Csoóri Sándor: Elmúltam hatvan

 Elmúltam hatvan, hatvanöt.
Amúgy elmúltam százhúsz is.
De egyetlen kő se lágyult meg eddig kedvemért,
és a világ se lett kisebb,
miként szerettem volna.

Hogy mi jön ezután s mi jöhet,
nem tudom.
A tüdőm, a vesém
örömest fölrepülne még a felhők fölé,
s a szemem is hanyagul elkószálgatna
madárnyomokat megőrző városokban,
de bármerre fordulok,
mindenütt csak Heródes őrült hajfürtjeit
látom örvényleni a fejeken,
s a festett vér helyett
igazi vért
a gondosan berendezett színpadokon
és harctereken.

Tél van, tetszhalott tél.
Néha egy magányos hópehely
érkezik ide
meghódítani a várost.

Ez az idő mindig az én időm:
fölhajtott kabátgallérral
rohanok végig a Duna-parton,
mint aki egy széltől kirobbanó hóförgetegben
várja visszatérni
száműzött, fiatal életét.

Anga Mária: A stációk

Befészkelte magát ebbe a városba a tél, 

hajnalban az ablaküveg hidegnek feszül. 

Életre való ez az élet. Kifelejtem belőle a halált. 

Imádkozom minden szavammal, 

minden énekemmel, 

a stációk soha nem vesznek el,

Jézus nem maradt a Golgotán.

Sebestény-Jáger Orsolya: Az anyák imája

Ha majd csöndjeim szemezgetem, 

mint szőlőfürtjeit az őszi Nap, 

gyermek valótok él tovább szívemben

emlékek, színek és szavak. 

Tanítsd Uram tudnom, s tudatnom: 

ha fájt is olykor – begyógyult a seb, 

tanítsd magam margóra írni,  

hadd legyek, ha kell, mind mellékesebb. 

Hogy nélkülem is tudjanak élni tovább, 

mint tőről lemetszett nyurga fűzfaág, 

mint mélyből a mag, ha felszínre tör, 

mint elárvult arc, ha eltörik a tükör. 

Tanítsd Uram tudnom: így van ez rendben, 

az örök körforgás apró része lettem, 

s mint patak vize feltartóztathatatlan, 

továbbcsorogva mindenemet adtam... 

de egykor én voltam a párna, 

őr az álmotok felett, 

én voltam az étel, s a játékszeretek.        

      

Rákos Sándor: Most már

volt ahogy volt most már ne bánjad 

s azt se hogy mi lesz majd utánad 

bölcsebb nálad bízd a jövőre 

a szfinx-mosolyú rendezőre  

Rákos Sándor: Záróra

oltogatnak már a teremben 

egyre több lámpa nem világol 

részenként húnyunk ki az Egésznek 

bennünk is égő tudatából 

Márai Sándor: Harminc

Harmincéves vagyok. A szeretőm 

Elaludt a zöldripszes heverőn.   

Inge fodrát szellő lebegteti, 

Két mellén alusznak kezei.   

Most veszem a kalapom s lemegyek, 

Férfi vagyok s valamit keresek.   

Talán az Istent, tán egy új szeretőt, 

Tudom, hogy örökké keresem őt.   

Járok, nézek, valamit keresek, 

Senkit nem gyűlölök s nem szeretek.   

Önző vagyok és fütyörészek itt, 

Most élni fogok még egy ideig.   

Életem hetykeség nélkül való, 

Szeretem ami rossz és ami jó.   

Tudom jól, hogy csak annyi az egész, 

Mintha egy nő az utcán visszanéz.   

Vagy mint egy hang. Vagy lábnyom az úton. 

Tudom, tudom, tudom, tudom, tudom.   

Nyújtózom, dünnyögök és hallgatok. 

Jó az idő. Harmincéves vagyok.    

Rajnai Lencsés Zsolt: Könnyező-kék szempár

Jégmezők felett didereg a tél, 

havas, görnyedő vidéken, 

s csak egy kismadár dala 

(mint gyűrt pántlika az égen), 

az sír, az kiált elhalón…  

Csöndes minden más, mint a lélek üstje, 

és azt visszhangozza csak 

amit a madárka jajong, 

a lét, e darabka ezüstje 

a puszta-tél zömök-zord havon…  

Szép a néptelen üresség, 

a madárdal, ami messzi-csüngő 

könnyű fátyol-szüzesség, 

s a sóhajtás, mint nesszre fölvarrt kincstár, 

csak sír, mint egy szomorú arcból 

könnyező világoskék szempár…  

Most megölelhetnél, – hallod? 

csak úgy… a semmiért… 

Csak úgy, hogy nem is kérded meg: “miért?” 

Hisz’ átjár árván a reggel, – ami itt hagyott! 

S a téli fagyban párolgó sóhajod, 

mint pihegő-zöld lomb a szívembe áthajol…

Rákos Sándor: Intés a szívhez

Szívem, rettenetes fekete agaram, mely isten poklából 

s minő rontás mérge dobott ki? — hiszen lassan-lassan 

árnyékká vékonyulsz s förgetegid valamelyikének 

hegyszakadéka benyel majd! Milyen nyom az — felelj! — 

minek futását szükülő orral szagolod — követed: Azé-e, 

aki egykor elküldött ide, csontig soványodott, 

szerencsétlen fekete — fekete párát, — avagy akárkié is lehet 

s te csak futod bolondul míg a végén leszakadt 

gombként gurulsz el valahová? Bizony-bizony, végtére is 

már illenék tudnod a választ, nemcsak így szótlanul 

kutyagolva verned fel az éjszaka bozótját, fülelvén 

a távoli füttyöt, mely ha tán egyszer el is hangzanék, 

párját hívó madárka jele lenne s nem — mint te sejted — 

Isten szólna hozzád. 

Rákos Sándor: Apokalipszis

Nem fújnak trombitát, halkan beszélgetve várnak 

az angyalok. Nem lesz ítélet, csak elmúlik minden

Szomorúság visz el férfit és nőt, 

gyerekek már nincsenek, felnőttek pár nap alatt. 

Valaki hanyatt fekszik a pázsiton, utoljára 

nézi az eget, a lombokat. Kifő az utolsó kávé. 

Leejtik az utolsó tányért a készletből, 

megrendül a föld. Az ablakban itt a tenger. 

Nagy meleg lesz és nagy hideg. 

Utoljára hallja az embereket az Úr: Szerettem, nem szerettem.

Márai Sándor: Senecával

Élj úgy, hogy holnap meghalsz. Ne szelíden, 

De daccal élj! Élj mint a vér! Élj! Minden 

Ízed éljen! Mert vér volt a hűs tej, 

Mit anyád melle csogott! Vér, tejízű 

Kedvesed csókja is, vérízű tej, sós, 

Fanyar nedű! Élj hát! Ha ez a dolgod - 

Tudod te már, hogy vére volt a kőnek? 

Úgy alvadt össze véres kocsonyában 

Fekete kőnek ez a föld, mi vér volt 

S a vér sem tudta már megváltani!   

Élj, mint a kő, vagy mint a tiszta állat, 

De élj egészen! Oly titkokat tudok, te, 

Füledbe súgom, hogy véred megindul 

És bádog arcod szebb lesz, mint az Isten, 

Hajolj ide: ember vagy! Elfeledted?...

*

Márai Sándor Senecaval

Zelk Zoltán: Tizennégy sor

Hogy ifjú tested átsüt a halálon,

másfélezer magányos éjszakámon,

hogy vakmerőn és jogtalan szeretlek,

hogy árvaságom ablakát beverted,

hogy lelkem fölvérzi a hulló ablak,

hogy a temetők rám ujjal mutatnak,

hogy vén szememben nincs egyéb dicsőség,

nincs más erény már, csak az ifju szépség,

hogy gyűretlen hasad, tündöklő térded

napkeltét lesik a didergő éjek,

hogy nyitott szemmel alszom, mint a holtak,

mert arcod fénye nem szűnik fölöttem,

s kiver a boldogság, mint a verejték -

oly gyönyörű! oly elviselhetetlen!

Szabó Magda: Látod-e már

A voltak voltak, és a múlt halott. 

Az építettek mind rommá omoltak, 

virággá bomlanak a vaksi holtak, 

ámulva nézik selymes csillagok. 

Lomha korom közt gördül a kiholt nap, 

a hidak árba fúltak a folyókon, 

az emlékeken béklyó, béna ólom, 

véresre botlik tegnapon a holnap. 

Tudod-e még az utat, merre jöttünk? 

Az életet, mely szertehullt mögöttünk? 

A völgy szelídjét, túl a vad hegyen? 

S látod-e már, mint köti néma szájjal, 

síró mosollyal, köddel és halállal 

sarkantyúját az ifjú szerelem?

Biblia

„ Ne félj, mert én veled vagyok, ne csüggedj, mert én vagyok Istened! 

Megerősítelek, meg is segítelek, sőt győzelmes jobbommal támogatlak.” 

(Ézsaiás 41:10)

Rákos Sándor: Nyíló végtelen

majd a tengerek majd a csúcsok 

majd a száguldás lobogói 

majd hite a soha-még-nem-volt 

határtalan teljesülésnek 

„miénk az első kutyaszán 

ember nyomától szűz hómezőn” 

majd a bukások majd az árulás 

majd a ragadós hétköznapok mocska 

majd a tagló-fölismerések 

„orrom előtt csukták be a kaput” 

„üres sinek a világ elszáguldott” 

majd a csikorgó fog a csakazértis 

majd kapaszkodókon araszolva 

föl a mélyút magasán a föntibb 

már bejárt ösvényeket újrajárni 

hogy ott kezdhessük ahol befejeztük 

saját léptékünkhöz méltón kimérni 

a messzeséget hány tengeri mérföld 

majd száraz lábbal járni a vizen 

majd átlépni a nyíló végtelenbe 

Rákos Sándor: A hívás

elvékonyulva mint az árnyék 

merre fülelget mire vár még 

tán arra hogy a Gazda sípja 

naplenyugtával haza hívja