kilenc tájban már villanyt olt a szűk
kirakatokban s mind több házban is.
Egyedül ődöngsz, kopognak az utcák,
s mint sün, tüskéit lelkednek mereszti
az ablakok mögötti idegenség.
Sokat utaztál vissza e világba,
a régi arcok, képek és szerelmek
raktárházába, kiapadt erőid
megújítgatni. Most elérkezett
a búcsúvételek közt az utolsó.
Mért épp te kaptad ezt a szerepet:
végigkísérni minden állomásán
a fokozatos vesztés szörnyűségét;
megvárni, amíg valamennyi sejt
kicserélődik körülötted, és csak
a téglacsontváz figyelmeztet arra,
hogy itt szeretőd, ott barátod élt?
S ha léteznek még messze valahol,
nekik is éppúgy fáj a szétsodortság,
mint neked, aki mindig arra vágytál,
hogy csak te változz, ők maradjanak?
Nincs folytatás! A százszor felidézett
emlékek együtt koptak meg a görbe
utcácskák macskakőkockáival.
Utolsó szál ingedig kiraboltnak
érzed magad — amikor hirtelen,
egy platán csupasz ágain keresztül,
reádszakad minden káprázatával
gyerekkorod csillagteli ege.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése