Amikor azt mondják, „örökké”, úgy is értik.”
Donna Fargo
2024. november 19., kedd
Nagy István Attila: Hajózásra ítélve
mostanában összegyűltek a kérdések:
kívül is belül is
találkozom valakivel látom a szemén beszélni akar
csak kérdései vannak
egyforma hiányok buknak ki a szájon
a mellkas ugyanattól a sóhajtól süllyed
meg emelkedik
az első mondatok százféle változatban
az otthontalanság korélményét rajzolják
a munkában a családban a magánélet köreiben
de pontatlanok a kérdések és feleletet adni
csak a jól megfogalmazott kérdésekre lehet
a sejtés szorítja össze a torkokat
a gyomoridegek lassú remegése
a szív meg-megújuló ritmuszavarai
a térdek a bokák nyugtalansága
tompa elvágyódás születik meg az agyban
de parttalan élmény ez is akárcsak a döbbeneté
hogy megmozdult a talaj alattunk
a csillagok fénye a parti fény
ami vibrálni kezd mielőtt végleg eltűnik
hajózásra ítéltettünk
Somlyó Zoltán: Miért?
Már nem bir el a talpalattnyi föld,
s már nem győzöm az arcát ütni, rugni;
és kérdeni, mért állok egy helyen?
s mért gyengülök, ha el akarok futni?
Mért szerettem meg a kívánkozások
föl-fölgyulladó, lápos zöld vizét?
Mért hallja meg koponyám fakó csontja,
minden lépésem átkozott neszét?
Mért áll az ember csöndbe!
Mért fáj a fáknak zöldje!
Mért bomlik ráncba száz selyem,
hideg nyoszolyás éjjelen!
Mért villog asszony válla!
S ezer asszonyhaj-párna,
mért gyúl ki halvány éjszakán?
S mért nézek mindig hátra?!...
Mért nézek mindig hátra?...
2024. november 18., hétfő
Zelk Zoltán: Hóvirágok, ibolyák
aludtunk egy éven át..
"Így köszönnek a kibújó
hóvirágok, ibolyák.
" Jó reggelt, szél, fellegek,
jó reggelt, te szép világ!"
Bólogat a kék ibolya,
nevetgél a hóvirág.
" Jó reggelt, fa, kis bogár,
mikor hajt rügyet az ág?
Mikor lesz az ágon levél,
levelek közt száz virág?"
" Jó reggelt, virágszedők,
Örül, aki minket lát..."
Jő a tavasz, hirdetik a
Hóvirágok, ibolyák.
Zelk Zoltán: Meghalt az isten
Szaporodjatok sokasodjatok
gyártsatok atomot
építsetek panelkaszárnyákat
és tűzzetek fejfánák
a tetejükre tévéantennákat
gyújtsátok föl a csendet
töröljétek le az egekről
a fecskét a varjat
ne irgalmazzatok
se tigrisnek se nyúlnak
ne kegyelmezzetek
se rétnek se hegyeknek
zúzzátok be mint részegek a tükröt
a Holdat
kiáltsatok Dávid királyra: Ácsi!
se őt se mást ne hagyjatok senkit se muzsikálni------
(Meghalt az isten:
„ Én meghalok, rátok hagyom a földet.
Lássuk mire mentek, ha nélkülem.")
(1973)
Zelk Zoltán: Fehér
Robaj nélkül beomló hegyek.
Vinnyog a szél, szűköl az eső —:
ázott szemű, látod az eget,
látod csontváz varjak fehér vonulását?
Zelk Zoltán: Mint a szikla
Mert elfáradt, leült a kocsiútra,
mert háta fájt, megtámasztotta volna,
szerencséjére éppen arra járt
egy platánfa csavargó árnya
s a földönülőt megsajnálta,
platánná változott.
Micsoda áldozat!
moccanatlanul állni,
mikor árnykorában
házak falára mászhatott
futkosott folyók hátán,
s ha meghalni lett volna éppen kedve,
elmerülhet a déli napsütés
óceánjába vagy
fölfalni kínálja magát
a kígyószájú éjszakának.
De hagyjuk a platánná változott
árnyat, azóta biztosan kivágták,
hiszen nem hogy a kocsiúton,
de járdaszélen s a parkokban sem
szívesen látott vendég, akinek
ága és lombja van,
akin gerle és rigó pihenhet -
kérdezzük meg, hogy mi történt a fáradt
emberrel, fölállt-e már vagy ott ül még
a gépkocsik forgatagában
ezer évig vagy annál is tovább
moccanatlan, s hosszúéletű
lesz mint a szikla
melynek tövéből meghalni szökött------
(1974)
Zelk Zoltán: Pillanat
a szeptemberi délutánra,
két perc rése között rálátva
a teljesség pillanatára,
a csordulásig teli tájra,
a fák öntelt diadalára - - -
folytathatatlan, mondhatatlan;
folytatnám még, de csak szavam van.
2024. november 17., vasárnap
Tóth Árpád: Ez a nap is
Mint a többi.
Elmúlt. Vége.
Ez az est is,
Mint a többi.
Eljött. Béke.
Szerény béke,
De hálával
Veszem ezt is,
Jó pihenni,
Ha az ember
Csatát veszt is.
Furcsa béke:
Hallgat, talpig
Feketében,
Mint egy titkos
Esti virág,
Mely az ében
Alkonyatban
Nem egyéb, csak
Néma illat,
Mit az ember
Behunyt szemmel
Mélyre szívhat,
Elmosódva,
Álmosodva
Nem keresve,
Milyen lehet
Az illatnak
Szirom-teste:
Szép virág-e,
Mint az ifjú,
Mint a pőre
Rózsabimbók
Hajnalszínű,
Gyenge bőre,
Vagy csak fáradt,
Régi rózsa,
Mely reggelre
Széthull némán,
Föld porával
Elkeverve?
(1927)
Prókai Árpád: Kőkemény szív
„ Szíve kemény, mint a kő, oly kemény, mint az alsó malomkő.”
(Jób 41:24)
Talán még úgy is lehetne mondani: Szíve keményebb, mint a kő. Miért? Azért, mert jól tudjuk, hogy a kövekbe sok minden szépet, jót fel lehet írni, vagy bele lehet vésni.
Sajnos néha találkozunk olyan emberekkel, akiknek a szíve keményebb a kőnél. Igaz, nem mindenkihez. Vannak esetek, amikor valakivel szemben keményedik meg a szív. Jóbbal a tapasztalat mondatja ezeket a szavakat.
Mit is jelent a kemény szív? Egy megcsontosodott, változni képtelen életet; olyan lelket, amely önmagát helyezi a középpontba; olyan embert, aki képtelen az önkritikára, az önvizsgálatra. A keményszívű ember nem látja helyesen a másik embert. A keményszívű ember számára az az ember, aki nem úgy gondolkozik, mint ő, akadály, nehézség. Vagy ellenség, leküzdeni való gond. A keményszívű ember a templomba először járó emberben a problémás, gyanús ismeretlent látja, esetleg a régi ismerősét, aki furcsa, hogy idejött, eddig miért nem?
A keményszívű ember rugalmatlan, és csak a saját elképzelését hajlandó végigvinni. A keményszívű ember nem látja meg Istent sem. Ezekből következik, hogy a keményszívű ember nem jól látja magát sem. Az igazság bajnokaként, bátor harcosként, elvhű emberként tekint magára, miközben változni képtelen, szeretetlen, megkeseredett ember, aki nem csak, hogy másnak, de Istennek sem ad esélyt! A kemény szív képtelen a megtérésre, a megújulásra, csak önmaga körül kering. A végén pedig nem marad semmi, se a többi ember, sem Isten.
Isten előtt vizsgáljuk meg, hogy Krisztust követjük, vagy magunk körül forgunk csupán, szeretetlenül?
A kemény szív nem gyógyíthatatlan. Isten új szívet képes és akar adni. A kulcs maga Jézus Krisztus. Legyen szívünk, életünk Jézusé. Akkor nem kell félnünk a kemény szív betegségétől!
Forrás: Napi Ige és gondolat
Pethes Mária: Év végi fohász
Ments meg, Uram minket az irigységtől.
Világosítsd meg elménket, hadd
legyünk bölcsek, mint a téged köszöntő
Három Királyok.
Legyünk mindannyian
Boldizsárok, így eszünkbe se jutna
mások fölé helyezni magunkat.
Úgy add szívünkbe az emberséget,
miképpen kéretlenül méred ránk csapásaidat.
Ha azokra méltók vagyunk, bízz bennünk,
egyszer talán megértjük, hogy nem csapdát
kell állítani a jószándék köveiből.
Engedd, hogy örülni tudjunk
a fontos részleteknek, és mindannyian
megtapasztalhassuk az adás örömét.
Hagyd meg nekünk a derűt,
hogy gyötrelmeinket elviseljük,
és a reményt, amivel minden körülmények között
tettre készek leszünk.
Kérünk Téged, hallgass meg minket,
és mert újra jönnek a hét szűk esztendők,
vezesd hozzánk Szövetségesünket,
akivel a rosszban osztozhatunk.
Szétszórt népünkből kovácsolj nemzetet,
És adj igaz szavakat a szánkba, hogy itt a
földön virradjon ránk a te Atyád országa.
Gazdag Erzsi: A napsugárrá vált leányka
élt egyszer egy kisleány.
Szeme, mint a kék árvácska,
Haja sárga tulipán.
Egyszer amint nyáridőben
virágfüzért kötöget,
Így sóhajt fel: – Napfény lennék,
hogy táncolnék eleget! –
Alig, hogy kimondta
egy tündérke jő
a mesék futárja
hírvivője ő
Szólt a tündér:
„ Szőke kislány
kívánságod teljesül.”
Belefúj az aranysípba
S mint a pihe, elrepül.
S ím a hangra gyenge sípjel
Varázsosan ráfelel.
S a lánykára nyári szellő
Szellő szájjal rálehel.
Varázsszellő lehelete
álmot hozott, ringatót.
Kicsi lányka pillájára
mesebeli altatót.
S lám a rét kitágult.
Könnyű lett a lég.
Ami eddig távol,
Közel már az ég.
Könnyű fényleányok
Táncot lejtenek.
Köztük táncol ő is,
A földi gyerek.
Kergetőznek föl-le
ég és föld között.
Bárány felhő hátán,
Szivárvány fölött.
Gyenge pipitérnek
szirmán nyugszanak.
Vizitulipánról
sásra ugranak.
Egyszer csak a fényleányok
fürge lába botladoz,
Hegy lábánál sötét árnyék
Jobbra-balra hajladoz.
Fényleányok futva mennek,
hogy az árnyék közeleg.
Szegény kislány könnye csordul,
Félős szíve didereg.
Sötét este száll a rétre.
Nehéz szárnyát verdesi
Kicsi lányka félelmében
Édesanyját keresi.
Sírására, keservére
a tündérke jő elő.
Belefúj az aranysípba
S szellő száján mondja ő:
– Kicsi lányka, virágocska,
anyácskádat mért hívod?
Napsugárnak nincsen anyja,
Könnyeidet mért sírod?
Lásd a napnak nincsen könnye,
Fénynek vígság élete.
Alkonyat a temetője,
Tejes hajnal bölcsője –
Szólt a lányka: „Kedves tündér,
Nem leszek én napsugár!
Késő van már, hazamennék,
Vár már otthon az anyám!” –
Eredj haza! – szólt a tündér,
S mégegyszer sípba fújt.
Felébredt a kisleányka.
S örömében könnye hullt.
2024. november 15., péntek
Rakovszky Zsuzsa
" Éjszaka mintha az egész világegyetem nem lenne egyéb,
csak egyetlen nagy, fekete szemrehányás: miért nem alszol?"
Kassák Lajos: Költészetem
Mentenem kéne ami menthető
s én csak ülök
súlyosan akár egy kőtömb
akár az az óriási madár
akit kamaszkoromban megsebeztem és némán vérzett el a füzes
árnyékában.
Csendben a világ ismeretlen részének mély csendjében
költeményeimet írom amelyek egyszerre innen és túl vannak az irodalmon
a megszokás törvényein
a hülyék révületén.
Elég volt az ömlesztett szépből
az örökölt effektusokból.
Az én költészetem nem az álmok kusza burjánzásából
hanem a geometria szigorú rendjéből születik
lefejti a gyümölcs héját
megszerkeszti az alaprajzot
térbeállítja a tárgyakat
eltakarítja a múlt romjait
s egy szebb jövendőt ígér.
Íme költészetem valóságlényege
szavaim tartalma
vallomásaim értelmetlennek vélt értelme
tűzeső
és jégcsapok csengése
amik az ellentétek törvénye szerint
egyszerre egymás mellett élnek
és betöltik a világ
ismert
ismeretlen
tájait.
II.
Nemcsak a szív énekel most
nem is csak a nyelv.
Szemem kék vize
fogaim kemény fehére
testem klasszikus szerkezete
szellemem felfoghatatlan anyaga
fejem milliónyi hajszála
kezem tíz ujja
akár egy orkeszter
tíz megszállott tagja
egyszerre cseng
hogy hírt adjanak rólam
a világnak.
Énekelek
a fényben
és árnyékban
mindazokért akik szerencsétlenül születtek
vagy később érte őket a szerencsétlenség
a süketekért
a vakokért
a hitetlenekért
az együgyűség áldozataiért
azokért akik halálba ugranak a hegycsúcsról
s azokért is akik nem mernek előbújni a barlangból.
Úgy énekelek
hogy valaki más
sorsa mélyéről visszhangozza
és képessé váljék rá hogy elinduljon
a part felé
ahol korunk anyaméhe vajúdik
ahol a földbevetett mag csírát fog
ahol a magtár kapuja nem tűri a lakatot
ahol a pásztor nem hagyja cserben nyáját
ahol az ember ráismer embertársára
kezébe veszi
az anyagot
a szerszámot
és megalkotja
élete értelmének
vértől piros
szenvedésektől fekete
jegyeit.
2024. november 14., csütörtök
A nap gondolata
…amikor múlik az időnk, megtanuljuk, hogy van a jövőnél izgalmasabb esély is az életben. Van a jelen.
Márai Sándor
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)