Túrmezei Erzsébet: Kérés

Úr Jézus, tudod: nem érdemes írni, 

csak, hogy a rímek muzsikáljanak. 

Olyan dalokat ébressz, hogy a lelkek 

Tehozzád közelebb találjanak! 

Te rejtőzködj el a rímek közé, 

Te simogasd meg a fáradtakat, 

Te bíztasd, akit csüggedés kísér! 

Hisz írni csak azért, 

hogy csengő rímek muzsikáljanak, 

Uram, mit ér? 

Minden dalomban légy jelen magad! 

Te simogasd meg a fáradtakat! 

A léleknek ne felém, Tefeléd, 

Tefeléd adjon mindenikük szárnyat! 

Nem akarok én üres muzsikákat.   

Carl Gustav Boberg: Nagy Istenem

Susan Boyle - How Great Thou Art

Carrie Underwood - How Great Thou Art

**

Nagy Istenem, ha nézem a világot, 

Melyet teremtett szent „legyen” szavad, 

Ha itt e földön millió lényt látok, 

Kiket igazgatsz, táplálsz egymagad.  

Szívem feléd ujjong örömtele: 

Mily nagy vagy Te, mily nagy vagy Te! 

Szívem feléd ujjong örömtele: 

Mily nagy vagy Te, mily nagy vagy Te!  

Ha nézek föl, az ég dicső boltjára, 

Hol tündököl csodás csillagsereg, 

Hol pompás két aranyhajóként járva, 

A nap s a hold az űrben fönt lebeg.  

Uram, Igédben hogyha megtalállak, 

Ha látom ott kegyelmes tetteid, 

Választott néped amint egyre áldod, 

Türelmesen viselve bűneit.  

Ha Jézust látom, itt a földön járva, 

Alázatos, türelmes szolgaként, 

Látom, hogy áldást áraszt a világra, 

S kereszthalálra adja életét.

Fordította Déri Balázs

Wass Albert

“ Az ember nem felejt. Csak megszokja,hogy a szíve egyik szobája zárva van. 

És néha benyit oda, és megnézi, hogy a fájdalom  még  mindig ott  ül-e. 

Általában ott ül. Csak már nem kiabál. “

Petőfi Sándor: Mint felhők a nyári égen

Mint felhők a nyári égen, 

Érzeményim jőnek-mennek 

Majd fehéren, majd sötéten; 

S egy sem áll, egy sem pihen meg. 

Hova mennek? honnan jőnek? 

Nem tudom, nem sejthető; 

Hozza és elfúja őket 

Az örök szél, az idő.  

A szerelem fellegéből 

Hulltanak reám villámok; 

A barátság fellegéből 

Záporesők szakadának. 

Zápor és villám multával 

Csendes tiszta lett az ég, 

S a másik perc fuvalmával 

Ujra felhő érkezék.  

S a felhők, habár fehérek, 

Árnyat akkor is csak vetnek. 

Majd ha én oly időt érek, 

Hogy felhőim megrepednek! 

S széleikre rózsaszínben 

Száll az égő napsugár, 

S ők úgy állanak fölöttem, 

Mint megannyi tündérvár!  

Oh ez idő el fog jőni, 

Amidőn majd szerelmemnek 

S barátságomnak felhői 

Rózsaszínben tündökölnek; 

Hanem akkor már indulhat 

Temetésemre a pap, 

Mert ha a felhők kigyulnak 

Lemenőben van a nap.  

Szalkszentmárton, 1846. április 10 – 24.

Arany-Tóth Katalin: Kegyelem

Nyáresti éjben 

alszik a túlpart: 

távoli, kéklő 

ormokba olvadt.  

Csönd tenyerében 

hallgat a sóhaj, 

bíboros álom 

árnyakra fényt varr.  

Rendez az Isten 

vágyat és vétket, 

összerak vérző 

törtből – egészet.

Kerecsényi Éva: Egynyári szerelem

Halovány pír az ég orcáján, 

kalandja véget ért a nyárral, 

izzó szerelmük emlék marad, 

lángja kihűlt egy lobbanással.  

El sem kezdődött, itt a vége, 

szárnyai nőttek az időnek, 

tegnap még flörtölt e két bolond, 

most szótlan, sután elköszönnek.  

Felhívsz.. hát persze..még remélik, 

helye lesz majd a folytatásnak, 

egynyári szerelem, ennyi volt, 

hamva egy perzselő románcnak.

Trausch Liza: Áldjad az Urat!

"Áldjad, én lelkem, az Urat, és egész bensőm az ő szent nevét. Áldjad, én lelkem, az Urat, és el ne feledkezzél semmi jótéteményéről." 

Zsoltár 103,1  

János 3. levele 2. versében írja az apostol Gájusnak: " Légy egészséges, amint jó dolga van a lelkednek." Kérdezd meg magadtól: bennem jó dolga van a lelkemnek? A Lélek a legnagyobb kincsünk! A zsoltáríró a lelkével beszél, és biztatja. A Zsoltár 42,6 szerint van csüggedő, nyugtalankodó lélek. Ismered azt, amikor a lelked emésztődik benned? Vagy amikor eped Isten után? "Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, lelkében pedig kárt vall?" (Mt 16,26). Megadsz-e a lelkednek mindent, amire éhezik? Van külső és belső világunk. Voltál már úgy, hogy örült a bensőd? Sajnos, a lelkünk feledékeny lélek. Mennyi minden jót tett már veled Isten, és elfelejtetted. Gondoljunk a tíz bélpoklosra, mind a tízen tudták mondani: Uram, könyörülj rajtunk! És csak egy ment vissza hálát adni. Attól félek, ma egy sem menne vissza. Hol vagy, amikor áldani kellene az Urat, és hálát adni?! Feledékeny lélek! Légy hálás az Úrnak! Mi lenne, ha most azt mondaná: évtizedekig vártam, hogy hálát adj a szemed világáért, hogy hallasz, hogy tudsz járni. Adtál-e már hálát azért, hogy adott Megváltót? Adta a karácsonyi, a nagypénteki ajándékot. Adta az ő Egyszülött Fiát. Tudom, hogy bűnbocsánatot kaptam, hogy megváltott, és van olyan nap, hogy nem köszönöm meg. A mennyei karok, az angyalok, a szeráfok dicsőítik Jézust. Csak a föld hallgat?! A föld, akiért történt, elfelejtkezett?! Mondd most a hálátlan lelkednek: " Áldjad, én lelkem, az Urat, és el ne feledkezzél semmi jótéteményéről!"   

Forrás: részlet Trausch Liza "... beszéded megelevenít ..." - Áhítatok minden napra című könyvéből.

Joachim Neander: Áldjad, én lelkem, a dicsőség erős királyát!

Áldjad, én lelkem, a dicsőség erős királyát! 

Őnéki mennyei karokkal együtt zengj hálát! 

Zúgó harang, ének és orgonahang, 

Mind az ő szent nevét áldják! 

Áldjad Őt, mert az Úr mindent oly szépen intézett! 

Sasszárnyon hordozott, vezérelt, bajodban védett. 

Nagy irgalmát naponként tölti ki rád: 

Áldását mindenben érzed. 

Áldjad Őt, mert csodaképpen megalkotott téged, 

Elkísér utadon, tőle van testi épséged. 

Sok baj között erőd volt és örömöd: 

Szárnyával takarva védett. 

Áldjad Őt, mert az Úr megáldja minden munkádat, 

Hűsége, mint az ég harmatja, bőven rád árad. 

Lásd: mit tehet jóságos Lelke veled, 

És hited tőle mit várhat. 

Áldjad az Úr nevét, Őt áldja minden énbennem! 

Őt áldjad, lelkem, és Róla tégy hitvallást, nyelvem! 

El ne feledd napfényed Ő teneked! 

Őt áldjad örökké! Ámen. 

Fordította: Csomasz Tóth Kálmán

Nemes Nagy Ágnes: Hova szálltál

Hova szálltál szerelem 

Szárnyad szélét őrizem 

Körbe-foglal a szivem 

Átlátszó borostyán 

Elférsz látod kis helyen 

Tömör voltál s végtelen 

Mint az Úr az ostyán

Kun Magdolna: Útra készen

Mikor a virágzó nyár már hervadásra vár, 

útra kerekedik minden gólyapár, 

s csak szállnak-szállnak egyre távolabb, 

miközben piros csőrükre könnyek hullanak.  

Mert a gólya is olyan akárcsak az ember, 

megtelik a szeme fájdalomkönnyekkel, 

mikor eljön az-az idő, hogy útra készen áll, 

s érzi, hogy vissza már sohasem talál.  

Tudom egyszer én is messze költözöm, 

s akkor könnycseppekbe fullad élet-örömöm, 

de majd magammal viszem azt az emlékképet, 

hogy tavasszal a gólyák mindig visszatérnek.  

Szabó Lőrinc: Az erdő birkózik velem

Erdő, szeretőm! Óh, milliárd 

élet vegyülete! szétdobált 

akaratok tornyai, hatalom! 

Óh erdő, új s ős társadalom,  

s ti, füvek, dermedt zöld nyilak, 

akiket valami titkos akarat 

dobott föl a fényig, – életek, 

atompaloták, rengő rengeteg –:  

ahová lépek, lábam habos 

húsok ingoványán tapos – – 

Zöld hús, és zölden zizeg a vér, 

és minden mozdul, minden él,  

habzsol, tolakszik, fenyeget, 

tapogat, – Óh párás szédület! 

Erdők lehellete, néma láz, 

zsongó, édes gáztámadás,  

alattomos, fojtó szerelem: 

– jaj, az erdő birkózik velem! – – 

Kérges karok örvénye, ringató, 

s a föld húz. – Óh gyilkos álom! Óh  

indák! földindulás! – Süpped a láb, 

forró zene lüktet csontjaimon át, 

sötét fények, idegen erők – –! 

– S lelkem letérdel az isten előtt.

Radnóti Miklós: Erőltetett menet

Bolond, ki földre rogyván fölkél és újra lépked, 

s vándorló fájdalomként mozdít bokát és térdet, 

de mégis útnak indul, mint akit szárny emel, 

s hiába hívja árok, maradni úgyse mer, 

s ha kérdezed, miért nem? még visszaszól talán, 

hogy várja őt az asszony s egy bölcsebb, szép halál. 

Pedig bolond a jámbor, mert ott az otthonok 

fölött régóta már csak a perzselt szél forog, 

hanyattfeküdt a házfal, eltört a szilvafa, 

és félelemtől bolyhos a honni éjszaka. 

Ó, hogyha hinni tudnám: nemcsak szivemben hordom 

mindazt, mit érdemes még, s van visszatérni otthon; 

ha volna még! s mint egykor a régi hűs verandán 

a béke méhe zöngne, míg hűl a szilvalekvár, 

s nyárvégi csönd napozna az álmos kerteken, 

a lomb között gyümölcsök ringnának meztelen, 

és Fanni várna szőkén a rőt sövény előtt, 

s árnyékot írna lassan a lassú délelőtt, – 

de hisz lehet talán még! a hold ma oly kerek! 

Ne menj tovább, barátom, kiálts rám! s fölkelek!  

(Bor,1944. szeptember 15.)

Tarjáni Imre: Ősrobbanás

„ Ősrobbanás” az Isten szívverése, 

megszületik, és megszűnik minden, 

de nem múlik örökre. Egy másik dobbanásban, 

majd más fajok jönnek, más környezetben.  

Örömmel kellene élnünk minden pillanatot, 

messzebbre nézni, túl azon, amit kitaláltunk. 

Még a hulló csillagon is a halált véljük látni, 

az élettel teli végtelen térben.

Albert Zsolt: Mindenesetre

Ha van valami majd rádírok, 

mondjuk valami váratlanul jót, 

mindent nem tudhatok előre, 

én is csak néhány betűt ismerek.  

Biztos lesz olyan mondat, 

amit gond nélkül elviselsz 

és alatta állva nehéz vigyor 

fut majd körül fültől-fülig.  

Addig is, helyezd el magad 

a hideg nyugalom sínpárjain, 

legyél egy vidéki váróterem 

légyjárta kockás padlóköve.  

Vagy mi lenne, ha egyszerűen 

megeggyeznénk és tudnám, 

ha te sem írsz akkor sincs baj, 

csak épp úton vagy.  

Mindenesetre kicsomagolok, 

kiveszek magamból mindent, 

a nélküled napokat úgy, mint 

a veled teli holdakat egymásután.

Albert Zsolt: Kenyérszegés

Még nevetve rám néztél 

mielőtt a felhőkbe léptél könnyedén 

s éreztem vállamon nyugtató nyomát 

mindenható tenyerednek, 

hálából szőtt ruhám 

helye vércseppeidnek 

s tengernyi könnyed 

bennem sziklát repesztett. 

Utat hagytál szűket és néha durvát 

örök rabigát gyönyörűt 

de nem érzem súlyát. 

Nevetve rám néztél 

mikor láttad kosaramban 

a kenyérmorzsát s a kevés halat, 

de láthattad bennem legbelül 

a hittől csírázó magvakat 

égre nézve hálát adva 

éhes tömeget jóllakatva, 

ültünk boldogan s éheztük szavaid 

melyek esőként záporoztak 

életünk kiszáradt medrein 

hallgatva és értve 

s csendben válladra vettél. 

Nevetve ránk néztél 

mikor őrjöngött a tenger üvöltött a szél 

s álmodból ébresztve kértünk cselekedjél 

mielőtt hajónkkal mi is odavesznénk. 

Halkan szóltál 

s elállt a vihar 

puszta lett a tenger 

hitünk partot ért. 

Nevetve ránk néztél 

mikor gyalogoltunk útban Emmaus felé 

lehajtott fejjel s homályos szemekkel 

azt hittük idegen 

ki keservünk nem érti. 

S mikor halkan leszállt az este 

az asztalnál ismertünk rád 

a kenyérszegésnél, 

pedig gerjedezett bennünk valami tűz, 

mely nem emészt 

s nem enged rólad hallgatni 

elfelejteni, 

csöndbe maradni, 

azt soha nem tehetném.