A nap gondolata

Életünkben vannak találkozások, amelyekre azt mondjuk, véletlenek. Egy találkozás soha nem véletlen. 

Mögötte van egy kéz, amelyik irányítja az emberek útját.

Berek Péter: Pünkösi szél

Vad, konok dac volt bennem 

minden új iránt, 

Ész, szív bennem minden újat 

mindig csak bírált.  

Észokok, érvek, tények

nem bírtak vélem, 

új emberem felett győzött 

az ó szüntelen.  

Győzött addig, míg egyszer 

a titkos Erő 

szélvészként csapott le rám, 

földre teperő.  

Honnan jött, hová ment? 

Azt én nem tudom; 

Csak azóta ott járok 

már az új úton.  

Pünkösdi szél, Te voltál! 

Te tetted velem; 

a Te munkád mindenütt 

csodákat terem.  

Újjászültél engem is! 

légy érette áldott! 

Szüld újjá, Uram, így 

az egész világot!  

Börzsönyi Erika: Öreg csak az

Nem a részletek, nem a pókhálóssá 

lett erek, nem a májfoltok, nem a 

megereszkedett mell azok, amelyek 

eldöntik a szerelmet, egészben a rész 

csupán mindez, ha magadhoz engeded 

a szerelmet, már a lelket és a szellemet 

szeretted meg, és mit se számít 

megannyi hátránya a testnek, mert 

az egész embert megláttad a részletek

helyett. De ehhez felül kell tudni 

emelkedni a hiúságon, és még néhány 

emberi gyarlóságon. Öregek szerelme? 

Fiatalon kinevetted: minek? Ők csak 

emlékezzenek! De most, az öregség 

küszöbén ennek igazságát már átérzed.   

Börzsöny Erika: Olyan közel

A szemközti ház hetedik emeletén, 

olyan közel hozzám, hogy néha azt 

hiszem, kinyújtott kezemmel 

megérinthetem, szintén reggel 

van, ablakok nyílnak, lámpákat fel-majd 

lekapcsolnak, tükröződik a felkelő 

Nap fénye az ablaküvegeken. 

Egy ember felhúzza a redőnyit, 

nyújtózkodik, majd ráérős mozdulattal 

öltözködni kezd. Eltűnődöm a látványon: 

szinte tükörképemet látom, ablakkalitkákba 

kényszerített életünk tizenegy emeleteinek 

életei, oly közel, mégis távol, és akkor megérzem: 

ez a létezés mennyire emberi, mennyire embertelen.  

Börzsönyi Erika: Mantraként mondom

Hónapok óta reggel, meg este mintegy 

mantraként mondom, első és utolsó 

gondolatom elalvás előtt, és ébredés 

után az ima, amely erőt ad, és 

megnyugtat. Profán a gondolat, tudom, 

de úgy érzem, közvetlen kapcsolatban 

vagyok az égi dinamóval, kérem hát, 

hogy óvja meg szeretteimet, vigyázzon 

ránk, és rám, és míg sorolom, hogy 

ki mindenkinek kérem az oltalmát, 

megnyugszom én magam is, és képes 

vagyok elaludni, vagy egy újabb napnak 

nekiindulni. Mantraként mondom egyre az 

imát: kérlek, óvj meg minket a járványtól, 

korai, értelmetlen haláltól, félelemtől, 

fájdalomtól. Adj erőt és bátorságot az élethez!  

Christine De Pisan: Magam vagyok

Magam vagyok és csak magányra vágyom, 

magamra hagyott társam és szerelmem, 

magam vagyok, nincs hű uram-barátom, 

magam vagyok, haragvón, csendesedten, 

magam vagyok gyötrő nehéz hevemben, 

magam vagyok, hogy nálam senki jobban, 

magam vagyok hívemtől elhagyottan.  

Magam vagyok, ha ablakom kitárom,

magam vagyok szobámba rejtezetten, 

magam vagyok hallgatni nagy sírásom, 

magam vagyok, letörve, ernyedetten, 

magam vagyok, bár mind keservesebben, 

magam vagyok kuporgón a sarokban, 

magam vagyok hívemtől elhagyottan.  

Magam vagyok mindenütt a világon, 

magam vagyok jártomban s megpihenten, 

magam vagyok, hogy nincs ebben se párom, 

magam vagyok mindentől elfeledten, 

magam vagyok, ha sértést kell viselnem,

magam vagyok, ha könnyem elzokogtam, 

magam vagyok hívemtől elhagyottan.  

Herceg, most gyűl a bánat csak felettem, 

magam vagyok gyásztól fenyegetetten, 

magam vagyok sziromnál hervadóbban, 

magam vagyok hívemtől elhagyottan.  

Illyés Gyula fordítása

Biblia

" Bizony, bizony, mondom neked: 

amikor fiatalabb voltál, felövezted magadat, és oda mentél, ahova akartál; de amikor megöregszel, kinyújtod a kezedet, más övez fel téged, és oda visz, ahova nem akarod."

(János 21, 18)

Puszta Sándor: Biblia

Most mondta el épp a hegyibeszédet. 

Kéklett az ég, mert szemeibe nézett. 

Nyúlt árnyaik a zöldes vízre dobták 

A nyugtalan fák s harántdőlt vitorlák. 

Szakadt hálókról kék, ezüst patakban 

Vízgyöngy szakadt s tűnt el a rőt iszapban. 

S egész közel az ismeretlen éghez, 

Nagymessziről a Tábor csúcsa fénylett. 

Méh zümmögött. Madárka szólt. 

És drága Arany kalászok ájultak a nyárba. 

Az öböl mögött a visszhang zokogott, 

Mert hallotta, hogy a „sírók boldogok!” 

És este lett. Szállt két évezred szárnya. 

Akkor léptem én épp a Bibliába. 

Uram, mondd, mi lesz üdvösségem sorsa? 

Lehajolt. S valamit írt lassan a porba…

Galambosi László: Nélküled

Elbújt előlem minden ami volt, 

a friss tücsök, a fa, mely rámhajolt,

az ég, a földig leereszkedő 

madárrajokkal hímzett lepedő, 

a nád, a kócsag, bólintó pipacs, 

a folyam, melyből szivárványhidak 

ívelnek át a boldog tengerig, 

hiába ég a tűz már reggelig, 

könyörtelen az utolsó hasáb, 

a szoba dermedt, jégkemény az ágy.

Börzsönyi Erika: Érintések

A cicám nem szereti, ha 

felveszem, dajkálom, még 

simogatásomat is inkább 

csak eltűri, talán érzi, én 

nála jobban igénylem, 

hát könyörület ébred 

kicsiny cica lelkében. Ma este 

annyira vágytam egy 

érintésre, hogy felemeltem, 

ölembe fektettem, úgy 

simogattam a cicát. 

Éreztem megfeszülő kis 

testében, izmaiban az 

ellenállást. De aztán 

szeretetért könyörgő 

tekintetemet látva lassan 

megadta magát simogató 

kezemnek. Együtt hallgattuk 

Kern Andrást, aki Cohen dalait 

énekelte, magamhoz öleltem 

a finom puha cicát, s megéreztem, 

ahogy lelkemet nyugalom tölti el.

Börzsönyi Erika: Hajnalban ébreszt

Szép cicám ma hajnalban ismét úgy 

ébresztett, hogy ráutaló magatartás 

keretében trambulinnak használta 

szegény öreg, megfáradt testemet. 

Még aludtam volna, a paplan alól 

kisandítva sejtettem, hogy eléggé 

korán lehet, az égen nem látszott 

még derengeni a Nap fénye sem. 

De a beste lelke nem adta fel, úgy 

ugrabugrált rajtam, mint 

akinek az élete múlna az én 

ébredésemen. Fél hatkor feladtam, 

hogy eljátsszam: nem vettem észre 

semmit sem, bundás kis társam 

hívására kimásztam az ágyból és 

a konyha felé vettem utamat. 

Ő jóllakott, most elégedetten 

nyúlik el az ágyamon, én felébredtem, 

versbe írtam a reggelünket, lásd, cicám, 

minden napnak, minden ébredésnek 

megvan az értelme. Jó reggelt!

Hárs Ernő: Hazai látogatás

A várost járod, hol a célszerűség 

kilenc tájban már villanyt olt a szűk 

kirakatokban s mind több házban is. 

Egyedül ődöngsz, kopognak az utcák, 

s mint sün, tüskéit lelkednek mereszti 

az ablakok mögötti idegenség. 

Sokat utaztál vissza e világba, 

a régi arcok, képek és szerelmek 

raktárházába, kiapadt erőid 

megújítgatni. Most elérkezett 

a búcsúvételek közt az utolsó. 

Mért épp te kaptad ezt a szerepet: 

végigkísérni minden állomásán 

a fokozatos vesztés szörnyűségét; 

megvárni, amíg valamennyi sejt 

kicserélődik körülötted, és csak 

a téglacsontváz figyelmeztet arra,

hogy itt szeretőd, ott barátod élt? 

S ha léteznek még messze valahol, 

nekik is éppúgy fáj a szétsodortság, 

mint neked, aki mindig arra vágytál, 

hogy csak te változz, ők maradjanak? 

Nincs folytatás! A százszor felidézett 

emlékek együtt koptak meg a görbe 

utcácskák macskakőkockáival. 

Utolsó szál ingedig kiraboltnak 

érzed magad — amikor hirtelen, 

egy platán csupasz ágain keresztül, 

reádszakad minden káprázatával 

gyerekkorod csillagteli ege.

Rusvay Balázs: Nagypénteki farkasfohász

Uram! 

Én a völgyben élek, 

hol tüskés, dárdás most a tél, 

vánszorgok – rühös kísértet – 

egy csontig rágott tyúknyakért 

lábadhoz vetném szabadságom 

bilincsét: szőrtelen magam. 

Uram! 

ha fázom, nagyon fázom, 

hisz minden csontom hústalan.  

Uram! 

Jártam fenn a csúcson, 

hol térdemig nőttek a fák, 

s táltosok a csillagúton 

felhőkből fontak glóriát 

a rongyos bércek homlokára,

s én ifjan kő és menny között 

Fiadra vártam mindhiába, 

ki messze-messze költözött  

vezetve a toportyánok 

reményre szomjas százait. 

Uram! 

Véreim, barátok 

lepisált kőként hagytak itt! 

És hajnal jött a bűvös éjre, 

szellő se járt az ormokon, 

így indultam a bükk-sötétbe: 

benőtt csapáson, holt nyomon.  

Uram! 

Csúsztam vízmosáson, 

és medvék bömbölték nevem,

s otthagytam bolhás magányom 

agyarnyomát a tölgyeken. 

Dögökön tengtem, lárvás koncon, 

amit a falka meghagyott. 

Uram! 

Csak lennél néma otthon: 

lennék én hálatelt halott!  

Uram! 

Ez a völgyek völgye, 

hol korhadékon gomba nő. 

Uram! 

Kérlek felhörögve: 

mutass jelet, hogy hol van Ő! 

Vagy ringass kérges tenyeredben, 

miként egy özvegy, jó apa, 

míg ordas lelkem messze rebben.  

Csak innen el. 

Csak bárhova…

Puszta Sándor: Magyar nyelv

Magyar nyelv, édes, 

Édes anyanyelvem, 

Hol születtél? 

Hol szívtad ízeid, színeid? 

Csadamély-zengésű zenéjét friss, fürge szavaknak? 

Néha vihar vagy! Néha parázsló tűzvész! Kikelet! 

Néha meg telt ég s rajtad csillagmiriádok ragyognak. 

Harmat vagy néha; pár furcsa virágon könny vagy és illat vagy! S nyáron 

Madárdal. Halk patakcsobogás. Szitakötők szárnya-danája. 

Édes, távoli zümmögés. Vagy kiáltó dörgés. Vad indulatok vad 

Villámló zuhatagja. Fák szava, szél szava, rétek imája. 

Völgy ölelése. Kurjantás. Ének. Szeri-dal Hallali! Harci vezényszó! 

Havasok nyögése. Cikkanó késhegy! Kőbalták izmos zuhanása. 

Néha meg nádsíp. Hajlékony fűzág. Fűvek lágy selyme-simulása. 

Bársony tilinkó vagy, őz-sírás, fekete lombú vadonban. 

Néha meg kard vagy! 

S kit megsebesítesz, örökké érzi hűs pengéd élét. 

Bárhol barangol, idegen földön; utakon, tájan, országhatáron – 

Visszasír téged! És visszaérez, mimt anyját a gyermek, 

Kirabolt sír a holtat, esküjét a lélek… 

Szeretlek, édes anyanyelvem! 

Igék, alanyok, lobogó hajú jelzők! 

Bő teli-zengés, remegés, sejtés, leányszemű álom. 

Férfi-erő! csillag, gyöngy, forró, diadalmas asszonyi alázat. 

Mert te vigasztalsz, lelkesítsz, áldasz. 

S rajtad keresztül hallom, szólni az Istent! És szeretek mindent, 

Mit kifejez csodadús-ölű árnyad, 

Fényed, muzsikád, dallamod, hangzatod hajlékony s kemény vonala. 

Szeretem azt, ki téged beszél! Ott csüngök az ajkán. 

Kiben vérré válasz és más szívek rétjét öntözöd bő folyamoddal. 

Játszom veled. Simogatlak. S mint piros cseresznyét 

Szedegetlek rímed kosarába. Imádkozom rajtad. 

Tisztellek. Ízlellek. Kortyollak halálos korttyal. 

Belőled kötözök szárnyakat a földre, 

Hogy közelebb jusson az éghez…  

Mindenkit szeretek, akik értenek. Halkan mondanak téged. 

Kik testvéreim a szóban, szavaidban! 

Mint ámuló gyermek, állok előttük, 

Kerekre-nyíló, csodálkozó, nagy teli-szemekkel. 

Kik úgy jönnek le a dombról, viharos hegyekről, jönnek a rétről, mezőkről, 

Mint hatalmas szálfák! Rengetegek orgonálnak szívükben. 

Vállukon szerszám, kezükben kakukkfű, hajukban csillag, 

Amiket ide áldoznak és szétszórnak közöttünk; 

S mind, mind téged, anyanyelvemet beszélik. 

Ujjongok velük, kik teveled indulnak, hódítni világot! 

Hogy naggyá tegyenek, idők s emberek felett, örökre. Amen.

Kiss Ottó versei

LOBOG  

Ha egyszer 

szerelmes leszek, 

úgy fogok lobogni, 

mint a hajam!     

ÍGY, NI 

Apa azt mondta, 

hogy csak a buta gyerekek 

fújják tele az arcukat levegővel, 

meg azt is mondta, 

hogy én egyáltalán nem vagyok

buta gyerek, 

csak azt nem mondta, 

hogy akkor én miért fújom tele 

mindig az arcomat levegővel. 

Így, ni!     

SAPKA  

Ha apa adja fel a sapkámat, 

sosem sikerül neki: 

mindig a szemembe húzza, 

és ezen állandóan nevetünk.  

Szeretném, 

ha egész életemben

apa adná fel a sapkámat.