2025. május 25., vasárnap

Galambosi László: Nélküled

Elbújt előlem minden ami volt, 
a friss tücsök, a fa, mely rámhajolt,
az ég, a földig leereszkedő 
madárrajokkal hímzett lepedő, 
a nád, a kócsag, bólintó pipacs, 
a folyam, melyből szivárványhidak 
ívelnek át a boldog tengerig, 
hiába ég a tűz már reggelig, 
könyörtelen az utolsó hasáb, 
a szoba dermedt, jégkemény az ágy.

Börzsönyi Erika: Érintések












A cicám nem szereti, ha 
felveszem, dajkálom, még 
simogatásomat is inkább 
csak eltűri, talán érzi, én 
nála jobban igénylem, 
hát könyörület ébred 
kicsiny cica lelkében. Ma este 
annyira vágytam egy 
érintésre, hogy felemeltem, 
ölembe fektettem, úgy 
simogattam a cicát. 
Éreztem megfeszülő kis 
testében, izmaiban az 
ellenállást. De aztán 
szeretetért könyörgő 
tekintetemet látva lassan 
megadta magát simogató 
kezemnek. Együtt hallgattuk 
Kern Andrást, aki Cohen dalait 
énekelte, magamhoz öleltem 
a finom puha cicát, s megéreztem, 
ahogy lelkemet nyugalom tölti el.

Börzsönyi Erika: Hajnalban ébreszt












Szép cicám ma hajnalban ismét úgy 
ébresztett, hogy ráutaló magatartás 
keretében trambulinnak használta 
szegény öreg, megfáradt testemet. 
Még aludtam volna, a paplan alól 
kisandítva sejtettem, hogy eléggé 
korán lehet, az égen nem látszott 
még derengeni a Nap fénye sem. 
De a beste lelke nem adta fel, úgy 
ugrabugrált rajtam, mint 
akinek az élete múlna az én 
ébredésemen. Fél hatkor feladtam, 
hogy eljátsszam: nem vettem észre 
semmit sem, bundás kis társam 
hívására kimásztam az ágyból és 
a konyha felé vettem utamat. 
Ő jóllakott, most elégedetten 
nyúlik el az ágyamon, én felébredtem, 
versbe írtam a reggelünket, lásd, cicám, 
minden napnak, minden ébredésnek 
megvan az értelme. Jó reggelt!

Hárs Ernő: Hazai látogatás












A várost járod, hol a célszerűség 
kilenc tájban már villanyt olt a szűk 
kirakatokban s mind több házban is. 
Egyedül ődöngsz, kopognak az utcák, 
s mint sün, tüskéit lelkednek mereszti 
az ablakok mögötti idegenség. 

Sokat utaztál vissza e világba, 
a régi arcok, képek és szerelmek 
raktárházába, kiapadt erőid 
megújítgatni. Most elérkezett 
a búcsúvételek közt az utolsó. 

Mért épp te kaptad ezt a szerepet: 
végigkísérni minden állomásán 
a fokozatos vesztés szörnyűségét; 
megvárni, amíg valamennyi sejt 
kicserélődik körülötted, és csak 
a téglacsontváz figyelmeztet arra,
hogy itt szeretőd, ott barátod élt? 
S ha léteznek még messze valahol, 
nekik is éppúgy fáj a szétsodortság, 
mint neked, aki mindig arra vágytál, 
hogy csak te változz, ők maradjanak? 

Nincs folytatás! A százszor felidézett 
emlékek együtt koptak meg a görbe 
utcácskák macskakőkockáival. 
Utolsó szál ingedig kiraboltnak 
érzed magad — amikor hirtelen, 
egy platán csupasz ágain keresztül, 
reádszakad minden káprázatával 
gyerekkorod csillagteli ege.

2025. május 23., péntek

Rusvay Balázs: Nagypénteki farkasfohász









Uram! 
Én a völgyben élek, 
hol tüskés, dárdás most a tél, 
vánszorgok – rühös kísértet – 
egy csontig rágott tyúknyakért 
lábadhoz vetném szabadságom 
bilincsét: szőrtelen magam. 
Uram! 
ha fázom, nagyon fázom, 
hisz minden csontom hústalan.  

Uram! 
Jártam fenn a csúcson, 
hol térdemig nőttek a fák, 
s táltosok a csillagúton 
felhőkből fontak glóriát 
a rongyos bércek homlokára,
s én ifjan kő és menny között 
Fiadra vártam mindhiába, 
ki messze-messze költözött  

vezetve a toportyánok 
reményre szomjas százait. 
Uram! 
Véreim, barátok 
lepisált kőként hagytak itt! 
És hajnal jött a bűvös éjre, 
szellő se járt az ormokon, 
így indultam a bükk-sötétbe: 
benőtt csapáson, holt nyomon.  

Uram! 
Csúsztam vízmosáson, 
és medvék bömbölték nevem,
s otthagytam bolhás magányom 
agyarnyomát a tölgyeken. 
Dögökön tengtem, lárvás koncon, 
amit a falka meghagyott. 
Uram! 
Csak lennél néma otthon: 
lennék én hálatelt halott!  

Uram! 
Ez a völgyek völgye, 
hol korhadékon gomba nő. 
Uram! 
Kérlek felhörögve: 
mutass jelet, hogy hol van Ő! 
Vagy ringass kérges tenyeredben, 
miként egy özvegy, jó apa, 
míg ordas lelkem messze rebben.  

Csak innen el. 
Csak bárhova…

Puszta Sándor: Magyar nyelv

Magyar nyelv, édes, 
Édes anyanyelvem, 
Hol születtél? 
Hol szívtad ízeid, színeid? 
Csadamély-zengésű zenéjét friss, fürge szavaknak? 

Néha vihar vagy! Néha parázsló tűzvész! Kikelet! 
Néha meg telt ég s rajtad csillagmiriádok ragyognak. 
Harmat vagy néha; pár furcsa virágon könny vagy és illat vagy! S nyáron 
Madárdal. Halk patakcsobogás. Szitakötők szárnya-danája. 
Édes, távoli zümmögés. Vagy kiáltó dörgés. Vad indulatok vad 
Villámló zuhatagja. Fák szava, szél szava, rétek imája. 
Völgy ölelése. Kurjantás. Ének. Szeri-dal Hallali! Harci vezényszó! 
Havasok nyögése. Cikkanó késhegy! Kőbalták izmos zuhanása. 
Néha meg nádsíp. Hajlékony fűzág. Fűvek lágy selyme-simulása. 
Bársony tilinkó vagy, őz-sírás, fekete lombú vadonban. 

Néha meg kard vagy! 
S kit megsebesítesz, örökké érzi hűs pengéd élét. 
Bárhol barangol, idegen földön; utakon, tájan, országhatáron – 
Visszasír téged! És visszaérez, mimt anyját a gyermek, 
Kirabolt sír a holtat, esküjét a lélek… 

Szeretlek, édes anyanyelvem! 
Igék, alanyok, lobogó hajú jelzők! 
Bő teli-zengés, remegés, sejtés, leányszemű álom. 
Férfi-erő! csillag, gyöngy, forró, diadalmas asszonyi alázat. 
Mert te vigasztalsz, lelkesítsz, áldasz. 
S rajtad keresztül hallom, szólni az Istent! És szeretek mindent, 
Mit kifejez csodadús-ölű árnyad, 
Fényed, muzsikád, dallamod, hangzatod hajlékony s kemény vonala. 

Szeretem azt, ki téged beszél! Ott csüngök az ajkán. 
Kiben vérré válasz és más szívek rétjét öntözöd bő folyamoddal. 
Játszom veled. Simogatlak. S mint piros cseresznyét 
Szedegetlek rímed kosarába. Imádkozom rajtad. 
Tisztellek. Ízlellek. Kortyollak halálos korttyal. 
Belőled kötözök szárnyakat a földre, 
Hogy közelebb jusson az éghez…  

Mindenkit szeretek, akik értenek. Halkan mondanak téged. 
Kik testvéreim a szóban, szavaidban! 
Mint ámuló gyermek, állok előttük, 
Kerekre-nyíló, csodálkozó, nagy teli-szemekkel. 
Kik úgy jönnek le a dombról, viharos hegyekről, jönnek a rétről, mezőkről, 
Mint hatalmas szálfák! Rengetegek orgonálnak szívükben. 
Vállukon szerszám, kezükben kakukkfű, hajukban csillag, 
Amiket ide áldoznak és szétszórnak közöttünk; 
S mind, mind téged, anyanyelvemet beszélik. 
Ujjongok velük, kik teveled indulnak, hódítni világot! 
Hogy naggyá tegyenek, idők s emberek felett, örökre. Amen.

2025. május 22., csütörtök

Kiss Ottó versei












LOBOG  

Ha egyszer 
szerelmes leszek, 
úgy fogok lobogni, 
mint a hajam!     


ÍGY, NI 

Apa azt mondta, 
hogy csak a buta gyerekek 
fújják tele az arcukat levegővel, 
meg azt is mondta, 
hogy én egyáltalán nem vagyok
buta gyerek, 
csak azt nem mondta, 
hogy akkor én miért fújom tele 
mindig az arcomat levegővel. 
Így, ni!     


SAPKA  

Ha apa adja fel a sapkámat, 
sosem sikerül neki: 
mindig a szemembe húzza, 
és ezen állandóan nevetünk.  

Szeretném, 
ha egész életemben
apa adná fel a sapkámat.   

Grecsó Krisztián: Áldja meg az Isten

Áldja meg az Isten 
az álmom, 
Akadjon takaró, 
ha fázom, 
Az életem ne vegye 
készpénznek, 
Érezze azt, amit 
én érzek, 
Szeresse bennem is a 
kételyt, 
És ez legyen az, amit 
elképzelt, 
Bocsássa meg minden 
vétkemet, 
Ragasszon össze, ha 
szétesek, 
Szerelmünk lehessen 
reményből, 
Tegyen el parázst 
a hevéből, 
Szentelje meg, amit 
meg lehet, 
Szeressen mindig, ha 
megszeret, 
Ne húzzon mindenre 
tegnapot, 
Elég, hogy elmondta, 
meghalok, 
Suttogjon valamit 
néhanap, 
Kellenek nagyon a 
végszavak.

Dr. Kereskényi Sándor: A durcás kis-próféta




„ Az Úr azonban ezt kérdezte: Igazad van-e, hogy haragszol?!”         
(Jón 4:4)              


           Jónás nem tudott azonosulni Isten megbocsátó szeretetével. Nem tudott olyan szánalomra indulni mint az Úr. Nem tudott mit kezdeni azzal, hogy a niniveiek hallgattak Istenre. Sajnálta, hogy az ő Ura megbocsátott nekik. Tudta, neki is így kellene éreznie, azonban nem bírta legyőzni a benne rejlő bosszúvágyat: Vesszenek azok a gonoszak! Jónás elvesztette a saját magával, saját magában folytatott küzdelmet.           

Ott bujkál bennünk a jónási érzület. A jónási káröröm-vágy: aki megérdemelte, az nyerje el méltó büntetését! Isten pedig ne szóljon bele abba, amit már egyszer maga is eldöntött. Megharagszunk Isten jóságára. A velünk közölt irgalmáért nagyon hálásak vagyunk, de ha valaki máson gyakorolja, akkor nem vagyunk megelégedve Istennel. Csodálkozunk rajta, mennyire türelmes hozzánk, viszont amikor elnézi a szomszéd hibáit, aki „ ráadásul nem is hívő,” akkor felfortyanunk. A Ninive megtérésén kesergő jónási lelkület ugrásra készen várakozik bennünk. Kegyelmes, ájtatos manókként játsszuk az igazság, a szeretet, a testvériség bajnokait. Szemtől szembe nem is szólunk az ellenségünknek (annál azért jobban tartunk tőle), de titokban mosolyognánk, ha az Úr lecsapna rá, bosszút állna rajta.           

Jézusban nem jónási lelkület volt. Értünk élt és halt meg.           

A Ninive pusztulását leső Jónásnak ez nem sikerült. Később biztosan átgondolta, mit tett, mit kívánt. És újra igaz prófétája lett az Úrnak. 
Neked „ Igazad van-e, hogy haragszol?!”Tedd azt, amit Isten kér tőled. És békességed lesz. Neked is, ellenségeidnek is. Akarod?  

Forrás: Napi Ige és gondolat

2025. május 21., szerda

Nagy István Attila: Elengedlek












Ha útra készülsz, 
keservesre, 
amelyen nem vár öröm, 
csak bánat borzolja az éjszakádat, 
ha úgy érzed, hogy 
elmenni könnyebb, mint maradni, 
ha csak én hívlak 
a többiek korholva marasztalnak, 
kenyeret adnak a rabnak, 
s kihallgatják a szívverésed, 
ha minden mindegy már, 
csak oldódjon a remegés, 
ha a könnyektől 
leroskad a fájdalom – 
elengedlek. 
Ha Te is menni akarsz.

József Attila: Kertész leszek

Kertész leszek, fát nevelek, 
kelő nappal én is kelek, 
nem törődök semmi mással, 
csak a beojtott virággal. 

Minden beojtott virágom 
kedvesem lesz virágáron, 
ha csalán lesz, azt se bánom, 
igaz lesz majd a virágom. 

Tejet iszok és pipázok, 
jóhíremre jól vigyázok, 
nem ér engem veszedelem, 
magamat is elültetem. 

Kell ez nagyon, igen nagyon, 
napkeleten, napnyugaton – 
ha már elpusztul a világ, 
legyen a sírjára virág. 

1925. április   

Petőfi Sándor: Itt van az ősz, itt van újra...












Itt van az ősz, itt van ujra, 
S szép, mint mindig, énnekem.
Tudja isten, hogy mi okból 
Szeretem? de szeretem.   

Kiülök a dombtetőre, 
Innen nézek szerteszét, 
S hallgatom a fák lehulló 
Levelének lágy neszét.   

Mosolyogva néz a földre 
A szelíd nap sugara, 
Mint elalvó gyermekére 
Néz a szerető anya.   

És valóban ősszel a föld 
Csak elalszik, nem hal meg; 
Szeméből is látszik, hogy csak 
Álmos ő, de nem beteg.   

Levetette szép ruháit, 
Csendesen levetkezett; 
Majd felöltözik, ha virrad 
Reggele, a kikelet.   

Aludjál hát, szép természet, 
Csak aludjál reggelig, 
S álmodj olyakat, amikben 
Legnagyobb kedved telik.   

Én ujjam hegyével halkan 
Lantomat megpenditem, 
Altató dalod gyanánt zeng 
Méla csendes énekem. -   

Kedvesem, te űlj le mellém, 
Ülj itt addig szótlanúl, 
Míg dalom, mint tó fölött a 
Suttogó szél, elvonúl.   

Ha megcsókolsz, ajkaimra 
Ajkadat szép lassan tedd, 
Föl ne keltsük álmából a 
Szendergő természetet.   

Erdőd, 1848. november 17 - 20.  

Réfi János: Corpus Christi










           Nagy Gáspár emlékének 

A sziklasír derengő félhomályán 
úgy feküdt, mint bármely más halott. 
Keze s lába szegektől általjárván, 
homloka tövistől szaggatott. 

Jobb oldalát a dárda dúlta széjjel, 
mely a szívig tört utat vadul. 
Csend volt. Sötét. Se hang, se röpke fény-jel. 
Feküdt a test mozdulatlanul. 

A romlás mégsem érinthette őt meg. 
Arca nem torzult. Sőt, ellenkezőleg;
szép maradt. Szép, akár az álom. 

Harmadnapon, midőn betelt a sorsa, 
kontúrja lágyan ott maradt a gyolcsba'. 
Sírjában többé nem találom. 

2007. január 6.

Kányádi Sándor: Vége felé

1. 

már valahol a hetedik termen túl 
nyílnak csukódnak az ajtók 
s te mindegyre visszalopakodsz az 
egyre titokzatosabb előtérbe ahol 
valamit ottfelejtettél  

2.  

egyre közelebbről 
hallom édesanyámat 
ne félj fiam 
ne félj  

3.  

… ( a mese vége) 
voltam én is legkisebbik királyfi 
volt nekem is felekirályságom 
volt nekem is gyönyörűséges 
királykisasszony feleségem  

még most is élnék 
ha meg nem haltam volna  

holnap is legyek a vendégetek 
holnap is legyetek a vendégeim

2025. május 19., hétfő

Fecske Csaba: Vízpart




susog a nád 
loccsan a víz 
üres csónak 
ringatózik 

Egy zsombékon 
ül az éjfél: 
csöndet őriz 
csillagfénynél