Végh György: A halál küszöbén

S akkor egy nap megállsz a szélben. 

A fagy fehér pengéi észrevétlen 

elvágnak a való világtól -

Gyurkovics Tibor: Emberpár

Ma már szeretlek. Roncs vagy, emberi,
ma már nem kell a lelkedhez sem érnem,
végigsimítlak s lassan elnyeli
vonásaid virágait a mélyem.

Csak vakok szerethetnek így, fehéren,
fénnyel s romlással színültig teli,
akik guggolnak az örök sötétben,
míg üres szemüket a könny eszi.

Már nem vagy játék, eleven viszonylat
ezen a szűkült folyosón,
és szabályossá váltál, mint a holtak,
akiknek arca már merő idom,
akik nem vágynak és nem tiltakoznak,
csak függenek a csöndben, mint az ón.

               *
Már szép se vagy. Ajkadról lekopott
a régi ív, mit valaha szerettem,
úgy fekszünk végleg e megmaradott
világban, mint a rokonok, mi ketten.

A lábaim mellett a lábaid,
lelőtt vadak se fekhetnének szebben,
de te vagy az az idegen, akit
valaha mint magamat, úgy szerettem.

Megkönnyebbül a lélek, semmi sincs,
mi bántaná a tökéletes órát,
és előtűnik, mint valami kincs,
a véglegesen összetört valóság.

Olyan absztrakt vagy, mint a napsugár,
olyan távoli s oly meleg.
Egy pontban gyűlik össze, mint a nyár,
az, hogy szerettelek.

Zelk Zoltán: Mert így igaz

Barátaim azt hiszik, hogy fekszem,

nem tudják, már járni tanulok

megadóan, Isten oldalán.

Beke Sándor: Vallomás

Keresem 

anyanyelvem 

legszebb szavait. 

Találtam is néhány 

szívhez szóló 

magyar szót: 

édesanyám, 

bajtárs, 

fülemüle, 

liliomkert, 

szeretlek. 

Ja, igen, 

tulajdonképpen 

az utóbbiért volt 

ez az önfeledt 

keresgélés.

Rainer Maria Rilke: Csend

Hallod-e, kedves, kezem fölemeltem -

hallod-e: zúg...
Ugye, a magányost, bármije rebben,
figyelik a dolgok: hogy mire jut?
Hallod-e, kedves, lehunyom a pillám,
zaj ez is, mire megközelít.
Hallod-e, kedves, újra kinyitnám...
...de mért nem vagy itt?

Moccanok épp csak - a selymes csendben
ott van a lenyomata; örökre látszik
a legparányibb indulat is, kitörölhetetlen,
a messzeség feszülő függönyén.
Ahogy én lélekzem, kelnek-tűnnek
a csillagok.
Ajkamra illatok itala árad,
és távol angyalok karának
csuklói derengenek felém.
De akire gondolok:
Téged nem látlak.

Tandori Dezső fordítása

Szabó Sándor: Magányomban kiáltottam hozzá

Magányomban kiáltottam hozzá, 

Egy magányos szívben a fájdalmak nagyok. 

Megtört szívvel kiáltottam: „ Hol vagy?” 

S Ő csendben válaszolta: „ Itt vagyok!”  

Hallottam hív, mégsem arra mentem, 

Az Ő fénye más felé ragyog. 

Aztán mikor mindent elvesztettem, 

S Ő csendben így szólt hozzám: „ Itt vagyok!”  

Itt volt velem, és én mégsem láttam, 

Szólt hozzám, s én nem figyeltem rá. 

Azt hittem már sosem látom többé, 

De újra szólt, nem hallgatott soká.  

Magányomban kiáltottam hozzá, 

Egy magányos szívben a fájdalmak nagyok. 

Megtört szívvel kiáltottam: „ Ó hol vagy?” 

S Ő újra így szólt hozzám: „ Itt vagyok!”  

Elindultam, s lassan botladoztam. 

Elestem, megütöttem magam. 

Fájdalmamban kiáltottam: „ Kérlek! 

Magányos vagyok ments meg Uram!”  

Kísértések jöttek minden percben, 

S a bűn, mint nagy kő, nyomta lelkemet. 

Hívott az Úr, S csendben így feleltem: 

„ Bűnös vagyok Uram! Nem lehet!”  

De újra szólt: Jöjj hát! Gyere bátran! 

Tudom, sok bűn nyomja lelkedet, 

Hidd el, Isten mégis szeret téged, 

Mint szerető Atya a gyermeket.  

A Golgotán felállított kereszt 

Áldozat a te bűneidért. 

Hidd el, Isten úgy szeretett téged, 

Érted ontott annyi drága vért.  

Gondolkoztam. Tényleg így van? 

Értem? Értem ontott annyi drága vért? 

Isten tényleg úgy szeretett engem, 

Hogy Fiát adta gyarló lelkemért?  

Miért szeretett? Miért? – Nem volt oka. 

Feltételek nélkül szeretett. 

Megmentett, és ezért adtam neki 

Bűntől sebzett fáradt szívemet.  

Hát megtaláltam, meg van, mit kerestem. 

Az Ő fénye énrám is ragyog 

Jézus meghalt értünk a Kereszten, 

Onnan szól most hozzád: Itt vagyok!

Bella István: Órák

Eljön majd rendre az is, mint ez az ősz. 

A diákok, s diktátorok homlokában 

megáll a mutató, 

s a fövenyen, 

tengerek árkaiban 

egyetlen idő lesz csak, szemedé. 

„ Mosolyod árnyékában napozik, aki él.”  

Bella István: Három szerelmes sor

Három szerelmes sor? Hát ím: legyen! 

Három szavadban elfér életem. 

Mit bánom aztán: legyen, ne legyen!

Szentmihályi Szabó Péter: Dadogás

ha még lehetne 

ha ennek ellenére is 

tudván, hogy mindez 

elismerve hogy  

meggyőződésem szerint 

volna rá lehetőség 

amennyiben te is 

fenntartásaiddal együtt  

ez nem mentség semmire 

a végeredmény ugyanaz 

a tévedés kizárva 

de addig  

hiszen szeretlek 

hiszen hiszem 

boldognak és szabadnak születtünk 

bármit is jelentsen ez  

könnyebb lemondani róla 

veled

Sohonyai Attila: Ha az állapotom érdekel

Elmondja Király Attila

*

A házban lépdelek, 

ami itt él, ami nem,

minden velem együtt recseg; 

már a csend is így jelez, 

szinte sérti a fület. 

S ha fotelre ülök, vagy a kanapén 

a mámor képeket szül, 

te vagy az italban lévő múzsa, 

a cigaretta végi füst.  

S ha találkozunk, vagy 

épp az állapotom érdekel, 

nyugodj meg, 

minden rendben van, 

bármit kérdezel.  

Megint egy este, minden sötét, 

megint egy nappal, néhol fény. 

Lopottak az órák, bevallom, 

adósa vagyok már mindennek, 

miben a boldogság azt hiszem 

megfészkel, s ha elmúlik, 

rab láncaidból csuklómra 

ismét rózsafüzért tekerek. 

S ha ágyban heverek, vagy 

netán a kimerültség álomba is 

kerget, minduntalan te bújsz 

szemhéjaim alá, s vagy 

előttem csalogató-meztelen.  

…s ha összefutunk? 

Vagy épp az állapotom érdekel? 

Már régen túl vagyok rajtad, 

talán az arcodra sem emlékszem.

Bella István: Augusztus 7

Harminchárom éves vagyok, lassan 

egyaránt megérek, mint már annyian, 

a föld és a fény 

férgeire, 

harminchárom év, lassan 

zuhanhatok fölfele én is, 

mint a madár, a kőből lett álom, 

vagy mint az apám… 

Nyár van odakint, mondják, de én csak 

szívemre figyelek, s hallgatom, 

hogy húz odakint, mint a repülőgépek, 

rajokban a hó, s hogy robajlik 

a tél, a tél, a tél, 

– a lét hangrobbanásait 

számolom szívemben, 

– egy-kettő, egy-kettő – 

menetelnek a percek, de ki vezényel, 

ki masíroztatja körbe és körbe a vérem 

a testem 

négypitvarú kaszárnya udvarán…   

augusztus hetedike van, ma egész nap 

koromsötét éjszaka volt, mondtam, 

s a szeretőm – te őrült! – elsírta magát, 

mert dél volt, gyönyörű dél, reggeltől estelig…   

Harminchárom év, hajamba lassan 

fehér hollók települnek, 

s mind sűrűbb rajokban, 

pedig azt mondja az írás: 

„ ritka, mint…”   

Ki egyre kevésbé leszel az enyém, 

s ki ismered már 

a hanyattesett bogár bánatát: 

– „ Segítségezik a katica” – 

kicsi fiam, 

állj körém, 

végy a tenyeredbe, 

vigyél el apámhoz, 

s tégy le, 

két lábra, 

négy lábra, 

vagy százezer lábra akár.   

Bella István: Játsszunk mást

Macska vagyok. Pupilládban élek. 

Ha nem hiszed, szemhéjad fölnyitod, 

szemed sarkából magad is megnézhetsz, 

ahogy verőfényedben napozok. 

De jobb, ha szemed rám húnyod, úgy nézesz, 

legbelőled. Épp nyújtózkodom, 

a szempillámmal cirmolászlak. Nem vérzesz, 

de fújsz, prüsszögsz és élvezed nagyon. 

S most játsszunk mást! Te lész macskapupillám, 

én meg – pupillamacskád – épp elinnám 

előled lényed: fényed kortyolgatom, 

hogy – mancsommal mancsod arrébb taszítván – 

elnyúljak a leggyönyörűbb hintán, 

halhatatlan hullámú hasadon.

Szikszai Béla: Szilvaíz

zuborog a szilvaíz 

a rézüst karimája vörösen vigyorog 

a kevergető nyeszereg eresztékibe': 

rég vala, amikor dédapám 

egybemesterkedte nyelivel a likas lapockát 

s átlósan szög nélkül mesterien megerősítette... 

hej be rég volt már az is 

amikor halálos ágyán az öreg 

egyszercsak a lócára pillantott 

majd a mestergerendát kezdte el ügyelni 

s észrevétlen beleüvegesedett tekintete 

a csendbe mi akkor leesett 

dédanyám feltürte kezeszárán a rékliujjat 

s a szótalan délutánban lemosta azt a testet 

mit annyiszor ölelt, ápolt, félt, dédelgetett 

hogy méltó tisztaságban pihenjen végre meg... 

zuborog a szilvaíz 

az ereszalj koromcsöppjei múltat idézve 

ragyognak a katlan tüze felett...

Böröczki Mihály: Disznóölés

Micsoda telek voltak. Fájt a jég. 

Éles kékjétől fölhasadt az ég. 

Így költött egyszer föl a lámpafény 

gyerekkorom dérverte reggelén. 

A ház fölkészült. Élezte a kés, 

hogy ünnep lesz. A nagy disznóölés. 

A szép nap előtt gondos hónapok. 

Vödör moslék. Mustra, hogy jól lakott. 

Szűk vacsorákból vastag krumplihéj. 

A kukoricadara. Meleg éj. 

A disznóvisítás. A rémület. 

Nagy szalmahalom szívta a tüzet. 

Csak lestem. Néztem. Szikrát szórt az üst. 

És kezek tettek-vettek. Fölfeküdt 

a négylábú asztalra a jövő. 

Belekóstoltam. Ízlett az idő. 

Úgy déltájt már az első falatok. 

S a boldog száj. Evett és harapott. 

A friss belekbe hús, meg töltelék. 

Sütött a tél és megenyhült a kék. 

Meg annyi minden. Kapkodtam fejem, 

hogy esztendőnkre javunk meglegyen. 

A tepertő. Az estet sercegő. 

S a fehér zsír. A kenyérszerető.   

Bella István: Falevélen talált sanzon

Igen, és egyszer meghalok,
és nem leszek, csak puszta név,
vagy az se, falevélvacok
résekből egy szín visszanéz,

nem látja ember, se madár,
te sem, pedig mondom: „ vagyok ”,
– bár torkom sincs, s hangom, akár
az augusztusi csillagok,

elég a nincsben, mielőtt
szólhatnék… Fű, hamu dadog.
Simítsd meg majd a levegőt
testeddel, s tudd, hogy az vagyok!