Galambosi László: Nélküled

Elbújt előlem minden ami volt, 

a friss tücsök, a fa, mely rámhajolt,

az ég, a földig leereszkedő 

madárrajokkal hímzett lepedő, 

a nád, a kócsag, bólintó pipacs, 

a folyam, melyből szivárványhidak 

ívelnek át a boldog tengerig, 

hiába ég a tűz már reggelig, 

könyörtelen az utolsó hasáb, 

a szoba dermedt, jégkemény az ágy.

Börzsönyi Erika: Érintések

A cicám nem szereti, ha 

felveszem, dajkálom, még 

simogatásomat is inkább 

csak eltűri, talán érzi, én 

nála jobban igénylem, 

hát könyörület ébred 

kicsiny cica lelkében. Ma este 

annyira vágytam egy 

érintésre, hogy felemeltem, 

ölembe fektettem, úgy 

simogattam a cicát. 

Éreztem megfeszülő kis 

testében, izmaiban az 

ellenállást. De aztán 

szeretetért könyörgő 

tekintetemet látva lassan 

megadta magát simogató 

kezemnek. Együtt hallgattuk 

Kern Andrást, aki Cohen dalait 

énekelte, magamhoz öleltem 

a finom puha cicát, s megéreztem, 

ahogy lelkemet nyugalom tölti el.

Börzsönyi Erika: Hajnalban ébreszt

Szép cicám ma hajnalban ismét úgy 

ébresztett, hogy ráutaló magatartás 

keretében trambulinnak használta 

szegény öreg, megfáradt testemet. 

Még aludtam volna, a paplan alól 

kisandítva sejtettem, hogy eléggé 

korán lehet, az égen nem látszott 

még derengeni a Nap fénye sem. 

De a beste lelke nem adta fel, úgy 

ugrabugrált rajtam, mint 

akinek az élete múlna az én 

ébredésemen. Fél hatkor feladtam, 

hogy eljátsszam: nem vettem észre 

semmit sem, bundás kis társam 

hívására kimásztam az ágyból és 

a konyha felé vettem utamat. 

Ő jóllakott, most elégedetten 

nyúlik el az ágyamon, én felébredtem, 

versbe írtam a reggelünket, lásd, cicám, 

minden napnak, minden ébredésnek 

megvan az értelme. Jó reggelt!

Hárs Ernő: Hazai látogatás

A várost járod, hol a célszerűség 

kilenc tájban már villanyt olt a szűk 

kirakatokban s mind több házban is. 

Egyedül ődöngsz, kopognak az utcák, 

s mint sün, tüskéit lelkednek mereszti 

az ablakok mögötti idegenség. 

Sokat utaztál vissza e világba, 

a régi arcok, képek és szerelmek 

raktárházába, kiapadt erőid 

megújítgatni. Most elérkezett 

a búcsúvételek közt az utolsó. 

Mért épp te kaptad ezt a szerepet: 

végigkísérni minden állomásán 

a fokozatos vesztés szörnyűségét; 

megvárni, amíg valamennyi sejt 

kicserélődik körülötted, és csak 

a téglacsontváz figyelmeztet arra,

hogy itt szeretőd, ott barátod élt? 

S ha léteznek még messze valahol, 

nekik is éppúgy fáj a szétsodortság, 

mint neked, aki mindig arra vágytál, 

hogy csak te változz, ők maradjanak? 

Nincs folytatás! A százszor felidézett 

emlékek együtt koptak meg a görbe 

utcácskák macskakőkockáival. 

Utolsó szál ingedig kiraboltnak 

érzed magad — amikor hirtelen, 

egy platán csupasz ágain keresztül, 

reádszakad minden káprázatával 

gyerekkorod csillagteli ege.

Rusvay Balázs: Nagypénteki farkasfohász

Uram! 

Én a völgyben élek, 

hol tüskés, dárdás most a tél, 

vánszorgok – rühös kísértet – 

egy csontig rágott tyúknyakért 

lábadhoz vetném szabadságom 

bilincsét: szőrtelen magam. 

Uram! 

ha fázom, nagyon fázom, 

hisz minden csontom hústalan.  

Uram! 

Jártam fenn a csúcson, 

hol térdemig nőttek a fák, 

s táltosok a csillagúton 

felhőkből fontak glóriát 

a rongyos bércek homlokára,

s én ifjan kő és menny között 

Fiadra vártam mindhiába, 

ki messze-messze költözött  

vezetve a toportyánok 

reményre szomjas százait. 

Uram! 

Véreim, barátok 

lepisált kőként hagytak itt! 

És hajnal jött a bűvös éjre, 

szellő se járt az ormokon, 

így indultam a bükk-sötétbe: 

benőtt csapáson, holt nyomon.  

Uram! 

Csúsztam vízmosáson, 

és medvék bömbölték nevem,

s otthagytam bolhás magányom 

agyarnyomát a tölgyeken. 

Dögökön tengtem, lárvás koncon, 

amit a falka meghagyott. 

Uram! 

Csak lennél néma otthon: 

lennék én hálatelt halott!  

Uram! 

Ez a völgyek völgye, 

hol korhadékon gomba nő. 

Uram! 

Kérlek felhörögve: 

mutass jelet, hogy hol van Ő! 

Vagy ringass kérges tenyeredben, 

miként egy özvegy, jó apa, 

míg ordas lelkem messze rebben.  

Csak innen el. 

Csak bárhova…

Puszta Sándor: Magyar nyelv

Magyar nyelv, édes, 

Édes anyanyelvem, 

Hol születtél? 

Hol szívtad ízeid, színeid? 

Csadamély-zengésű zenéjét friss, fürge szavaknak? 

Néha vihar vagy! Néha parázsló tűzvész! Kikelet! 

Néha meg telt ég s rajtad csillagmiriádok ragyognak. 

Harmat vagy néha; pár furcsa virágon könny vagy és illat vagy! S nyáron 

Madárdal. Halk patakcsobogás. Szitakötők szárnya-danája. 

Édes, távoli zümmögés. Vagy kiáltó dörgés. Vad indulatok vad 

Villámló zuhatagja. Fák szava, szél szava, rétek imája. 

Völgy ölelése. Kurjantás. Ének. Szeri-dal Hallali! Harci vezényszó! 

Havasok nyögése. Cikkanó késhegy! Kőbalták izmos zuhanása. 

Néha meg nádsíp. Hajlékony fűzág. Fűvek lágy selyme-simulása. 

Bársony tilinkó vagy, őz-sírás, fekete lombú vadonban. 

Néha meg kard vagy! 

S kit megsebesítesz, örökké érzi hűs pengéd élét. 

Bárhol barangol, idegen földön; utakon, tájan, országhatáron – 

Visszasír téged! És visszaérez, mimt anyját a gyermek, 

Kirabolt sír a holtat, esküjét a lélek… 

Szeretlek, édes anyanyelvem! 

Igék, alanyok, lobogó hajú jelzők! 

Bő teli-zengés, remegés, sejtés, leányszemű álom. 

Férfi-erő! csillag, gyöngy, forró, diadalmas asszonyi alázat. 

Mert te vigasztalsz, lelkesítsz, áldasz. 

S rajtad keresztül hallom, szólni az Istent! És szeretek mindent, 

Mit kifejez csodadús-ölű árnyad, 

Fényed, muzsikád, dallamod, hangzatod hajlékony s kemény vonala. 

Szeretem azt, ki téged beszél! Ott csüngök az ajkán. 

Kiben vérré válasz és más szívek rétjét öntözöd bő folyamoddal. 

Játszom veled. Simogatlak. S mint piros cseresznyét 

Szedegetlek rímed kosarába. Imádkozom rajtad. 

Tisztellek. Ízlellek. Kortyollak halálos korttyal. 

Belőled kötözök szárnyakat a földre, 

Hogy közelebb jusson az éghez…  

Mindenkit szeretek, akik értenek. Halkan mondanak téged. 

Kik testvéreim a szóban, szavaidban! 

Mint ámuló gyermek, állok előttük, 

Kerekre-nyíló, csodálkozó, nagy teli-szemekkel. 

Kik úgy jönnek le a dombról, viharos hegyekről, jönnek a rétről, mezőkről, 

Mint hatalmas szálfák! Rengetegek orgonálnak szívükben. 

Vállukon szerszám, kezükben kakukkfű, hajukban csillag, 

Amiket ide áldoznak és szétszórnak közöttünk; 

S mind, mind téged, anyanyelvemet beszélik. 

Ujjongok velük, kik teveled indulnak, hódítni világot! 

Hogy naggyá tegyenek, idők s emberek felett, örökre. Amen.

Kiss Ottó versei

LOBOG  

Ha egyszer 

szerelmes leszek, 

úgy fogok lobogni, 

mint a hajam!     

ÍGY, NI 

Apa azt mondta, 

hogy csak a buta gyerekek 

fújják tele az arcukat levegővel, 

meg azt is mondta, 

hogy én egyáltalán nem vagyok

buta gyerek, 

csak azt nem mondta, 

hogy akkor én miért fújom tele 

mindig az arcomat levegővel. 

Így, ni!     

SAPKA  

Ha apa adja fel a sapkámat, 

sosem sikerül neki: 

mindig a szemembe húzza, 

és ezen állandóan nevetünk.  

Szeretném, 

ha egész életemben

apa adná fel a sapkámat.   

Grecsó Krisztián: Áldja meg az Isten

Áldja meg az Isten 

az álmom, 

Akadjon takaró, 

ha fázom, 

Az életem ne vegye 

készpénznek, 

Érezze azt, amit 

én érzek, 

Szeresse bennem is a 

kételyt, 

És ez legyen az, amit 

elképzelt, 

Bocsássa meg minden 

vétkemet, 

Ragasszon össze, ha 

szétesek, 

Szerelmünk lehessen 

reményből, 

Tegyen el parázst 

a hevéből, 

Szentelje meg, amit 

meg lehet, 

Szeressen mindig, ha 

megszeret, 

Ne húzzon mindenre 

tegnapot, 

Elég, hogy elmondta, 

meghalok, 

Suttogjon valamit 

néhanap, 

Kellenek nagyon a 

végszavak.

Dr. Kereskényi Sándor: A durcás kis-próféta

„ Az Úr azonban ezt kérdezte: Igazad van-e, hogy haragszol?!”         

(Jón 4:4)              

           Jónás nem tudott azonosulni Isten megbocsátó szeretetével. Nem tudott olyan szánalomra indulni mint az Úr. Nem tudott mit kezdeni azzal, hogy a niniveiek hallgattak Istenre. Sajnálta, hogy az ő Ura megbocsátott nekik. Tudta, neki is így kellene éreznie, azonban nem bírta legyőzni a benne rejlő bosszúvágyat: Vesszenek azok a gonoszak! Jónás elvesztette a saját magával, saját magában folytatott küzdelmet.           

Ott bujkál bennünk a jónási érzület. A jónási káröröm-vágy: aki megérdemelte, az nyerje el méltó büntetését! Isten pedig ne szóljon bele abba, amit már egyszer maga is eldöntött. Megharagszunk Isten jóságára. A velünk közölt irgalmáért nagyon hálásak vagyunk, de ha valaki máson gyakorolja, akkor nem vagyunk megelégedve Istennel. Csodálkozunk rajta, mennyire türelmes hozzánk, viszont amikor elnézi a szomszéd hibáit, aki „ ráadásul nem is hívő,” akkor felfortyanunk. A Ninive megtérésén kesergő jónási lelkület ugrásra készen várakozik bennünk. Kegyelmes, ájtatos manókként játsszuk az igazság, a szeretet, a testvériség bajnokait. Szemtől szembe nem is szólunk az ellenségünknek (annál azért jobban tartunk tőle), de titokban mosolyognánk, ha az Úr lecsapna rá, bosszút állna rajta.           

Jézusban nem jónási lelkület volt. Értünk élt és halt meg.           

A Ninive pusztulását leső Jónásnak ez nem sikerült. Később biztosan átgondolta, mit tett, mit kívánt. És újra igaz prófétája lett az Úrnak. 

Neked „ Igazad van-e, hogy haragszol?!”Tedd azt, amit Isten kér tőled. És békességed lesz. Neked is, ellenségeidnek is. Akarod?  

Forrás: Napi Ige és gondolat

Nagy István Attila: Elengedlek

Ha útra készülsz, 

keservesre, 

amelyen nem vár öröm, 

csak bánat borzolja az éjszakádat, 

ha úgy érzed, hogy 

elmenni könnyebb, mint maradni, 

ha csak én hívlak 

a többiek korholva marasztalnak, 

kenyeret adnak a rabnak, 

s kihallgatják a szívverésed, 

ha minden mindegy már, 

csak oldódjon a remegés, 

ha a könnyektől 

leroskad a fájdalom – 

elengedlek. 

Ha Te is menni akarsz.

József Attila: Kertész leszek

Kertész leszek, fát nevelek, 

kelő nappal én is kelek, 

nem törődök semmi mással, 

csak a beojtott virággal. 

Minden beojtott virágom 

kedvesem lesz virágáron, 

ha csalán lesz, azt se bánom, 

igaz lesz majd a virágom. 

Tejet iszok és pipázok, 

jóhíremre jól vigyázok, 

nem ér engem veszedelem, 

magamat is elültetem. 

Kell ez nagyon, igen nagyon, 

napkeleten, napnyugaton – 

ha már elpusztul a világ, 

legyen a sírjára virág. 

1925. április   

Petőfi Sándor: Itt van az ősz, itt van újra...

Itt van az ősz, itt van ujra, 

S szép, mint mindig, énnekem.

Tudja isten, hogy mi okból 

Szeretem? de szeretem.   

Kiülök a dombtetőre, 

Innen nézek szerteszét, 

S hallgatom a fák lehulló 

Levelének lágy neszét.   

Mosolyogva néz a földre 

A szelíd nap sugara, 

Mint elalvó gyermekére 

Néz a szerető anya.   

És valóban ősszel a föld 

Csak elalszik, nem hal meg; 

Szeméből is látszik, hogy csak 

Álmos ő, de nem beteg.   

Levetette szép ruháit, 

Csendesen levetkezett; 

Majd felöltözik, ha virrad 

Reggele, a kikelet.   

Aludjál hát, szép természet, 

Csak aludjál reggelig, 

S álmodj olyakat, amikben 

Legnagyobb kedved telik.   

Én ujjam hegyével halkan 

Lantomat megpenditem, 

Altató dalod gyanánt zeng 

Méla csendes énekem. -   

Kedvesem, te űlj le mellém, 

Ülj itt addig szótlanúl, 

Míg dalom, mint tó fölött a 

Suttogó szél, elvonúl.   

Ha megcsókolsz, ajkaimra 

Ajkadat szép lassan tedd, 

Föl ne keltsük álmából a 

Szendergő természetet.   

Erdőd, 1848. november 17 - 20.  

Réfi János: Corpus Christi

           Nagy Gáspár emlékének 

A sziklasír derengő félhomályán 

úgy feküdt, mint bármely más halott. 

Keze s lába szegektől általjárván, 

homloka tövistől szaggatott. 

Jobb oldalát a dárda dúlta széjjel, 

mely a szívig tört utat vadul. 

Csend volt. Sötét. Se hang, se röpke fény-jel. 

Feküdt a test mozdulatlanul. 

A romlás mégsem érinthette őt meg. 

Arca nem torzult. Sőt, ellenkezőleg;

szép maradt. Szép, akár az álom. 

Harmadnapon, midőn betelt a sorsa, 

kontúrja lágyan ott maradt a gyolcsba'. 

Sírjában többé nem találom. 

2007. január 6.

Kányádi Sándor: Vége felé

1. 

már valahol a hetedik termen túl 

nyílnak csukódnak az ajtók 

s te mindegyre visszalopakodsz az 

egyre titokzatosabb előtérbe ahol 

valamit ottfelejtettél  

2.  

egyre közelebbről 

hallom édesanyámat 

ne félj fiam 

ne félj  

3.  

… ( a mese vége) 

voltam én is legkisebbik királyfi 

volt nekem is felekirályságom 

volt nekem is gyönyörűséges 

királykisasszony feleségem  

még most is élnék 

ha meg nem haltam volna  

holnap is legyek a vendégetek 

holnap is legyetek a vendégeim

Fecske Csaba: Vízpart

susog a nád 

loccsan a víz 

üres csónak 

ringatózik 

Egy zsombékon 

ül az éjfél: 

csöndet őriz 

csillagfénynél