Én a völgyben élek,
hol tüskés, dárdás most a tél,
vánszorgok – rühös kísértet –
egy csontig rágott tyúknyakért
lábadhoz vetném szabadságom
bilincsét: szőrtelen magam.
Uram!
ha fázom, nagyon fázom,
hisz minden csontom hústalan.
Uram!
Jártam fenn a csúcson,
hol térdemig nőttek a fák,
s táltosok a csillagúton
felhőkből fontak glóriát
a rongyos bércek homlokára,
s én ifjan kő és menny között
Fiadra vártam mindhiába,
ki messze-messze költözött
vezetve a toportyánok
reményre szomjas százait.
Uram!
Véreim, barátok
lepisált kőként hagytak itt!
És hajnal jött a bűvös éjre,
szellő se járt az ormokon,
így indultam a bükk-sötétbe:
benőtt csapáson, holt nyomon.
Uram!
Csúsztam vízmosáson,
és medvék bömbölték nevem,
s otthagytam bolhás magányom
agyarnyomát a tölgyeken.
Dögökön tengtem, lárvás koncon,
amit a falka meghagyott.
Uram!
Csak lennél néma otthon:
lennék én hálatelt halott!
Uram!
Ez a völgyek völgye,
hol korhadékon gomba nő.
Uram!
Kérlek felhörögve:
mutass jelet, hogy hol van Ő!
Vagy ringass kérges tenyeredben,
miként egy özvegy, jó apa,
míg ordas lelkem messze rebben.
Csak innen el.
Csak bárhova…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése