti 
a csendet 
a fák ágaira visszaálmodja 
a lombok zöld tenyészetét 
később megfordítja a szelek útját 
ez az én novemberi  
ünnep-várásom
jön északi áradással a történelem 
rávetül a szántások halmaira 
megérinti az erdő-mélyek titkát 
s az ember aki egyedül maradt 
ott áll a múlt kiterjedésében 
összeveti a választhatót a választhatatlannal 
s nem kérdez mert a kérdések is 
önmagukért-valóvá váltak 
miként az évtizedek távolodó tömbjei 
és összefüggéseik egésze már követhetetlen 
ennek ellenére mintha 
mégis mindennek volna jelentősége 
talán hogy egy adott időben 
jelen voltál valahol 
amikor megtörtént 
egy-két fényes esemény 
valami amire emlékezni érdemes 
egy kézérintés 
egy ölelés öröme 
néhány távoli hang 
leírt szó 
egy gondolat világossága 
a könyvek súlyos lapjain 
meg az utazások 
a mindig-ismeretlen felé 
a csillaghullások éjszakáján 
és nem elmenni 
visszatérni volt nehezebb 
a tengerek és földrészek közötti magányból 
a befoghatatlan tér- és időzónák útvesztőiből 
az óceánok örök morajlásából 
és a szél csapdáiból 
végül az ember egyedül marad a parton 
önmaga történetébe zártan 
önmagát látja ismét a hullámverésben 
s eszelősen ismétli 
hogy itt van november 
és te vagy első és az utolsó 
akiben beteljesülhet az érkező ünnep

Vörös István: Fölfedezni a nem láthatót

Hány dologra tudunk egyszerre 
figyelni? Egyre, kettőre, 
háromra? Néha egyre se. 
Ugyanakkor számtalan 
számunkra életfontosságú 
eset, folyamat történik bennünk, 
amelyekről fogalmunk sincs. 
Megtörténnek nélkülünk, de nélkülük 
nem történhetnénk meg. 

Aki nélkül a teremtés 
nehezen történhetett volna meg — 
vagy épp így történt, nehezen, nélküle? —, 
ő vajon hány dologra tud 
figyelni? És hány dolog 
történik meg nélküle, 
de a beleegyezésével? 
Van-e különutas bolygó 
vagy galaxis a teremtésben, 
ahol tényleg csak a fizika 
dirigál? És számon lehet-e kérni 
Rajta, ha a mi világunk 
is épp ilyen? Mi viszont 
annál büszkébbek lehetünk, 
hogy mégis, még így is, még 
innen is képesek voltunk 
fölfedezni a nem láthatót.

2020. október 16., péntek

Simek Valéria: Esti csendben




Hóesés legyek az estéli csendben, 
nagy pelyhekkel építkezzek! 
Lélegezzek reggelt és delet, 
megérkezve öleljek magamhoz 
mindent.